|
Témaindító hozzászólás
|
2013.01.12. 22:38 - |
 |
[213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
-Jó, nem zavar, nem azért mondtam. Amúgy én is nyitva hagytam volna. -Mondtam. Az evéssel hamar végeztünk, lehet nem is volt az olyan hamar, csak úgy elrepült. -Direkt hagytam otthon.- Hihetetlen mit nem képes utánamcipelni. Sóhajtottam, majd lassan felálltam, hogy nekiálljak a pakolásnak, de úgy döntöttem elöbb elmosogatok. Ha nővérem már volt olyan kedves, és csinált reggelit, akkor ezt aztán már tényleg megtehetem neki, így neki is láttam. Miután elmostam mindent, elkezdtem a helyére pakolni a dolgokat, szerettem kivenni a részem a munkából, akármilyen furán is hangzott ez. Épp egy tányért tettem volna fel a polcra, amikor megszólalt a telefonom. Ijedtemben ugrottam egyet, és épp hogy a föld fölött pár centivel sikerült elkapnom a tányért. -Na, szép. A végén még zsonglőrködni is megtanulok. -Bosszankodtam, majd kíváncsian pillantottam a mostmár elhallgatott készülékre, végül kitört belőllem a nevetés. -Nem hiszem el. -Ráztam meg a fejem, mikor megláttam, hogy bátyjáink szokásukhoz híven most is rímbeszedték a szülinapi kívánságaikat, végül átnyújtottam a telefont nővéremnek, hogy lesse meg ő is, amég én befejezem a hátralevő munkát. |
Jó volt látni, hogy ennyire örül. Helyes, megérdemli! Legalább visszafizetem neki a kétszeres kölcsönt, ideje volt. Szorosan visszaöleltem. - Jó étvágyat. - Mosolyogtam rá, s megvártam, míg enni kezdett, utána álltam csak neki én is. Imádtam főzni, meg konyhatündérkedni, csak nagyon ritkán volt rá időm, de most épp igen, ennek pedig rettenetesen örültem. Bevallom őszintén, még én is meg voltam elégedve a főztömmel, ahogy Mea úgyszintén, ennek ellenére mégis elpirultam dicsérő szavaira, miközben megköszöntem azokat. A reggeli csendben telt, míg fel nem hozta az ablaktémát. Megcsóváltam a fejem.
- Igen, én hagytam nyitva. Mert kint melegebb van, mint itt bent, így csak nem árthat. - Jegyeztem meg. Nyáron utáltam csukott ablaknál aludni, már megszokásból hagytam nyitva esténként, az fel sem merült bennem, hogy Mea-t ez zavarhatja esetleg. De most valahogy nem lett bűntudatom tőle, amit kicsit furcsálltam, de legalább nem rontotta el ez az érzés az eddig amúgy felhőtlen jókedvemet. Ami csak fokozódott, mikor húgom előállt a következő kijelentéssel. Majdnem félrenyeltem, mikor kitört belőlem a nevetés.
- Ehhez már tehetség kell. - Jelentettem ki széles mosollyal, majd kisvártatva nagy levegőt vettem, hogy lecsillapítsam a nevetőrohamom, s megszólaltam. - Apropó feledékenység. Elfelejtettem mondani, hogy anyáék itthagytak egy bőröndöt. A fele cuccot otthonhagytad, amit ki akartál hozni, illetve amit rádtukmált, hogy hozzál ki. Tudod, milyen. - Sóhajtottam fel. Bár azt hiszem, nálam nem lehetett rosszabb. - Azt majd ki kéne pakolni. - Intettem a nappali egyik sarka felé, ahol az én üreseim mellett ott állt Mea egyik bőröndje. Hajjaj, ha tudná, mi lesz még itt. Még jó, hogy ilyen spontán jött a helyzet. Én tovább mosolyogtam, látszólag azon, hogy elfelejtette a szülinapját, közben pedig folytattuk az étkezést is. A gondolataim viszont már máshol jártak. |
 Hihetetlen volt, hogy már kora reggel menyjire egymásra tudtunk hangolódni, és amikor egyszerre fejeztük be a mondatot belőllem is kitört a nevetés. -óóó, kösziiii! Mondtam, mostmár én is széles mosollyal. Kis gesztus volt, de akkor is nagyon sokat jelentett, de nem akartam magam elsírni így kora reggel, így gyorsan megöleltem, majd leültem. -Nem kedves. Az az ablak vágódott be, amit te tegnap okosan nyitvahagytál. Arra keltem. -Tényleg azt ő hagyta nyitva vajon? Nem tudtam már pontosan, de valami ilyesmi rémlett, így ezt mondtam, mivel ez jutott az eszembe. És akkor is. Hagy piszkáljam már egy kicsit. -Amúgy én el is felejtettem, hogy ma van. Tűnődtem tovább hangosan, miközben nekiálltunk az evésnek. Tényleg kitett magáért, én pedig nem győztem dícsérni. |
Miután végeztem a kávéivással, elmostam a csészét, majd, mivel húgom még mindig nem érkezett meg, nekiálltam rendet tenni a konyhában. Igaz, eddig sem volt nagy rumli, de fő, ha biztosra megy az ember. Nagyban pakolásztam, mikor húgom belépett, s nem is próbáltam leplezni az ajkaimon játszó széles mosolyt, amikor felé fordultam, becsukva épp az utolsó szekrényajtót, amiben rendet raktam épp.
- Reggelt! - Fejeztem be a mondatot vele egyszerre, amin aztán persze elkezdtem nevetni. Ebből is látszik, hogy mennyire ismertük már egymást, 19 év alatt mondjuk volt rá időnk bőven. Bár azt hiszem, még mindig tudunk meglepetéseket okozni egymásnak, ezt bizonyította Mea arckifejezése is.
- Boldog szülinapot! - Folytattam, miután már levegőhöz jutottam, s továbbra is mosolyogtam. - Ja, és mielőtt gyökeret eresztenél, láss hozzá, mert nem nősz tovább, elvileg 21 éves korodig még van rá időd. Mondjuk én azt hiszem, ez alól kivétel vagyok. - Intettem közben az asztal felé, bár még friss volt a reggeli, azért jobbnak láttam, ha kicsit biztatom. Ezt megerősítve helyet foglaltam vele szemben, de csak arra vártam, hogy ő is leüljön.
- Arra keltél fel, hogy zajongok, vagy csak kivetett az ágy? - Kérdeztem kíváncsian, egyszerűen nem tudtam megállni a dolgot. |
Tegnap este elég későn kerültem ágyba, de reggel arra ébredtem, hogy a tegnap nyitvahagyott ablakot bevágja a szél. Félálomban felültem, majd körbepillantottam, és megállapítottam, hogy nővérem már nincs a szobában. Úgy gondoltam, ha már így felkeltett az ablak, akkor nem alszom vissza, és meglesem mit csinál Maire. Felöltöztem, és elintéztem mindent, majd felfedezőútra indultam. El nem tudtam képzelni, mi kelthette fel a tegnapi nap után ilyen hamar, ezért kíváncsian néztem szét. A nappaliban nem volt senki, így a konyhát céloztam meg. -Jó... Akadt el a szavam, ahogy kinyitottam az ajtót. Mindenre számítottam, esetleg az asztalon alvó mairere, vagy álmosan olvasó lányzóra, de erre egyáltalán nem. -Reggelt. -Fejeztem be, ahogy még továbbra is döbbenten álltam a küszöbön. Most vagy energiatúltengése volt, vagy egyszerűen meg akart lepni. Én nem tudom, de ha az utóbbi akkkor így kora reggel is sikerrel járt. Továbbra is álltam döbbenten, nem kérdeztem semmit, csak kérdő tekintettel néztem rá. |
A mai ominózus napon korán kivetett az ágy, egészen pontosan 5 órakor. Rettenetesen álmos voltam a tegnapi nap után, de ez volt a legkisebb bajom. Csendben elkészülődtem, mivel egy szobában aludtunk különösen vigyáznom kellett, de hallk mozgásban jó voltam. Gyorsan összedobtam magam, majd kisiettem a konyhába, s nekiálltam reggelit csinálni. Közben feltettem magamnak egy kávét, és azt is lassan megiszogattam, mire kész lett az ennivaló is. Szépen megterítettem és tálaltam, most már húgom bármelyik pillanatban jöhetett, minden készen állt. Nagyon izgatott voltam. Megtettem minden szükséges intézkedést, esküszöm jobban izgultam, mint a saját születésnapomon, de igyekeztem ezt elrejteni és vártam, hogy Mea megjelenjen. |
-Naaa. Ismerem őket, de az örömtánc közben nem volt időm átgondolni, kikkel is beszélek. Mondtam nevetve. Bátyjusaink a saját módukban reagáltak, ami senkit nem lepett meg, majd lassan az evéssel is végeztünk. Segítettem nővéremnek elpakolni, majd a délutánt is átbeszéltük, és csak arra lettünk figyelmesek, hogy a családnak mennie kell. Hát, igen. Már el is telt, és csak most kezdtem el felfogni hogy sikerült. Mea, ébresztő, összehoztátok. -Ahoz képest, hogy nem volt eleinte jegy, és hogy mit összeszemvedtünk, sikerült. És megérte. Néztem anyámra, ahogy láttam a sírva búcsúzkodó nővérem. Anyám vigyorogva helyeselt, majd én is elbúcsúztam sorban a többiektől, és utoljára tőlle is. Integetve álltunk az ablakban, amég el nem tűntek a sarkon, majd elpakoltunk, és fáradtan dőltem be az ágyba. Majdnem elaludtam, mikor eszembe jutott valami, de láttam, hogy nővérem nem alszik, így hangosan is megyjegyeztem. -De csak hogy tudd, a csellót nem úszod mmeg. Mondtam mosolyogva, majd tényleg elaludtam, és gondoltam, hogy most is ki leszek ütve, bár holnap jó lett volna hamar felkelni, és visszaálni a normális kerékvágásba.
Lezárt kör. |
Megjegyzését, s költői kérdését hallva csak mosolyogni tudtam. Az előbbi sérelmemet mostanára már teljesen elfelejtettem, mondhatjuk úgy, s a sztorizgatás teljes mértékben visszahozta a kedvem, ami reméltem, már csak egyre jobb lesz. Nem hiányzott a mai nap érzelemdús eseményei mellé még egy pár, ez is épp elég, sőt, már túl sok is volt. Ideje kipihenni a megrázkódtatást, őszintén szólva nem vagyok hozzászokva. Ez a beszélgetés pedig úgy nézett ki, erre tökéletesen alkalmas. Tovább folytatódott a mesélés, én pedig aktívan résztvettem benne, miközben azért az evésre is próbáltam koncentrálni. Volt néhány mondat, ami különösen megragadt, például soha nem hittem volna, hogy bátyusaim is kijelentik majd valamikor, hogy milyen furcsa nélkülem. Na, igen. Én voltam az, aki rakta a fát a tűzre, Mea pedig eloltotta azt. Tudom, hülye hasonlat, de jobb nem jutott eszembe. Azért tényleg kíváncsi lettem volna, milyen otthon az élet nélkülünk, vagyis nélkülem, s ebbe hamarosan bepillantást nyerhettem, mikor apám felhozott egy esetet. Kíváncsian néztem húgomra, aki úgy látszik, félig önkéntesen, félig nem úgy magára vállalta a mesélő szerepét. Már az, ahogy kezdte elgondolkodtatott, vajon mi fog kisülni belőle? Néha olyan rejtélyes tudott lenni, de komolyan. Mint például most. Éberen figyeltem, az ebédlőben teljes csend volt, s bárkire néztem, senki arcáról nem tudtam leolvasni semmit sem. Olyan volt, mintha újraélnék az eseményeket, én meg igyekeztem beleélni magam. Nem volt nehéz, Mea könnyen el tudta úgy mesélni, hogy sikerüljön, habár a stílus furcsa volt, ahogy előadta, de pont ez tette egyedivé. Nem tudtam megállni, hogy el ne nevessem magam, az egész történet annyira képtelen volt. A végén már a fejemet fogtam, de aztán felvettem a komoly arcom, hátradőltem, karjaimat keresztbe fontam a mellkasom előtt.
- Na, te tanuld meg jobban megismerni a bátyáidat. Nem is értem, közel 19 év alatt, hogy nem sikerült. - csóváltam a fejem. -Ti meg... - Néztem a hármasra. - Még mindig nem vagytok képesek egy kicsit sem normálisak lenni. Ja, és, ha lehet egy kérésem. Ne beszéljetek a nevemben, köszi. Még jó, hogy legalább megmondtátok neki, hogy nem megyek haza. A végén aztán rosszul sült volna el. Azért azt értékelem, hogy legalább ennyi tapintat volt bennetek. - Most kicsit kezdtem kiakadni, mert ekkorra tudatosult bennem az egésznek a valódi súlya. Nem tudtam, ki mennyire szidta meg őket, de most én megtettem kellőképp, annyi bizonyos. Valószínűleg még folytattam is volna, de anyám nyugtató pillantása megállított. Így csak mélyet sóhajtottam nem hagyva, hogy a mai nap újabb érzelemhullám ragadjon el. Szerencsére. Az ebéd maradék része hamar eltelt, én pedig, miután befejeztem az étkezést elmosogattam és elpakoltam. A délután további részében nagyrészt beszélgettünk, így hihetetlenül hamar eltelt. Már csak azon vettem észre magam, hogy taxit hívtam nekik, hogy kijussanak a reptérre. Igen, mentek is haza. A búcsú az elég könnyesre sikerült, még az én részemről is. Nem győztem nekik megköszönni, hogy eljöttek. De csodálatos nap volt. Miután elmentek, elpakoltunk mindent, s lassan, miután bekaptunk még pár falatot és elrendeztünk mindent mi is nyugovóra tértünk, hiszen este volt. |
Miután elregéltem a történetet mindenki az ő reagcióját várta. -Hát, igen.Ezek vagyunk mi, és a húgodat már rá is szabadították a városra, pár hónappal ezelött, ha nem tűnt volna fel valakinek. Sóhajtottam mosolyogva. -Ki mondta, hogy javult bármeikünk valamit is? Tettem fel a költői kérdést, majd végignéztem rajtuk. Hihetetlen volt az egész, én tudtam rólla, mégis olyan fura volt. Mostmár nem csak az itteni élményekkel kell majd megvívnunk, hogy fel tudjuk fogni őket, hanem ezzel is, mivel gyanítottam, hogy mindkettőnknek ugyanolyan különös lehet, ha nővéremnek nem jobban. Megpróbáltuk nekik elmesélni a dolgokat, és ők is ledőbbentek, de átélni mégis más volt. Lehet, ezen még sokat fogok így töprengeni, de senkivel sem cserélnék. Mikor idejöttem, a nyugott természetem miatt féltem, hogy majd túlságosan megvisel hogy ekkora nyüzsi van, és néha tényleg kelllett volna egy kis csönd, de mostanra már eléggé beleszoktam az itteni életbe, és meg is szerettem a maga módján, még akkor is, ha néha már kikészültem tőlle, de szerencsére ez a türelmességem miatt ritkán jött elő, inkább csak, amikor már nagyon le voltam fáradva, de kinek nincsenek rosszabb pillanatai? A család meg... Hiányoztak ők is, persze, de ezt is meg lehetett oldani, a távolság nem akadály ugyebár, és most is itt ültek. Igaz sok szervezés után, de összehoztuk, és ez a lényeg. A gondolataimból a beszélgetésük rázott vissza, ami valahogy eljutott a tudatomig, de ideje is volt, nem akartam nagyon lemaradni. Éppen ott tartottak, ahol ma már sokszor, hogy fura volt, Maire nélkül. Tudtam, hogy ezután az jön, hogy nélkülem mégfurább, de ekkor apám is közbeszólt: "Én sosem felejtem el, mikor úgy kiakasztottak." Mondta, és mostmár mosolygott is, amikor az eset történt, akkor csak a szemét forgatta. Mikor mondta, rám nézett, így azonnal beugrott a dolog, bár nem szívesen emlékezdtem rá. Anyám helyeslőn bólogatott, és bátyjusaink a változatosság kedvéért, most bűnbánóan pislogtak felém, ami ritka volt, de akkor ténylleg túllőttek a célon. Én csak egy sértődött pillantást küldtem feléjük, majd beletörődtem, hogy valószínűleg ma nekem osztották a mesélő szerepét, így egy sóhaj után belekezdtem. -Április elseje volt. Ugye a temérdek teendőm mellett, nem ez az első dolog, ami eszembe kell hogy jusson reggel, így nem is jutott. Mondtam, és már most magam elött láttam a jelenetet. -Húgod békésen gyakorol a szobájában, és azon gondolkozik, hogy milyen unalmas nélküled az élet, amikor három nemnormális beront a szobájába. Nem, az élet mégsem unalmas. Ráztam meg a fejem, és direkt nem a saját szemszögömből meséltem, tudtam, hogy akkor valószínű felhúzom magam rajta, és ahoz most nem volt kedvem. -Mindhárom arca csupa vigyor, így a szerencsétlen áldozat mosolyogva várja, hogy minek örülnek olyan nagyon. El is mondják, miszerint az előbb említett nővérke hazajön hétvégén. A lányzónak több se kellett, hangszer otthagy, rohan le, és a szülőknek magyaráz, majd nemsokára a három jómadár is megjelenik, és közlik, hogy április bolondja. Mondtam. -Azthitték, elöbb kérdezek, ahogy szoktam, és csak utána megyek le szólni az ősöknek, ahogy általában az én esetemben lenni szokott. De én meg túlságosan örültem, és szóltam nekik. Ha nem megyek le, akkor csak engem csapnak be. Tudod milyen ideges lettem? Kérdeztem, és csendben vártam, hogy vajon erre mi lesz a véleménye. Az biztos, hogy akkor én legalább egy hétig ki voltam rájuk akadva, de így utólag már azt mondom, lehet én voltam az eszement, hogy bedőltem nekik. |
- Köszi. - Néztem rá hálásan, s megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor már legalább egy dobozzal kevesebb volt a kezemben. Lassan én is helyet foglaltam, bár még mindig nem al egjobb hangulatban, s nekiálltunk enni. Közben persze beszélgettünk, s jóformán minden szóba került, amit csak el lehet képzelni. Lassan én is kezdtem feloldódni, de még mindig nem mondhatnám, hogy visszatért a rózsás hangulatom. Egyszerűen olyan sok hatás ért a mai napon, hogy lassan azt hittem, elveszítem a fejem. Először a csellóincidens, utána meg beállít a család, végül pedig sikeresen felidegesítenek. És akkor a viharos érzelmeimet még nem is említettem. Jellemző. Pedig örültem, hogy milyen régen nem fordult már elő. Annyira elmerengtem, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy mindenki nevet körülöttem, apámat kivéve. Hol vesztettem el a fonalat? Kérdőn néztem az utóbb említettre, aki csak a fejét csóválta. Ritka volt, hogy egy hullámhosszra tudtam kerülni vele, most mégis sikerült. ÉN totál értetlen voltam, ő meg látszólag bosszús. De belőle sem lehetett kihúzni egy szót sem, hiába kérdeztem volna meg hangosan is, így inkább nem tettem. A társaság másik felénél pedig teljesen esélytelen volt a dolog. Összefont karokkal dőltem hátra, hogy mondják már meg mégis, mi ez az egész. Utáltam, mikor valahonnan kívül kerülök, s bár tudtam, hogy nem tehetek róla, kicsit árulásnak éreztem és talán azt is lehet mondani, képes voltam duzzogni ilyenkor. Olyan sajátos módon. Még tűrtem egy kis ideig, aztán már nem bírtam visszafolytani a grimaszom, melybe arcvonásaim készültek rendeződni.
- Most még is mi történt? - Váltogattam pillantásom a jelenlévők között. Végül úgy döntöttem, míg kinevetik magukat elmentem és hoztam üdítőt, mivel azt nagy eszemmel elfelejtettem és látszólag sem anyumnak, sem húgomnak nem jutott eszébe, mikor leellenőrizték a terítéket. Ez idő elég volt nekik ahhoz, hogy végre észhez térjenek. Én ismét visszaültem a helyemre és várakozó tekintettel néztem rájuk. Húgom végre úgy látszott, megkímél a további tudatlanságtól, s mesélni kezdett. Hol olyan "Ez jellemző", hol olyan "na, ne mondd?" arckifejezéssel hallgattam a történetet. Igazából meglepődni nem lepődtem meg, mert ezek a drámák nálunk majdhogynem mindennaposak voltak. De akkor sem létezett két ugyanolyan, úgyhogy még szép, hogy érdekelt a legújabb, vagy hát attól számítva újkeletű, mióta én itt kint tengetem a napjaimat. S bevallom, hiányoztak néha ezek az események. Lassan a történet végére értünk. Először elképedtem, azért az nem volt benne a pakliban, hogy a végét nekem kell kitalálnom. Aztán szélesen elmosolyodtam.
- Na, Los Angeles... Ez az én famíliám! - Mondtam drámaian, aztán kitört belőlem a nevetés. - Ti azóta sem javultatok meg. - Néztem végig mindegyikőjükön, s nem úgy tűnt, mint akiknek bármi ellenvetésük lenne előbb tett megállapításom ellen. Én pedig nagyon jól szórakoztam. Tényleg, már nem is tudom, mikor mulattam ilyen jól. Az utóbbi két évben biztosan nem. Lassan még az előbbi sérelmemet is sikerült elfelejtenem, bár tudtam, hogy anyumnak részben valószínű ez is lehetett a célja. Olyan hasonló volt a természetünk néhány tekintetben, hogy könnyen ráérzett néha milyen a hangulatom. Volt, mikor én is. És látszólag ez sem változott két év alatt. |
Miután kinyitottam az ajtót három nevető és egy dühös arc meredt rám, így hogy kieengeszteljem nővérem megfogtam az egyik dobozt, majd lepakoltam, végül becsuktam az ajtót, mivel nekik tele volt a kezük. Szüleink még mindíg bőszen vigyorogtak, és ahogy rájuk néztem nekem is nevetnem kellett, de inkább nemm tettem, úgy gondoltam, az már túl sok lenne Mairenek. Miután mindent elrendeztünk leültünk enni, és egy ideig normálisan telt az étkezés, már ha a mi családunkban van olyan. A srácok egyfolytában magyaráztak, és általában nővérem is, mi meg hallgattuk őket, és persze bele is szóltunk, azért elnémulni még nem némultunk el. Anyánk csak nézett minket, és néha szólt bele, amit furcsállottam is, mert általában ő is pörgött, de lehet rajta most jött ki, hogy hiányzunk, vagy egyszerűen jól esett neki hallgatni a társaságot. Majd mikor kis csend állt be ő is magához ragadta a szót. A következő mondata után azthittem félrenyelek, majd találkozott a tekintetünk, és egyszerre tört ki belőllünk a nevetés. Nem tudtam pár pillanatig, hogy most akkor megfulladok, esetleg képes vagyok a röhögőgörcs közben lenyelni a falatot, de végül ez sikerült. Zseni vagy Mea, mondták már? Pár percen belűl mindenkinek leesett anyám miről beszél, kivéve nővérkémet, aki akkor már nem volt otthon. A három fiú is rendesen vigyorgott, apánk pedig a legmogorvább pillantásával nézett felénk, de minket cseppetsem érdekelt most ez valahogy, mert anyummal, aki velem szemben ült, már a könnyeinket törölgettük, és a három jómadár valószínűleg azon nevetett, ahogy mi nevetünk. Hát, igen. Minket ritkán lehetett így látni, főleg engem, de ritka jó pillanatok egyike volt, amikor anyummal így tudtunk együtt nevetni. Emlékszem egyszer a zeneiskola folyosóján tört ránk, munka után volt, én pedig megvártam, és hazafelé indultunk. Akkor végzett a többi tanár is, így érdekesen néztek a párosunkra, anyám alig bírta kimagyarázni magát, mivel hogy még akkor is nevetett. Ezen méginkább nevetnem kellett, és anya sem hagyta abba, így tovább szemvedtünk. Majd már kezdtem azt hinni, hogy gyógyíthatatlan rekeszizomgörcsöm lesz, amikor sikerült abbahagynom. -Na, szóval. Fordultam nővéremhez, hogy elmeséljem neki az esetet, miközben újra megtanultam lélegezni, és megpróbáltam nem elröhögni magam, mert anyum még mindig nevetett. -Körűlbelűl fél éve lehetett, hogy elmentél otthonról, amikor a három lököttnek esti programja volt, apánk pedig bentmaradt megnézni a zeneiskola zenekarának az esti próbáját. Kezdtem bele mosolyogva. Valami vezeték elszakadt a trolinál, így egy csomóan nem tudtak hazamenni, és bentmaradtak beszélgetni, amég nem érnek oda értük a szülők. Mondjuk történetünk főhősének volt kocsija, de ott maradt velük. Mi anyunkal meg filmet néztünk, aztán valahogy be is aludtunk rajta. A tanárúr valamikor 11 felé ért haza, csak ugye akkor vette észre, hogy nincs nálla kulcs. Mi meg ugye az emeleten aztán semmit nem halllottunk, ajtó csukva, mi meg kidőlve. Nyár eleje volt, bátyjusaink valameik nap kitalálták, hogy ők sátoroznak a kertben, és még nem bontották le. Fogta, és bement, mi meg hajnalban felébredtünk, hogy miért nem jött még haza. Idegeskedtünk, mindenkit felhívtunk hogy hol van,de persze senki nem tudta, majd miután anyám már teljesen kikészült elindultunk, hogy megkeressük. Én valamiért a sötétben nekimentem a sátornak, apunk pedig felébredt rá, mert igen, idő közben bealudt. Képzelheted, mi volt ott. Mondtam mosolyogva, és vártam a válaszát, a többiekkel együtt. Apám duzzogva, anyám könnyes szemmel, a bátyjáim a történetet hallva még mindíg vigyorogva, én pedig kíváncsian fürkésztem az arcát. |
Kényelmesen hátradőlve vártam a felvételt, le nem véve a szemeimet a többiekről. Jó lett, de tényleg, főleg, ha ahhoz viszonyítjuk, amit vártam volna tőlük. Mégis, míg ment a dal, semmit nem lehetett leolvasni az arcomról, de csak azért nem, mert nem engedtem. Élveztem a helyzetet, mert bátyáim szaporán pislogtak rám, de én csak ültem. Igen, talán az egyik legnagyobb kritikusuk voltam apámon kívül, csak az volt a különbség köztünk, hogy ameddig ő próbálta finoman megmondani akár a pozitív, akár a negatív véleményét, én egyikkel sem kerteltem, s ez főleg az utóbbira volt igaz, minthogy gyakrabban alkottam olyat, mint ellenkezőt. De most, ha nagyon túlzó akarok lenni még azt is mondhatom, hogy kellemeset csalódtam bennük. Ami persze jó, örültem, hogy megkímélhetem a hallójárataimat. Bár nem magukkal a zenei hangokkal volt a gondom, azért ők sem szakmai analfabéták, csak véleményem szerint a stílust 100ból 99 esetben nem sikerült olyan mértékben eltalálniuk, hogy az ízlésemnek az megfeleljen. Mire ennek a gondolatmenetnek a végére értem a dal is véget ért. Félrebillentettem a fejem és végignéztem a trión.
- Nem rossz. - Jelentettem ki szűkszavúan. Ennél semmi többet nem mondtam. Persze kaptam egy csomó kérdő tekintetet, szám szerint ötöt, de nem nagyon foglalkoztam vele. Annál is inkább, mert csöngettek. Nem teljesen bírtam elfolytani a mosolyomat, amikor eszembe jutott, mit mondott a srác, akivel beszéltem az étteremből. Így a srácok előrementek, én pedig gyorsan a konyhaasztalnál megírtam a cetlit, majd felkaptam azt és siettem utánuk. Mikor leértem a fiú ezer vattos mosollyal várt. Fiatalnak tűnt, alig pár évvel lehetett idősebb nálam, olyan bátyáimkorú. Amikor bemutatkozott kiderült, hogy ő az, akivel telefonon is beszéltem. Átadtam neki az aláírt cetlit, meg kifizettem a kaját is, amit hamarosan meg is kaptunk, majd elindultunk vissza a lakásba. Csak egy kicsit néztek meg minket, hogy négyen kajásdobozokkal megrakva sétálgatunk.De köszönöm, jól voltam. Egészen addig, míg az ajtóhoz nem értünk, ami ugyan is zárva volt. Persze ezen a fiúk rögtön röhögni kezdtek, én meg húztam a számat. Nem volt vicces. Határozottan kezdtek felbosszantani, de sajnos jelen pillanatban semmit nem vághattam a fejükhöz tekintve, hogy két doboz volt nálam, és egyik adag kaját sem akartam rájukborítani, pedig megérdemelték volna. De azért ennyire én sem vagyok morbid.
- Meara, lennél oly kedves és beengednél minket? Egyáltalán miért kellett bezárni azt az ajtót? - Szólaltam meg kissé ingerülten, de inkább a fiúk iránt érzett bosszúságom miatt, mintsem azért, mert húgomra lettem volna mérges. Reméltem, ezt ő is tudja, mert, hogy külön nem fogom neki elmagyarázni az szent, ennyire már nem voltam érzelgős típus. Aztán csak bejutottunk. Végképp elpattant a húr, mikor megláttam a szüleimet nevetni, nagyon csúnyán néztem. Kicsit megalázva éreztem magam, de semmi baj. Leraktam a dobozokat, elmondtam, mi micsoda. Majd felsóhajtottam. Csak lenyugszom egyszer. Komolyan, már hiányzott, hogy dührohamot kapjak. Kezdtem félni, hogy LA kiölte belőlem azt a híres ír hevességet, de sajnos? Szerencsére? Mégsem. |
-Nem fog. Nem hagyom neki. Biztosítottam nővéremet, majd figyeltem, ahogy neki is leesik a hír. -Én is ilyen képet vágtam. Nevettem, majd vártam, hogy mi lesz ebből. Végül megmutatták, és ahhoz képest, amire számítottam jó lett. Miután vége lett pár percig csend volt. -Hm, ez jó. Mondtam mosolyogva, és lehet, hogy szűkszavú voltam, de röviden ez volt a véleményem, de le voltam döbbenve, és ilyenkor még enyjit is nehéz kinyögnöm. Nem tudom mi kellett ahhoz, hogy eddig eljussanak, de lehet nem is akarom. Amikor nem ilyenekkel foglalkoztak akkor is elég nagy zaj volt otthon, még hogy így. Bár lehet ha valamelyikünk otthon van, akkor tud hatni rájuk, de ebben sem voltam biztos. A következő pillanatban csengettek, amitől egy emberként kaptunk frászt, majd a csapat egyik fele lement a kajáért, én pedig anyummal a nyomomban elindultam teríteni. Ebben is hasonlított nővéremre, nem bírt volna tovább egyhelyben ülni, pedig szóltam neki, hogy maradjon, de gondoltam, hogy ez lesz a vége. -Hiányzik, hogy nem nyüzsög körülöttünk legalább négy ember esténként. Sóhajtottam, miközben kipakoltuk a tányérokat. Elgondolkozva pakoltam tovább, majd mikor azt mondta, fura, hogy egyedül maradt ezzel a sok bolondal, mert néha apánk is az, akkor felnevettem. Nem tudtam mit mondjak, régebben egymásban tartottuk a lelket idézőjelenen, de ugye én otthagytam őket. Nem mondtam semmit, csak megöleltem, majd mikor végeztünk vártuk, hogy a többiek meghozzák az ételt. Fura volt újra ilyen sokan lenni, de nagyon jó is, talán most tudatosult bennünk igazán, hogy menyjire hiányoztak ezek az együttlétek. Már jó ideje vártunk, ami csak most tűnt fel, mert legalább öt perce lementek, amikor kinéztem. Apám a nappaliban ült, és ő sem értette hol vannak. Ekkor hallottam valamit az ajtó felől. Nem tudom, eddig miért nem vettem észre, és azt sem tudtam, mióta várhatnak, hogy beengedjük őket, de lehet nagyon elgondolkoztam, ezért nem jutott el a tudatomig. -Kizártuk őket. Mondtam nyugottan, majd odamentem az ajtóhoz, és kinyitottam. Anyámék dőltek a nevetéstől, de én csak mosolyogtam, gondoltam, hogy ezért én fogok kapni, de nem zavart különösebben. Eszembe jutott, mikor otthon bennehagyták a kulcsot a zárban, én pedig nem tudtam bemenni, mert szakadt az eső. Na, most ezt is visszakapták, de persze nem direkt. Vigyorogva vártam, hogy bejöjjenek, és a háttérben anyumék még mindíg nevettek. Lehet nekik is ez az eset jutott az eszükbe, de lehet, hogy valami teljesen más, nem tudtam pontosan, végülis gondolatolvasó még nem vagyok. |
- Sharon ezért meg fog ölni. - Vágtam egy grimaszt. A szomszéd nénit hívták így, nagyon kedves öreg hölgy volt, sokszor áthívott egy teára, mikor látta, hogy holtfáradt vagyok. Olyan jó erős fekete teája volt, hogy fél napig nem aludtam tőle. Meg néha ő is átjött, volt, hogy csak szimplán beszélgetni. De reméltem, nem fogja észrevenni. Vagy majd max csináltatok másolatot, a bátyusaim zsebpénzén. Ja, hogy az már nincs is nekik. Mindegy. Majd ők fizetik, de miattuk nem fogok szégyenben égni. Megoldom, az biztos. Látszólag húgom is a pártomat fogta, bár már az asztalt is belekeverte.
- Egyben vagyok. - Néztem rá békítőleg, majd leültem az előbbi helyemre és csendben hallgattam a beszélgetésüket, vagy inkább veszekedésüket. Igyekeztem úgy mulatni, hogy ne lássák, de ez már nagyon hiányzott. Egyszer csak felnéztem édesanyámra, aki nagyon jól szórakozott a kis testvérvitán. - El is felejtettem mondani, hogy köszönöm a sütit. -Nevettem fel, mikor eszembe jutott az otthonról küldött csomag, amit Mea a lemezével együtt adott oda. Erre már nemsokára anyámmal együtt nevettem. Jól esett újra együtt lenni, de tényleg. Azt kívántam, bárcsak ne lenne vége. Pedig egyszer sajnos az lesz. De aztán arra jutottam, hogy míg tart, nem fogok ezen gondolkodni, mert csak rosszabb lesz. Aztán a három bátyám olyat jelentett be, amitől az állam a földön koppant. Kétszer kérdeztem vissza, mire megértettem, hogy mit akarnak mondani. Mármint a hangsort értettem, csak a jelentése nem jutott el az agyamig. A szüleimre néztem. Anyám bólogatott, apám meg csóválta a fejét én pedig most tudtam, hogy valószínű agyhalott leszek az elkövetkező négy perc után.
- Oké. Na, ne kíméljetek. - Dőltem hátra sóhajtva, s a szemeimet is becsuktam, mint aki 5 csillagos előadásra számít. De tudtam, hogy közel sem fogok azt kapni, legalábbis akkor ez már nem a Föld nevű bolygó lenne. Legalább hadd ringassam akkor abban a hitben magam, az jól esik. |
-Elkéstél vele! Mondtam, kifele igyekezve, majd kidobtam a váza darabjait. -Miért nem szóltál, hogy segítsen valaki, az eszem megáll. Hihetetlen vagy. De nem csak te. Michael kikészített, én meg gondoltam megtorlom egy párnával. Oké, hogy jók a reflekszei, de hallod, arrébbált, és el sem kapta. A váza bánta, amit a szomszédnénitől kaptál. Mondtam sóhajtva. -Szuper. Mondtam, majd követtem befelé. -ahelyett, hogy itt szerencsétlenűl lelökted a vázát, mondjuk segíthettél volna, hogy Mairenek ne szakadjon ki a karja. Mondtam a bűnösnek, de egyáltalán nem haragúdtam rá, tudta ezt jól. Erre kaptam pár csúnya nézést, mivel ők hárman általában összefogtak, anyám pedig bólogatott, bár ezen sem csodálkoztam. Utána pedig jött az, hogy én is segíthetttem volna.-Ha nem vetted volna észre, én utánad vittem kki a szilánkokat. Mire elmentek lehet kereshetünk új lakást, mert szétszeditek az egészet. Mondtam. Jó volt velük újra viccből veszekedni, és most ki is használtam az alkalmat. -Mi, az hogy miattam esett le? Néztem rájuk, mert elkaptam az egyikük halk mondatát. Szörnyűek vagytok. Vágtam durcás képet, majd csendben maradtam, várva, hogy elmondják a hírt, vagy hogy nővérem közölje, nem fogunk éhenhalni. Én még nem voltam éhes, de ki tudja, ők mikor ettek utoljára. |
Szerencsére az étteremben hamar felvették. Mire bele kellett szólnom a telefonba, sikerült annyira összeszednem magam, hogy ne tűnjek úgy, mint akinek most szaggatták darabokra a lelkét. Egy fiatal srác vette fel, én meg azon vacilláltam amíg beszélt, hogy most akkor álnevet használjak, vagy ne? Aztán végül nem tettem, mire rögtön elkezdett pojénkodni, amivel sikeresen jobb kedvre derített. Elképesztő, néha mennyire rám tudnak hangolódni az emberek, ahogy én is rájuk. Nagyon hálás voltam neki, pedig nem is ismertem. Miután már jól kiszócsatáztuk magunkat, áttértünk a tárgyra, de bevallása szerint csak azért, mert a főnöke már sürgette. Úgyhogy leadtam a rendelést, mire megkérdezte, hogy nem megyek-e férjhez? Vagy mire lesz ez a nagy felhajtás? Nem kötöttem az orrára, csak elvicceltem a dolgot. Utána kikötötte, hogy csak akkor hajlandók kihozni a kaját, ha küldök neki a futárral egy autogrammot. Eszetlen a szentem. De megígértem neki, hát ezen ne múljék. Aztán elköszöntünk és letette. Most már egy halvány mosollyal az arcomon láttam dologhoz, hallottam, hogy bent a többiek jól elvannak, épp nevettek valamin. Nekem még nem volt kedvem visszamenni, féltem, hogy a pillanatnyi jó hangulatom elszáll. Ezért odaléptem az asztalhoz, összehajtottam a terítőt ami eddig rajta volt és elkezdtem azon gondolkodni, hogy elvileg ezt a duplájára ki lehet húzni, hogy 8 személyes legyen csak épp, hogy? Aztán megláttam. Féltem, hogy az alsó lapon nem fog épp jól csúszni a felső, meg is szenvedtem vele. Nem hiába, nem volt bejáratva. Mire kihúztam az lett a vége, hogy mindkét vállam cefetül fájt, de egyébként jól voltam, köszönöm. Megérdemelte volna a három bátyám, hogy ők csinálják meg, de a fenébe is, én vagyok a házigazda, vagy mi. Úgyhogy túlestem rajta. Kerestem ezt követően egy díszesebb terítőt, amit az asztalra tettem, majd nekiálltam teríteni. Egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy valami összetört és holt biztos, hogy nem a tányér esett ki a kezemből. Bár ijedtségemben azt is sikerült majdnem utánaküldenem.
- Hé, lakást nem szétkapni! - Emeltem fel a hangom, persze félig viccelődve, de ezen még én is meglepődtem. Azért nem álltam meg egy halvány mosolyt. Lassan végeztem a terítéssel, s addigra Mea is ott állt az ajtóban. Felsóhajtottam, s nekidőltem az asztalnak pár pillanatig.
- Hm? - Néztem rá kérdőn, aztán míg a válaszára vártam, újra nem bírtam egyhelyben maradni, mint általában. Kihoztam az ott álló négy mellé még négy összecsukható kerti széket, vagy mi az. Szóval úgy nézett ki az asztal, hogy 1 szék a bal oldali rövidebbik oldalán és 3-3 a két hosszabbikon. Tetszett. Megint húgomhoz fordultam.
- Azt mondták, fél óra és itt a kaja. - Mosolyogtam, majd követtem vissza a nappaliba, hogy a többieknek is elmondjam, mi újság. Körbenéztem, mi törhetett össze, de már nem láttam semmi nyomát. Talán még a bűnösök is megússzák. |
Megvártuk, még mindenki magához tér, de legfőképp nővérem. Ez hamar sikerült is neki, majd miután megbeszéltük ki mit kér enni, ki is ment, hogy intézze a dolgokat. Ezután anyám halkan a lelkemre kötötte, hogy figyeljek rá oda, és a többiek is bólogattak, én pedig amenyjire tudtam megnyugtattam őket, hogy fogok, ahogy tőllem tellik. Nem is sejtettem, hogy ezeken ment keresztűl, és talán majd ez az album kicsit kizökkenti ebből a hangulatból, nem lehet neki így könnyű, és megfogadtam magamban, hogy jobban oda fogok rá figyelni, már ha hagyja. Miközben ezen gondolkoztam a többiek ismét megtalálták önmagukat, és beszélgetni kezdtek. Egy ideig teljesen átlagos dolgokról, bár figyeltem őket, hiányzott már az otthoni légkör, de nem mondom, jól éreztem én itt is magam, de azért jól esett hallani a mindennapokról kicsit. Majd az egyik pillanatban felkaptam a fejem, és kérdőn néztem rájuk, hogy jól hallom e, amit hallok. Mikor meglátták a kérdő tekintetem, elmondták mégegyszer, én pedig felpattantam. -De jó. Mosolyogtam rájuk. Majd kiült az arcomra a döbbenet. Hármuknak egy közös saját dal? Na, azt hogy rakták össze? Biztos, hogy nem komolyan. Már most gratuláltam magamban annak, aki velük dolgozott. Apám valószínű elkapta a tekintetem, és rájött, min gondolkozom, mert csak azt mondta, hogy máig nem tudja felfogni, hogy lett abból dal, amire anyámmal együtt kitört belőllünk a nevetés. A három jómadár megbotránkozva meredt ránk, de minket nem zavart. Én a végén már a könnyeimet törölgettem, valószínű most tényleg kijött rajtam a feszültség. És mi még mindíg titkolózunk. Nem baj, hagy lepődjenek meg majd. Ezután mondták, hogy hoztak felvételt, mire én javasoltam, hogy várjuk meg vele Maire-t mivel biztos nem bocsájtaná meg, ha kihagynánk ebből. Ez után mindenféle gyerekkori csínyüket emlegette anyám, amivel teljesen jól elvoltunk egy darabig. Majd ott lyukadtunk ki, hogy milyen fura nélkülünk. Ebből akár egy meghitt pillanat is lehetett volna, ha Michael nem szól közbe, hogy márpedig szerinte nélkülünk nyugalmasabb. Én most döntöttem úgy, hogy az eddigi összesért megérdemlik a megtorlást, így fogtam , és egy párnát dobtam felé. -Istenem, miért nem kaptad el? Néztem rá hitetlenkedve, mikor az leverte a vázát a polcról, mert drága bátyjám elállt az útjából. -Ez összetört. Állapítottam meg, mikor szemügyre vettem a néhai váza darabjait. Anyám szídta, hogy miért nincs több esze, apám a fejét csóválta a másik kettő meg őket nézte. Én viszont mivel nem tudtam mást csinálni felálltam, és összeszedtem a cserepeket. -Megjönnek, és szétesik a ház. Mondtam félhangosan, miközben elindultam a konyhába, hogy kidobjam a maradványokat. Miután végeztem vele, nem mentem vissza, megálltam a falnak támaszkodva, hogy megvárjam nővérem, aki még nem is tudja a híreket. |
Ahogy húgom megindult felém, csak néztem rá. Így is fél szemmel láttam csak, hogy jön. Még mindig nem voltam hajlandó felnézni, ahhoz túlságosan letargiában voltam. Egy percig sem hittem, hogy bárkinek is elmondom majd, mi zajlott itt az utóbbi két évben. Nos, rosszul gondoltam. Annyira jól esett kiadni magamból mindent, s bár nem szoktam a teljes családom előtt lelkizni, most jól esett. Joguk volt tudni, hisz hozzám tartoztak, én pedig hozzájuk. Mi pedig mindig megbeszéltünk egymással mindent, a magunk módján. Anyám volt a szókimondó, apám a diplomatikus és egyenes, Karl a körültekintő, Michael a humorista és Noel az ironikus. Mea a komoly, én pedig... Nem tudom. Én annyira ritkán ragadtattam el magam ilyen mértékben, hogy semmilyen jelzőt nem tudnék magamra aggatni. Azt hiszem ,ez ebből kifolyólag nem meglepő. Végre felnéztem, ekkorra húgom már mellettem állt. Végignéztem mindenkin. A várt hatás nem maradt el. Anyámnak is sikerült megindulnia, ebből látszott, hogy hasonló a lelki világunk, még apám arckifejezése is együttérző volt. A három bátyám meg sík komoly, amiből tudtam, hogy őket is mélyen megérintette a dolog. Azon kaptam magam, hogy újra a földet bámulom, így mikor Mea leült a fotel karfájára és átkarolt, összerezzentem. Aztán a vállára hajtottam a fejem és most már a plafont néztem, a repedéseket számoltam. A gyász úgy szorította össze a lelkemet, mintha Thomas-t már gyerekkorom óta ismertem volna. Olyan kedves ember volt. Jószívű, okos és életrevaló. Nem is tudtam felfogni, még tisztán emlékeztem rá mennyire megdöbbentem, hogy mehetett el ilyen hirtelen, hiszen szinte soha sem volt beteg. De legalább nem szenvedett, vagyis soha sem mondta, hogy fájdalmai lettek volna. Húgom karja megrezzent, kissé felkaptam rá a fejem, de csak apámnak mutatta, hol talál zsebkendőt. Nekem még nem volt rá szükségem, a könnyeim nem eredtek el ismét, anyámmal ellentétben. Jól esett megemlékezni arról, akinek a karrieremet köszönhetem. Sajnálom, hogy már nem tudtunk együtt örülni az utóbbi sikereknek. Elterveztem, hogy az emlékére fogok szervezni egy szabadtéri koncertet a színpadon,amit most júniusban avatunk és csak olyan dalok lesznek a palettán, amik vagy közös munkák, vagy amiket szeretett, vagy amiket a felesége játszott. Talán még valamit komponálok is addigra, ami nálam nagyon ritka. Hallkan felsóhajtottam, majd hallk köszönömöt motyogva átvettem húgomtól a zsebkendőt, s kihasználva, míg az arcom mögé rejtettem azért hullajtottam pár könnyet, de elérzékenyülésem nyomait gyorsan el is rejtettem. Aztán óvatos, de határozott mozdulattal kiegyenesedtem ültömben.
- Rendelek valami kaját. Ki mit kér? - Kérdeztem, de meg kellett, köszörüljem a torkom. Igen, csak néma hálával köszöntem meg Mea-nak a vigasztalást, most sem bírtam sokáig, ha gyengének láttak mások és én magamat is, kiszolgáltatottnak éreztem magam, ez ellen pedig tenni akartam. Megvártam, míg mindenki leadja a rendelést, mivel előzékenyen az asztalra raktam közben az egyik közeli, jó étterem étlapját, amit a póstás hozott még egyszer és Mea-val gyakran onnan kértünk ebédet, ha nem volt kedvünk főzni. Ott pedig jó volt a választék, bő és finom is. Felálltam, előkotortam a mobilom, majd kisurrantam a nappaliból a konyhába, az ajtót behajtottam magam mögött. Felhívtam az éttermet, hogy leadjam a rendelést. Nem akartam zavarni a többieket, hadd beszélgessenek csak. |
Mosolyogva hallgattam, ahogy átveszi a szót, és talán jó volt, hogy nem lőtte le az egyik részét, hagy legyen meglepetés. Már nagyon vártam, mit hozunk ki belőlle, és eddig egész jól is haladtunk vele, lelkesek voltunk mind a hárman, és kicsit sem bántam meg azt a tőllem szokatlan hírtelen döntést, mert tudtam, hogy jól jártunk vele. Akármenyjire lehetetlennek tartottam Maire ötletét, mostanra már félig késsz volt a darab, és ha belehúzunk a cselló is menni fog neki, már ma is ügyeskedett vele. Hallgattam nővéremet, és eleinte mosolyogva néztem, majd az érdeklődést a döbbenet végül a sokk követte ahogy mesélt. Ezt még nekem sem mondta, nem is csodáltam, még most is látszott rajta, hogy megviselte az eset, bár kit ne viselt volna. Pár pillanatig teljes csend volt, anyám a könnyeit törölgette, a többiek pedig teljes némaságban ültek, és meredtek maguk elé, ami elég ritka volt. Pár percig én is a könnyeimmel küszködtem, majd lassan, és bizonytalanúl felálltam, és odamentem nővérem mellé. Nem mondtam semmit, ez is azok a pillanatok közé tartoztak amikor megértettük egymást szavak nélkűl, és valójában nem is tudtam volna mit mondani. Teljesen lesokkoltak az imént hallottak, de ez nem is volt csoda. Én mivel kicsit szerencsétlennek éreztem magam, ott egyhelyben állva, így a fotel karfájára ültem, és átkaroltam, reméltem, hogy ezzel talán segítek neki, és nem kezd el megint sírni. Ha pedig igen, lehet akkor kijönne belőlle, ami eddig nem, de mindegy volt, legyen, ahogy neki jó. Apám kérdőn nézett felém, én pedig az egyik irányba mutattam, ahol a zsepi volt, és oda is vitte anyánknak, akit rendesen megráztaka dolgok. Nem tudom, hogy értettem meg ilyen hamar, mire gondol, de lehet csak a sok éves ismeret tette. A három jómadár is komolyan nézett maga elé, de engem nem nagyon érdekelt, ledöbbentett, hogy nővérem ilyeneken ment keresztűl. Még mindíg csend volt, és senki nem akarta megtörni, bár én sem. A többiek várták, hogy Maire jobban legyen, direkt nem jöttek oda, tudták, hogy nincs most jól, és amúgysem szerette, ha észreveszik hogy baja van, még ha vígasztalják. Reméltem, ezt most nem veszi zokon tőllem, de nem hinném. Csendben vártam, hogy megnyugodjon, és ezzel mindenki így volt. Még bátyjusaink is megértően pislogtak felénk, apánk meg anyunk mellett volt. Egyszer csak észrevettem, hogy valaki felénk is nyújt két zsepit, és átvettem őket, majd egyiket nővéremnek adtam. |
Mosolyogva figyeltem húgomat. Kicsit meghatottak a szavai, de talán pont ezért nem feleltem rájuk, tudta ő ennélkül is, mit gondolok. Ez amolyan szép testvéri pillanat volt, mikor a két fél szavak nélkül is érti egymást. Látszólag a három fiú ennek nem igazán élte át a mivoltját, amiért még csúnyább pillantást kaptak tőlem. Ha tekintettel ölni lehetne, szerintem az most ment volna nekem. Na, nem, mintha meg szeretném őket szabadítani az életüktől, ahhoz túlságosan is jófejek és nagyon szeretem őket pont azért, mert lököttek. Csak meg kéne tanulniuk, hogy mikor erőltethetnének magukra egy kis komolyságot. Bár azt hiszem, erről inkább mea mesélhetne, még mindig ő volt közöttünk a legnyugodtabb. Lehet, apám természetéből belém is szorult valami, de belé aztán mégtöbb. Elmerengve hallgattam húgom mondanivalóját, s nem állhattam meg egy kis zavart mosolyt. Láttam édesapám arcán a pillanatnyi döbbenetet, anyámon meg azt a tipikus szülői rosszallást, mintha azt akarta volna üzenni: "Miért nem szóltál róla?" De nagyon jól esett, hogy így törődik velem és még a komoly apámon is láttam, hogy sikerült egy kicsit megrendülnie a sok újság hallatán. Sokkal jobb volt így elmondani nekik, mint telefonban, vagy akár levélben. Az olyan személytelen. Erre eszembe jutott valami, s újfent sikerült zavarba jönnöm. Igazából azért merült fel a gondolataim között, mert szóba jöttek a lemezek. Az első szakaszt nem állt szándékomban leleplezni, így csak titokzatosan mosolyogva bólogattam, majd felszegett állal folytattam, ismét visszavéve a szót Mea-tól, szemeim közben még mindig családtagjaimon pihentek.
- Nem tisztem hazudni. - Kezdtem. - Úgyhogy nem is fogok. Az igazat megvallva nem csak tengtem-lengtem a háttérben. Volt egy nagyon kedves producer, emlékszem akkor ment volna nyugdíjba. Egyik nap, mikor korábban érkeztem zenekari próbára nekiálltam csak úgy inprovizálgatni. - Vontam meg a vállam, megint sikerült zavarba jönnöm. Ez van, ha valamiről részletesen kell beszélnem, mindenki tudja a családban, hogy a mély érzelmekkel nem tudok mit kezdeni kinyilvánítás terén. Nagy levegőt vettem, majd folytattam. - Besütött a nap az ablakon. Éppen egy népdallal kísérleteztem, tudom-e még kotta nélkül, amikor arra lettem figyelmes, hogy árnyék vetül a szemközti falra. A kijárat felé néztem, és megpillantottam az előbb említettet. Olyan döbbent arccal állt ott, hogy kezdtem a nézésétől zavarba jönni. Utána úgy játszottam végig, hogy a szemébe néztem, amitől meg ő jött zavarba. - Nevettem fel az emlék hatására. - Emlékszem, hogy fél percig olyan csend volt, mintha templomban lennénk. Aztán odajött hozzám, háromszor nekifutott mire meg tudta kérdezni, hogy mégis honnan jöttem én. Utána elmesélte, hogy most vonulna vissza, de addig nem fog, míg nem egyezem bele, hogy aláírok egy szerződést és az ő kezei alatt nem veszek fel egy szólólemezt. Onnantól kezdve elintézte, hogy ne kelljen bejárnom minden próbára, hogy tudjunk együtt dolgozni, még aznap aláírtam a szerződést. A karmester elég bosszús lett, de nem akart vitatkozni a kollégájával, szóval végül is nem lett semmi gond. Két hónap múlva elkészült az első lemez. Nem várt sikere lett. - Mondtam zavart mosollyal. - Thomas, a producer kijelentette, hogy mégsem vonul vissza, de hozzátette, hogy mással már nem hajlandó dolgozni rajtam kívül. Az idők során nagyon összemelegedtünk, ne értse félre senki, csak 40 évvel volt idősebb nálam. - Néztem jelentőségteljesen a bátyustriómra. - Még két lemez került a boltokba az ő menedzselésével. Az első 2011ben, a második kettő pedig tavaly. Póstáztam volna, de jobbnak tartottam, ha személyesen adom majd át őket. Időközben elmesélte, hogy van lelki oka is annak, hogy velem kezdett el dolgozni. - Meséltem tovább, s közben felálltam, majd odaléptem a polchoz, hogy előkeressem a három lemezt. Most nem akartam rájk nézni, úgy folytattam. - Régebben sokat utazott, 30 évesen járt Írországban is. Az egyik énekesét kísérte épp egy fellépésre. Közben találkozott egy vele egykorú lánnyal, akit később eljegyzett és feleségül vette. Sokáig nem tudták, hogy akkor most hol éljenek, végül Thomas kérésére visszaköltöztek Los Angeles-be. Azt mondta, a felesége szeretett itt élni, de minden évben kétszer hazament és meglátogatta a családját, mert nem álltak olyan anyagi helyzetben, hogy ők tudjanak kijönni ide, azt pedig nem engedték, hogy a lányuk finanszírozza a költségeiket. Ja igen, hogy miért is fontos ez, mert ő is hegedűs volt, de csak zenekarban játszott. Aztán három évvel később abbahagyta, mert született egy kisfia Thomas-tól és otthon maradt vele. 12 éves volt a fia, mikor egyszer ismét a családjához ment. De már nem jött haza, autóbalesetben meghalt. Szegény Thomas korán özvegy lett. A fia utána vele élt, de már dolgozik és ő sincs otthon sokat. Eddig Thomas megpróbált a munkájába temetkezni, de mikor rájött, hogy már ez sem segít rajta úgy gondolta, visszavonul.. Csak aztán meglátott engem, és kijelentette, hogy rettenetesen a feleségére emlékeztetem. Mutatott róla képet is, egészen hasonlítunk, csak Eileen pár centivel magasabb és a haja is sötétebb. Azt mondta, mindig is szerette volna rávenni, hogy csináljon lemezt, de nem szeretett volna. Úgyhogy, szavaival élve engem már nem hagyhatott futni. Tényleg nagyon jól elvoltunk, sajnos helytálló a múlt idő. Tavaly októberben elhunyt. Szívinfarktust kapott. Másnap reggel találta meg a fia a lakásán, amikor meglátogatták a barátnőjével, hogy beleegyezését adja a házasságukba. - Remegett meg a hangom. - Ezt még senkinek nem mondtam el. - Fordultam szembe velük, a szemeimben könnyek csillogtak. Most nagyon kijöttek belőlem az emlékek. - A fia nem sokkal utána megkeresett, és megkért, hogy... - Nagy levegőt vettem. - Megkért, hogy kísérjem el apját az utolsó útjára. Odaadta a végrendeletét is, amit sokáig nem mertem elolvasni, de rávett, mert azt mondta, a temetés miatt fontos. Így végül elolvastam és kiderült, hogy rámhagyta a felesége hegedűjét. - Megint kellett egy kis idő, ameddig elfolytottam a könnyeimet. - Nagyon tisztán emlékszem, mikor a temetkezésiek vitték a koporsót én pedig mögöttük vonultam a felesége hegedűjével a Silentiumot játszva. - Mondtam hallkan. - Emléktáblát állítottak neki a stúdióban. Mutattam is, csak nem meséltem el, hogy mi ennek a története. - Ezt már Mea-nak mondtam. Aztán lassan hátrahúztam a kezem, amiben ott pihent a három lemez. Visszamentem a fotelhez, amibe szinte belerogytam, majd a három cd-t az asztalra tettem. Hátradőltem, s keresztbe font karokkal hallgattam, vártam a reakciókat. Rámtört a gyász, kellett egy kis idő, ameddig lenyugszom. Még ránézni sem bírtam senkire. Nekem Thomas olyan volt, mint egy nagypapa. Bár az igazi nagyszüleimet is imádom, még élnek mindannyian, de akkor is... |
[213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
