|
Témaindító hozzászólás
|
2013.01.12. 22:38 - |
 |
[213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
 Mosolyogva vártam hogy mit fog szólni a kis történetre, majd egyszercsak elindult felém. Vigyorogva öleltem vissza, és igazából talán most tudatosult bennem, hogy milyen ötlet is volt ez. Mikor elengedett mosolyogva néztem rá. -Azt hiszem, ez az egyik legérzékenyebb mondat, amit mostanában mondtál. Mondtam halkan, de persze egyikük meghallotta, így megkaptuk a mindjárt elsírom magam beszólást, majd egymás vállán sírást utánoztak, én pedig csak egy bosszús pillantást küldtem feléjük, egyenlőre beértem enyjivel. Meg amúgy is, tőlle sokat jelentett ez a mondat, így nem hagytam, hogy elrontsák a pillanatot. Anyánk érdeklődését már vártam, így mosolyogva néztem nővéremet, és el is kezdte mondani a magájét. Csendben figyeltem, az jutott eszembe, amikor én kérdeztem tőlle ugyanezt. Bárahogy emlékszem én inkább nógattam egy ideig, de a lényeg ugyanaz volt. -Az soha nem fog, de ahogy gondolod. Sóhajtottam. -Na, az egyetemet én is mellőztem, valaki hamar összehozott nekem egy csomó mindent. Pillantottam hálásan Mairere. Ezt Noel nállam sem hagyta szó nélkül, így megállapították, hogy a két lánynak összesen sem érné el a tudása azt, hogy felvegyék, de most még csak nővéremre néztem, gondoltam, majd lesz még alkalmunk visszavágni, így folytattam. -Azon a hétvégén, véletlen kihagyta, hogy koncertje volt. És egy számra beszervezett maga mellé. Azthiszem sosem izgultam még úgy, mint akkor. Utána Jasmine rám is lecsapott, szóval én sem unatkoztam. Túléltünk egy buszos koncertet, na, olyat sem láttam még elötte. De hogy részt is vegyek rajta. Hihetetlen volt. Nevettem. -Őő, aztáán. Gondolkoztam. Nem is tudtam, mi jött utána, anyjira gyorsan történt minden, így pár másodpercig csak gondolkoztam. -Még elmentünk Jasmineval Párizsba, tegnap értünk haza, húú, és most ott tartunk, hogy azt dolgozzuk fel. És talán már nemsokáig kell egyedül küzdenünk ezzel. Szűk egy hónap múlva szerintem ti is megfogtok lepődni sok más emberreel együtt. Vigyorogtam nővéremre, és ráhagytam, hogy ha gondolja, az albummal folytassa ő, nekem elég volt most ez. -Azthiszem valamit kihagytál, meg ezt is befejezheted ha gondolod. Mondtam, mivel eszembe jutott, hogy ők még nem is látták a három lemezt, amiben én már kigyönyörködtem magam. Így hogy elmeséltem, egy csomó emlék jutott eszembe, így nem szóltam semmit, vártam, hogy a többiek mit mondanak. |
Míg a válaszra vártam, mosolyogva pillantottam körbe. Nem is lepődtem meg, mikor húgom kezdett el beszélni. Kényelmesen hátradőltem, s őt néztem. Mindenki más hallgatott. Az egész olyan meghitt volt. És, hogy mindezt megszervezték nekem, el sem hittem! Mosolyom még szélesebb lett. Mikor befejezte a kisebb monológot, amit bár tőmondatokban adott elő, nekem így is épp elég szívhez szóló volt felpattantam, s pár lépéssel átszeltem a közöttünk lévő távolságot, közben próbálva visszafolytani a nevetésem, ami a "család értelmesebbik részével" megnyilvánulása nyomán kívánt kitörni belőlem, de végül nem került felszínre. Most őt öleltem át, de szerencsére nem kezdtem el sírni megint. Az már túl sok lett volna és kezdhettem attól félni, hogy kifordulok önmagamból. De hála nem jutottunk el idáig. Kicsivel később elengedtem Mea-t.
- Azt hiszem, én ilyen képtelenül szeretlek. - Nevettem. Aztán visszasiettem a helyemre, s leültem. Még mindig csend volt. Szokatlanul nagy csend. Én azt sem bántam volna, ha most megáll az idő és ez így marad egy darabig, annyira a pillanatnak akartam élni. Rég nem voltam már ilyen boldog, ez most tényleg nagyon sokat jelentett nekem közel két év után. Bűntudatom volt, hogy nem is tudtam hazamenni és csak távolból tartottuk a kapcsolatot, de úgy látszik, senki sem neheztelt rám ezért, amiért roppantul hálás voltam nekik. Valószínű ők is megértették, hogy elfoglalt vagyok, sőt, talán örültek is neki, mármint nem annak, hogy nincs időm rájuk sajnos, hanem, hogy van mit csinálnom. Ekkor édesanyám megszólalt, én pedig mosolyogva felnéztem rá. Persze affelől érdeklődött, erre felé mi hír. Mivel előbb húgom mesélt, így most én kezdtem el.
- Az egyetemből nem lett semmi, mint tudjátok. - Nevettem fel hallkan. Ekkor Noel megejtett egy miért is lett volna? közbeszólást, mire csak egy csúnya pillantást küldtem felé, még nem húzott fel annyira, hogy egy párnával is megtoldjam. - Szóval... - Próbáltam folytatni. - Azt is írtam már, hogy bekerültem a Pink Studio-ba. Másfél évig úgy dolgoztam ott, hogy csak el tengtem-lengtem a háttérben, segítettem, ahol kellett, vagy tettem a dolgom a zenekarban. Aztán februárban felhívott a stúdiótulajdonos, Jasmine Jagaciak, hogy segítsek felvenni az új dalát. Akkor találkoztunk először. Persze elvállaltam, ő meg teljesen el volt ragadtatva. - Igen, elpirultam. - Kijelentette, hogy én leszek a legújabb zenész a csapatában, ezt szó szerint így mondta. Másnap meghívott ebédelni az egyik étterembe, megmutatta a turnéról készült terveit. Utána már kezdődtek a pletykák, paparazzik na és persze jött egy csomó rajongó. Azt hiszem, ezt még szoknom kell. - Mosolyogtam, s egyöntetű nevetés futott végig a társaságon. Szerintem még a triót is túlságosan érdekelte, mi van velem, mert nem próbált meg beleszólni egyik fivérem sem. - Készültünk egy nagy gálára, amikor betoppant a hugicám. - Vigyorogtam Mea-ra. - Most pedig kérlek, vedd át a stafétabotot. Elkopik a beszélőkém. - Mosolyodtam el ismét. Igen, ez tőlem már nagy teljesítmény volt, bár beszélni azt tudtam, de soha sem mentem bele túlságosan a részletekbe, az érzelmesség nem az én posztom volt. Azt hiszem, ebben talán a realistább édesapámra ütöttem, aki most is büszkén, érdeklődve figyelt, anyámat átkarolva. Meleg mosollyal néztem őket. Olyan szép pár voltak, még mindig, s látszott rajtuk, hogy szeretik egymást. Közben, míg elmélyülten figyeltem szüleimet vártam, hogy Mea folytassa a történetet. |
-Huhúú, mekkora mázlista vagyok. Mosolyogtam, majd vártam, hogy mondjon még valamit, ha egyáltalán ki tud préselni magából még egy mondatot. Mikor befejezte, még mindíg mosolyogtam, majd körbepillantva láttam, hogy mindenki engem néz a bűnöstársak közűl. -Na, köszöntem szépen. Vigyorogtam, majd leültem. Nem mondhattam semmit, végülis az én ötletem volt, akkor már vállaljam is, de nem volt nekem ezzel semmi bajom, így belekezdtem. -Tudod, milyen képtelen ötleteim vannak, ha fáradt vagyok. És eszembe jutott, hogy nincs messze a szülinapod. Meg hogy milyen rég voltunk már együtt ezen a napon ugye. Konzultáltam a család értelmesebb részével. Pillantottam a szüleinkre, majd meg se várva a reagciót folytattam. -És tetszett nekik ez az ötlet, bár ha itt ülünk nem is volt olyan lehetetlen. Néztem végig rajtuk már sokadszorra. -És hát így. Fejeztem be végül. Nem tudtam, ezek után milyen reagcióra számíthatok, így semmire sem gondoltam, végülis úgyis megtudom majd. Gondoltam, hogy utána is folytatnom kell majd a beszédet, de nem egyedül, legalábbis ha kérdőre vonnak minket, ami elég valószínű volt. Méghogy elhalasztjuk a regélést. Maximum két órával ha azt nézzük, hogy reggel ehhez egyikünknek sem volt kedve. Legalábbis neki nem, én pedig nem tudtam mást mondani, de már nagyjából felkészültem rá, hogy ez vár ránk, így engem nem zavart különösebben, és talán őt sem, ha már így együtt vagyunk. |
Háromszor kellett megköszörülnöm a torkom, mire meg tudtam szólalni.
- Talán megúszod. - Mondtam könnyes szemmel, de legalább már mosolyogtam. Még egyszer körbepillantottam a családomon, a szívemet melegség járta át. Annyira meglepődtem, ezt fel sem fogtam, hogy itt tartunk. Egyszerűen még mindig hihetetlen volt, pedig vagy már tíz perce itt tartottunk.
- Oké. Akkor most egy bátor jelentkező legyen szíves nekem elmesélni, hogy, hogyan jutottunk el idáig? - Fordultam a társaság felé keresztbe tett karokkal, s mindenkinek a szemébe néztem. Kíváncsi voltam, ki fog válaszolni, de reméltem, valakitől csak megtudom, honnan jött a fenomenális ötlet. Mert persze az volt. Közben körbeintettem a helyiségben. Számos ülőalkalmatosság kapott helyet a nappaliban, így mindenki le tudott ülni, s végül én is helyet foglaltam, majd várakozással teli tekintetem újra rájuk vándorolt. |
Így könnyeztünk egy darabig, majd miután nővérem magához tért nekem is sikerült. Anyámmal csak összenézve állapítottuk meg, hogy ez igenis jó ötlet volt, mármint nem kisírni magunkat, hanem maga a meglepetés. -Na, akkor mégsem leszek négybevágva? Kérdeztem, a könnyeimet törölgetve, majd csendben maradtam. Nem tudtam mit mondani, és látszólag senki sem, ami nállunk elég ritka volt. Már maga az esemény is hihetetlen volt, ha nekem ezt mondják úgy öt évvel ezelött, hogy itt fogok sírni Mairevel, és anyánkal, akkor valószínűleg dilisnek nézem, vagy egyszerűen elengedem a fülem mellett. Nem tudom, ez hanyadik ilyen dolog mostanában, de azt már láttam, hogy ezt a jók közé fogom sorolni. Mosolyogva néztem végig rajtuk, bár fogalmam nem volt, mit csináljunk, de nem érdekelt. Valahogy megoldjuk, olyan nincs, hogy sehogy se legyen, és azért ha már ilyen sokan vagyunk, akkor talán, több ész többre megy. Észt mondtam? Maradjunk a több embernél inkább. Egyáltalán nem idegesített, hogy fél órája még csellóztunk, és hullák voltunk, na, meg azt sem tudtuk, hogy mi mit eszünk ma, nem hogy az egész család. Nem zavart, mert együtt voltunk, és a boldogságtól, vagy nem is tudom mitől, de nem tudtam felhúzni magam rajta, bár ez nekem amúgy sem ment könnyen. |
Mikor Mea odajött hozzánk, őt is átkaroltam. Fogalmam sem volt, tulajdonképpen most miért is érzékenyültem el ennyire, egyszerűen kijött belőlem minden lehetséges feszültség. Percekkel később tudtam csak kipislogni a könnyeket a szememből. Felnéztem, s csak apám mosolyát láttam először, mikor kissé távolabb léptem a két lánytól, majd három bátyámra siklott a tekintetem, akik annyira ledöbbentek, hogy megszólalni sem tudtak. Hát engem nem lehetett sűrűn sírni látni, maximum kiskoromban, meg egyszer, mikor az egyik tanár még régen ok nélkül szörnyen megalázott. Akkor sokáig magam alatt voltam, de nem a boldogságtól. Most, hogy kezdett elmúlni kicsit a mámor hatása, eltöprengtem rajta, mégis, hogy oldom meg az ebédet és egyebeket? Abszolút nem készültem, s reméltem, hogy húgomnak van erre valami alternatívája, már nem azért, az eddigieket is értékeltem, de nekem most teljes mértékig leesett az állam, így nonszensz, hogy bármi ilyesmire koncentrálni tudjak..
- Annyira örülök, hogy itt vagytok. - Néztem rajtuk végig meghatott mosollyal. De ennél többre még mindig nem voltam képes. |
Visszaérve figyeltem, hogy mit reagál, de úgy volt, ahogy gondoltam. Teljesen meglepődött, ami nem is csoda. Mikor rámnézett én csak bólintottam egyet, de nem mondtam semmit. Majd lassan nagyjából magához tért, és üdvözölt mindenkit. Én is tudtam,hogy el fogom magam sírni, mikor megláttam kettőjüket egymás vállán, majd anyánk engem is odahúzott a körükbe. Akkor tört ki belőllem is a sírás. Nem tudom, mikor sírtunk így utoljára együtt, de most jól esett. Nem is tudtam igazából, hogy boldog vagyok e inkább, vagy döbbent, de inkább egyszerre mindkettő. Nagyon örültem, hogy összetudtuk ezt így hozni, mert az utolsó pillanatig kérdéses volt, hogy simán fog e menni. Lehet, a fiúk nem nagyon preferálták a lányok sírnak című projektet, de egyáltalán nem érdekelt, sőtt egyenlőre fel sem tudtam rájuk nézni, így csendben szipogtam tovább. |
Kissé szorongva ültem le, hogy gyakorlatban is kipróbáljam mindazt, amit Mea az előbb mondott. Ahogy ő csinálta, nagyon egyszerűnek tűnt, de tudtam, hogy ez nehéz menet lesz. Mikor ránéztem a hangszerre mindjárt sejtettem, hogy ez nem fog nekem kézre állni. Aztán belekezdtünk. Először nekiálltunk pengetve skálázni, ami még nem is volt rémes. Utána vonóval. Még szerencse, hogy annak a tartása csak annyiban változott, hogy előre kellett hajolni és sokkal laposabb szögben húzni, de ezt már nem kellett megtanulnom és nem bénáztam vele. Csak akkor kezdtem beijedni, mikor vonóval kezdtünk neki a skálának. Háromszor is neki kellett futnom, mire egy oktávot tűrhetően le tudtam játszani. Aztán Mea kihozta annak a műnek a kottáját, amit kiválasztott. Végignéztem rajta. Tele volt félhangokkal. Elfolytottam egy grimaszt. Utána nekikezdtünk megtanulni. Minden egyes ütemet először pengetni, majd vonóval. Nem szólt eleinte valami szépen, de persze mindegyik résznek többször nekifutottunk. Igyekeztem nagyon nem szenvedni, értékeltem húgom türelmét. Mikor megcsörrent a telefonja, szabályosan összerezzentem. Aztán mikor letette, kérdőn néztem rá. Meglepettségemben csak bólintottam.
- Már miért lennél négyre darabolva? - Pillogtam rá értetlenül, de tettem, amit mond. Pár pillanatig meredten álltam, vonóval a kezemben, aztán nekiálltam összepakolni és figyelmesen elrakni mindent. Annyira ledöbbentem, hogy miután a hangszert a helyére tettem csak ácsorogtam a szoba közepén és meredten néztem az ajtóra. Aztán elment egy mentő a másik oldalon és a hangra félrefordultam, de már nem láttam az autót. Utána több embertől származó jókívánságra lettem figyelmes, s egy pár pillanatig az ablakra pislogtam, láttam a saját megrökönyödött tükörképem. Aztán hirtelen megfordultam, s meglepetésemben csak annyi erőm maradt, hogy a legközelebbi fotelig elbotorkáljak és leüljek. Leesett az állam, a földről kell majd összekaparni. Végignéztem a családomon, akik ott álltak a nappaliban, és nem tudtam megszólalni. Maire Moore csődöt mondott, ritka alkalom. Szemeim végigvándoroltak a három bátyámon, édesanyámon, édesapámon, végül megállapodtak húgomon és alig észrevehetően megcsóváltam a fejem. Körülbelül úgy álltam fel, mint egy holdkóros. Azon vacilláltam, most akkor Michael, Noel, vagy Karl nyakába kéne ugranom először? Ők álltak elöl, s mivel nem akartam azért lavinát indítani, hát sorban megölelgettem mindenkit. Azt hittem, az örömtől fogok megőrülni és vihetnek az elmegyógyba. Valószínű a három bátyám is teljességgel meg volt hatódva, mivel azon kívül, hogy viszonozták a gesztusom, semmi megjegyzést nem kaptam tőlük. Még, amikor édesapámat üdvözöltem sem történt semmi bajom. Aztán odaléptem édesanyámhoz, aki ugyanúgy vörös hajú és alacsony volt, kora ellenére is szép asszony volt, bár nem volt több 55 évesnél. Szó szerint a vállán sírtam el magam. Annyira megleptek, hogy még mindig nem tudtam megszólalni, nem is tudom, hogy mit éreztem abban a pillanatban. Meghatódtam nagyon, de felnézni sem bírtam, a könnyeimtől pedig én mondom, semmit nem láttam. |
-Nem fogsz. Ha igen, akkor újraélesztelek. Nevettem el magam, majd bementünk, és elővettem mindent. Pár percig néztem a tanácstalan arcát, majd ismét nevetnem kellett. Miután elmagyaráztam neki pár dolgot megszólaltatnia is sikerült, majd bele is kezdtünk, amihez valljuk be mindkettőnk részéről elég nagy türelem kellett. Már csinálhattuk vagy negyven perce, mikor ismét csörögni kezdtem, ami pont a legjobbkor szólt bele, mivel addigra sikerült az első pár ütemet eljátszania, így bosszankodva fordultam meg, de ha már én intéztem így a dolgokat, akkor nem hátrálhattam meg. -Na, most tuti nem fogsz belehalni. Néztem nővéremre, miután letettem. -Rakd el, én két perc, és itt vagyok. Mondtam, majd elindultam. -Bármi is lesz, mielött négybe lennék darabolva, gondolj bele, hogy szerettelek. Szóltam vissza az ajtóból, majd kisiettem, és be is csuktam magam után. Izgatottan szedtem a lépcsőfokokat lefelé, majd vigyorogva léptem ki az utcára. Pár méterrel arréb meg is pillantottam a családunkat, és úgy éreztem, mintha évekkel korábban jöttem volna el otthonról. Bátyjusaink a szülőkkel együtt egyszerre kezdtek el futni felém, mire én sikeresen eldöltem oldalra, majd miután feltápászkodtam mindenkit üdvözöltem, aztán közöltem velük a helyzetet, miszerint Maire még mindíg semmit nem sejt a dolgokról, bár tudták, de azért nem ártott tisztázni. Lassan, és csendben indultunk el visszafelé, én már teljesen izgatott voltam. Az ajtó elött megálltam egy pillanatra, majd sóhajtottam egyet, végül benyitottam. Még mindíg csendben voltak, és az utolsó az ajtót is becsukta. Reméltem, a csellót már elrakta, és nem ejti le az ijedtségtől, de ha igen, akkor is volt rá esély, hogy egyben marad, de az előbbinek jobban örültem volna. Belestem az ajtón, de csak őt láttam, azt nem, hogy pontosan mit csinál, majd a többiekkel egymásra néztünk. -Boldog szülinapot! Tört ki belőllünk, és vigyorogva vártam a reagciót. Tudtam, hogy viccből biztos kapok majd ezért, de nem érdekelt. Hihetetlenűl boldog voltam, már azért is,, hogy meglephetem, és reméltem, hogy ő is így lesz ezzel. |
- Akkor jó. - Mondtam megnyugodva, mikor kiderült, véleményünk egyezik a telefonálás elmulasztásáról. Lassan tettem helyére az étkészlet darabjait, hogy közben legyen időm gondolkodni. Végül, egy bögrével a kezemben nevettem el magam Mea indoklásán, a pohár ki is esett a kezemből, de a levegőben sikerült elkapnom, a magam legnagyobb meglepetésére.
- Te jó ég. - Mondtam, aztán helyére tettem a csészét, mielőtt megint kedvem támad elejteni, aztán visszanéztem húgomra. - Bele fogok halni. - Mondtam mosolyogva, aztán néztem, ahogy feláll, s követtem a szobába. A témához már nem fűztem hozzá semmit, csak néztem, ahogy előveszi a hangszert. Tanácstalanul pislogtam hol Mea-ra, hol a csellóra, mikor is húgomnak megcsörrent a telefonja. Eltöprengtem, milyen nagy forgalma van, mivel akkor is az asztalon láttam a készüléket, mikor kiértem a konyhába, de nem firtattam a dolgot. Inkább, mikor lerakta ránéztem.
- És most? - Kérdeztem. Látásból tudtam már pár dolgot, de csinálni... Tudom, hogy egészen más lesz. |
-Rendben, én is úgy gondoltam. Bólintottam. Lassan megittam a kávét, majd nővérem elmosta, amit meg is köszöntem neki, végül elnevettem magam. -Nem fogod. Előszöris, mert akkor én sem hagyom magam meghegedültetni. Másodszor, mert Chloe-t is érdekli már, és gondolom nem akarsz magadraharagítani senkit. Harmadszor pedig, mert ha nem, akkor megsértődök és mondjuk úúgy 20 percig rád sem nézek. Nevettem el magam az utolsó indoknál majd felálltam. -Na, jó, gyere. Sóhajtottam. Magamban már előre mulattam a dolgon, bár tudtam, hogy ebbe ma anyjira úgysem tudunk belemenni, de ezt neki nem kell tudni, hagy szemvedjen ő is mint a húga. Én már nagyjából megvoltam a dolog felével, bár eleinte küzdöttem vele rendesen, azt meg kell hagyni, de nem bántam meg, sőtt, meg is szerettem. Épp elővettem a hangszert, mikor megcsörrent a telefonom, így mosolyogva vettem fel. Vigyorogva vettem tudomásúl, hogy a meglepetés csapat körűlbelűl úgy fél óra mulva érkezik, de nem hagytam félbe a dolgot, az túl feltűnő lett volna. |
Mikor már elég jó hőmérsékletűnek találtam a kávét, a csészébe ejtettem a kanalat, aztán nekiláttam a szendvicsnek. Közben Mea-t néztem.
- Akkor máskorra halasztjuk. - Mosolyogtam, aztán a gondolataimba merültem. Nemrég értünk haza a hosszú turnénkról, mármint arról, amit Párizsban töltöttünk. Jasmine azt mondta, a következő helyszín meglepetés, én pedig nem is akartam faggatni. De akkor is nagyon foglalkoztatott, s most is ezen elmélkedtem. Aztán már Mea kérdésén járt az agyam.
- Őszintén szólva nem tudom. Meg kéne ejteni azt a csellózást, mielőtt meggondolom magam. - Ajánlottam. Majd lassan megettem a szendvicset, s körülbelül 10 perc alatt a kávét is megittam szép lassan. Felálltam az asztaltól, s a mosogatóhoz léptem, hogy elmossam a tányért és a csészét, ha húgom végzett, akkor az ő étkészletét is, majd elpakoltam. Végül csendben visszaültem az asztalhoz. Vártam, Mea mit felel. |
Figyeltem ténykedését, és közben vártam a válaszát, mondjuk először egy kérdést kaptam. -Nem tudom. Már az is ritka alkalom, hogy kávézni látlak, dde én sem viszem túlzásba a dolgot. Gondolkoztam, és reméltem, hogy megelégszik ennnyivel. -Most nekem sincs kedvem hozzá, ne aggódj. Mondtam mosolyogva. Hiába keltem korán, azért még én sem pihentem ki magam teljesen, és fogalmam nem volt hogy egészen mikorra fogom. Nem mondom, nagyon is megérte, még akkor is, ha most mindketten fáradtak voltunk. -Köszi. Mosolyodtam el, mikor lerakta elém az italt. Miután tettem bele cukrot én is kevergetni kezdtem, és közben nővérem arcát fürkésztem. Most egy ilyen kérdésre mit lehet mondani? Komolyan, néha olyanokat tudott kérdezni, még akaratlanúl is, amivel eléggé kifogott rajtam. -Háát. Sóhajtottam, majd az órára pillantottam, és megpróbáltam időt nyerni, hogy kigondolhassak valami értelmes választ. Láttam hogy már nincs sok időnk, így nem tudtam, mibe lett volna érdemes belekezdeni. Ha így haladunk mire megeszi talán ide is érnek. -Talán van. Te mit szeretnél? Kérdeztem vissza, így legalább megtudhatom, mit kell ma kihagynia a meglepetés miatt, bár kevés dolgot tudtam volna mondani, amit ne hagyott volna ki ezért. Gondoltam, hogy eszébe jut a csellózás, bár nekem is csak most jutott el a tudatomig, hogy valamikor ezt ígértem neki, de még volt időnk, és ma amúgysem tudtunk volna belemerülni, még akkor sem, ha ezt ő egyenlőre nem is sejtette. |
Az órára néztem, s egy sóhaj kíséretében elkönyveltem, hogy bizony, már nincs korán. Bár megszokhattam volna, hogy mindig húgom után ébredek fel, de úgy látszik, mégsem sikerült. Bólintottam felé, majd feltettem a kávét, két személyre. Közben megakadtam egy mondatánál.
- Már miért lenne rendkívüli? - Ha csak nem azért, mert meg akar tényleg tanítani csellózni, de ezt inkább jobbnak láttam hangosan nem feszegetni. Így is épp eléggé féltem tőle. Viszont volt olyan dolog, amit annál szívesebben megtettem volna. Azóta, hogy megkaptam, meg, mióta hazajöttünk gyakran pillantottam hol arra a fényképre, ami akkor az ajándékkal együtt került hozzám, most már a szobámba helyeztem át, hol magára a kapott dologra, de még odáig nem jutottam el, hogy felavassam. Úgy szerettem volna, ha valami különleges alkalommal kötöm egybe, de eddig nem találtam olyat, ami tényleg megérdemelte volna a közeljövőben, na, nem hiúságból. Csak azt szerettem volna, ha magamnak mindenképp emlékezetes pillanattá válik maximálisan, alkalom adtán pedig másoknak úgyszintén. Bár nagyon sokan mondták, hogy más rajta játszani, így, ha nem muszáj nem szerettem volna leégni bárki előtt is, szóval nem biztos, díjaztam volna a közönséget, de hittem, hogy meg tudnék birkózni vele. Hiszen különben nem választott volna így a családom, mert tudtam, hogy ők is benne voltak. És persze Jasmine. Ezen filóztam, mikor húgom ismét feltett egy kérdést. Hümmögtem egy sort, mielőtt válaszoltam volna.
- Nem tudom. Végül is lassan így is kész van, szóval nem muszáj, hogy az legyen. Bár azt hiszem, azt a hosszú telefonbeszélgetést halaszthatnánk későbbre is, nagyon nincs kedvem most regélni. - Mondtam elég kómásan. Igen, fáradt voltam, mint mindig azután, hogy hosszabb távollét után hazatértem, vagy jelen esetben vissza LA-be. Bár ez volt talán a második otthonom, nem is tudom, milyen rangban könyveltem el a várost. Próbáltam a gondolataim valami jobb téma felé terelni, de nem igazán sikerült. Míg főtt a kávé, előkerestem a kenyérpirítót és nekiálltam összedobni magamnak valami könnyű, mégis meleg ételt, mert majd megvesztem éhen nagy hirtelenjében. Amíg pirult a kenyér, a kávé lefőtt, így nekiálltam kitölteni, végül az övét letettem húgom elé. Majd kis tálcán az asztal közepére teremtettem édesítőt és cukrot is, mert őszintén szólva már fogalmam sem volt, hogy issza a kávét, s még a tejszínt sem felejtettem el. Ezután megvártam, míg kész lesz a kenyér és csináltam magamnak egy szendvicset, majd leültem Mea-val szemben. Raktam egy kockacukrot a kávémba, s gépies mozdulatokkal kavargatni kezdtem.
- Van ötleted, mit kéne csinálnunk ma? - Kérdeztem végül, bár kicsit féltem a választól. |
Végül úgy döntöttem, hogy elrakom a papírt, és be is tettem a fiókba, majd visszaültem a helyemre, és az elmúlt heteken gondolkoztam, mint mostanában sokszor. -Jó reggelt, hétalvó. Mondtam mosolyogva, mikor nővérem belépett az ajtón, és elgondolkozva néztem, hogy milyen képet vág. A kérdésére ismét felkaptam a fejem. -Na, ma tényleg rendkívüli nap lesz, de akkor én sem maradok ki. Igen, köszi. Mondtam, és ő még nem is sejtette, hogy mekkora valóságalapja van annak amit az elöbb mondtam. -Hm. Fel kéne hívni majd az ősöket, és egy hét alatt talán el is mondjuk, hogy mi is történt. Mondtam, és egy ideig féltem, hogy elnevetem magam, de hála még a színjátszós tanároknak, vagy a kitartásomnak, végülis mindegy minek, vagy kinek, de nem történt meg. -Tényleg, az album ne legyen meglepetés? Kérdeztem, mert így ki is tudakolhattam, hogy neki mik a tervei vele, és nem is volt feltűnő. Hogy én ezért még mit fogok kapni. Na, azt nem tudtam, bár valamenyji elképzelésem volt rólla, de úgy gondoltam, hogy megérdemlem, végülis egyszer van ilyen. Az órámra pillantottam, és láttam, hogyha minden igaz, akkor már csak egy óránk van, és kezdtem egyre izgatottabb lenni. Ahogy láttam a nyugottan ténykedő nővérem, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy sajnálni is kéne, legalább egy kicsit, de inkább visszavontam, nehogy még valamit le tudjon olvasni az arcomról. Vártam, hogy mit válaszol, na meg hogy elkészüljön az ital, és közben tovább gondolkoztam, de mostmár a következő órákon. Eszembe jutott, hogy mikor ide indultam, aznap reggel is kávét ittam, mert nagyon korán keltem, bár akkor anyum ténykedett így, de a kinézetük nagyjából ugyanaz volt. Egy nem változott. Akkor is, és most isnővéremet szándékoztam meglepni, és reméltem, hogy ez is olyan jól fog majd sikerülni, mint amikor a parkban összefutottunk. Azthiszem, azzal kezdtem a hihetetlen eseményeket, és még mindíg úgy gondoltam, a néha rámtörő honvágy ellenére, hogy nagyon is megérte, főleg mostanában kezdtem erre rájönni, Chloe ötlete után. Jó volt, hogy itt voltunk egymásnak, és úgy éreztem, hogy senkivel nem cserélnék. Nem tudom, hogy az arcomon menyji látszott abból, amiket végiggondoltam, de mostmár meghatott mosollyal néztem nővéremet, bár még mindíg nem szóltam semmit, úgy gondoltam, elég kérdés volt, amenyjit eddig feltettem neki. |
Mérhetetlenül jól éreztem magam Franciaországban. Nem jártam még ott eddig, s az új hely varázsa már lenyűgözött, arról nem beszélve, hogy annak ellenére, azt hittem, Párizs nem ejt majd ámulatba, mivel túlságosan divatosnak találtam, hát nem így történt. Azt mondjuk nem mondanám, hogy magával ragadott a francia szenvedély, de igen, belekóstoltam és jó volt kicsit olyan módra szórakozni! Mintha visszacsöppentem volna a középkorba, ahol az urak udvariasan kérték fel a hölgyeket, akik boldogan omlottak lovagjaik karjai közé. Örültem, hogy én nem ilyen világban élek, valószínű nem is élveztem volna. A legjobb esetben is például egy főúri birtokon, ne adj isten a királyi udvarban szolgáltam volna, mint házi zenész és az egész életem a munkámtól eltekintve dög unalmas lett volna. Azért nem hangzott olyan rosszul, de akkor már inkább maradjon a mostani. Ezen filozofáltam a repülőn ülve. Kicsit sajnáltam, hogy ott kell hagynom a divat fellegvárát, no nem a szép ruhák miatt, de be kell valljam, hiányzott már a nyüzsgő Los Angeles is. Bár olyan várost is tudtam volna mondani, ami annál is jobban hiányzott, mert egyikhez sem volt hasonlítható. Mondjuk az tény, hogy két egyforma település nincs, úgyhogy ezen elv alapján azt hiszem, ez a dolog nem is meglepő. Tényleg haza kéne már mennem valamikor. Hiányzott már a lökött bátyustrióm, na meg a szüleim is. Még szerencse, hogy Mea itt volt nekem. Ránéztem, majdnem elaludt. De hamarosan megérkeztünk. Jasmine-ék voltak olyan kedvesek és elvittek minket hazáig, mondjuk viszonylag közel laktunk egymáshoz. Mikor odaértünk kicuccoltunk, ami eltartott egy darabig. Belépve a házba nagyzolva elpakoltunk, majd, miután rendbeszedtük magunkat bedőltünk az ágyba. Már megint kiütöttek, komolyan, mint Párizsban.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy a nap vakítóan a szemembe süt. Belepislogtam a fénybe, majd elfordultam, de még így is fájt pár másodpercig. Nyújtóztam, végül csak rászántam magam, s felkeltem. Kómásan kezdtem el készülődni, s tudtam, hogy ma ez az egyik olyan ritka alkalom lesz, mikor kávét fogok inni. Most megkívántam. Kerestem magamnak valami itthoni ruhát, mivel jószívű főnökünk elintézte, hogy ma ne kelljen bemennünk. A lemez is készülgetőben volt már. Erről jutott eszembe, hogy Mea-nak megígértem, ha hazajöttünk nekiállhat megtanítani csellózni. Vele már nagyon jól haladtam, ez a kis meglepetéséből is kitűnt, s most sikerült annyira ellágyítania, hogy én is maximálisan beadjam a derekam. Szabályosan rettegtem, s eljátszottam a gondolattal, hogy kimenjek-e a konyhába? Eddig csendben voltam, alig keltettem valami neszt, úgyhogy nem voltam benne biztos, Mea észrevette-e már, hogy felébredtem. Végül arra jutottam, ha unatkoznom kéne megőrülnék, s most még olvasni sem volt kedvem, ami általában azért leköt, ha nyugira vágyom. Úgyhogy maradt a társasági élet. Végül is minél előbb túlesek a dolgon, annál jobb. Kisiettem hát a konyhába. Amint beléptem az ajtón, húgomat az asztalnál üldögélve találtam, látszólag elbambult kissé.
- Reggelt! - Köszöntem mosolyogva, kezdtem én is magamhoz térni. Ennek ellenére életre keltettem a kávéfőzőt, s kerestem egy üres, tiszta csészét. - Kérsz kávét? - Kérdeztem Mea felé fordulva, bár sejtettem, hogy már régen fent van. Azért egy lightos verzió végül is neki sem árthat. Vártam, hogy a készülékben felmelegedjen a víz, addig nem akartam hozzákezdeni a művelethez, míg testvérem nem válaszol. |
Tegnap késő délután értünk haza a kéthetes útról, ami ennél jobban nem is sikerülhetett volna. Nemtudom, már hanyadik élményem, amire azt mondom, hogy felejthetetlen, mióta itt vagyok, de ez is belépett a sorba. Egy jó kis szülinapi előzetessel nyitottuk, és utána is végig vidám volt az egész. Persze, mire mindent kipakoltunk, meg elrendeztünk csak arra volt erőm, hogy bedőljek az ágyba, és két perc múlva már aludtam is. Reggel úgy keltem, mint aki elájult, vagy valami olyasmi. Pár percig csak a plafont bámultam, majd lassan eszembe jutottak a tegnapi események, és kezdtem észhez térni. Nővéremet hagytam hagy aludjon, így csendben felkeltem, és miután elintéztem a reggeli teendőimet összedobtam magamnak egy szendvicset, és leültem reggelizni. Miután végeztem bekapcsoltam a telefonom, és mosolyogva vettem tudomásúl hogy üzenetem jött, amiben enyji állt: Megyüüüünk! Pár pillanatig értetlenűl néztem, majd halkan elnevettem magam, és leesett, hogy ez csak a családtól származhat, akiket titokban mára idecsődítettem, persze Maire tudta nélkül. Ha a tortán meglepődött nemtudom, ehhez mit szól majd, de én már vártam azt a pillanatot, amikor becsöngetnek az ajtón. Csendben elkezdtem rendet rakni, mivel tegnap csak azokat tettük el, amik nagyon útban voltak, és gondoltam, nem kéne ilyen rendetlenségben várni őket, anyám szívrohamot is kapna tőlle. Halkan dúdoltam egy népdalt, miközben pakolásztam, majd az órámra nézve megállapítottam, hogy még kb két óra, és ideérnek. Mikor már úgy láttam, hogy mindennel megvagyok, mosolyogva ültem le, és vártam, hogy nővérem is felébredjen, és csak remélni tudtam, hogy nem veszi észre a rendet. Ha igen, akkor is volt ötletem, hogy kimagyarázzam magam, de egyszerűen annak is betudhatta, hogy hamar keltem, így rendet raktam, ami általában elő is fordult. Pillantásom az asztalra tévedt, ahol még mindíg ott volt a megírt számlista, és erre méginkább mosolyognom kellett. Nem tudtam, hogy eltegyem e, és legyen meglepetés, vagy hagyjam e ott, ha már itt vannak, akkor ebbe beavathatjuk őket, de egyenlőre lusta voltam felállni, így ott hagytam, mivel még volt bőven időm, hogy eltegyem, ha végül úgy döntök, hogy meglepetés lesz. |
Még sok ideig beszélgettünk a számlistáról, mire kialakult a végleges, de addigra mindketten rendesen elfáradtunk, mondjuk ez nem is csoda. Elpakoltam, és el is készültem, majd mégegyszer végigpillantottam a dalokon. Ahogy elnéztem, tényleg érdemes volt vele enyjit küszködni, mert egész jól megcsináltuk. Na, én is ritkán ismerek el ilyesmit, ha az én kezem is bennevan a dologban, de ez akkor is jó lett. A képtelen produkciókról pedig csak anyji volt még most is a véleményem, hogy Te jó ég! Köztudott, hogy nem vagyok normális, de hogy ilyenre is rá tudjanak venni? Na, ez így már nekem is meglepő volt, de nem bántam,ahogy mondani szokták, fő a változatosság. Az, hogy ebből mi fog kisülni, és mikorra, na, az is egy rejtély volt, de tudtam, hogy már csakazért is meg fogjuk csinálni, ha belevágtunk, és ott volt az az indok is, hogyha én nem csinálom meg, akkor Maire-t sem láthatom csellózni, és ezt nem akartam kihagyni az életemből. Ezen elmélkedtem, majd hirtelen felkaptam a fejem, és pont az órára néztem. Hajnali kettő volt, úgyhogy úgy láttam, tényleg érdemes végetvetni a napnak, úgyhogy követtem nővérem példáját, és én is hamar elaludtam. |
Még jódarabig beszélgettünk, mire sikerült a számlistát megcsinálni, de ahhoz képest, amire számítottam egészen gyorsan összejött. Aztán mindkettőnkön úrrá lett a kimerültség. Szóval, miután befejezettnek tekinthettükaz ügyet felálltam, hogy elvégezze maz esti teendőimet, miután elpakoltam mindent. Egész gyorsan elkészültem, s miután minden megvolt, ágyba bújtam. Hamar álom jött a szememre. Húgom is bizonyára hasonlóakat tervezett.
LEZÁRT KÖR //Lili azért még zárj te is!// |
-Na, majd meg látjuk, hogy holnap mi lesz rólla a véleményed. Nevettem. Már most tudtam, hogy én is ki leszek készülve, bár reménykedtem benne, hogy egy ideig bírni fogom idegekkel, bár ki tudja? -Na, azt mostmár sajnálhatod is. Vágtam durcás képet, majd elmosolyodtam. -Vicces, hogy pont az ellenkezője felé haladunk. Jegyeztem meg kis gondolkodás után. Jó ég, hogy jutottunk el eddig? Az albumot tervezgetjük, és mellette derékba törte a jövőmet. Na, Mea, ezt is megcsináltad, mondhatom. Szídtam magam, persze csak magamban, mondjuk a következő reagciójára elnevettem magam. -Mentségemre szóljon, hogy nem én találtam ki. Én csak szórakoztam rajtuk. Mondtam, és tényleg így volt. -Egyszer leszúrtad őket valamiért. Akkor jött az ötlet, miután kiviharoztál. Én meg ott ültem, és olvastam közben, mondjuk az előadást végig néztem, még akkor is, ha nem tűnt fel a könyv mögűl. Utána meg ugye nem volt tanácsos utánad menni, így inkább halgattam őket. Meséltem a régi esetet, nem azért, hogy magamat húzzam ki a dologból, bevallottam én, amiben benne voltam, de ez nem tartozott azok közé. Mondjuk lehet, hogy szerencsétlenségemre rajtam bosszulja majd meg, de nekem is ott lesz az alkalom, és magamat ismerve élni is fogok vele, de azt is tudtam, hogy a jómadarak is megkapják majd érte a magukét. -Nem vagyok én ebben olyan biztos. Néztem végig rajta. -Komolyan, napok óta úgy nézel ki, mint aki a következő pillanatban fog összeesni, de tényleg. Bosszankodtam. Tudtam, hogy úgysem fogja belátni, de azért én mondtam a magamét, és reméltem, hogy legalább anyjit elérek vele, hogy minimálisan kíméli magát, bár kevés esélyt láttam rá, főleg most. -A csuda vigye azt a makacs természetedet, úgy is tudom, hogy hiába mondok bármit is. Mondtam, és arcomon ott bujkált egy halvány mosoly, de ez így eszembe jutott, és igaz is volt valamenyjire, és ha nem árul el a mosolyom, talán még el is hiszi, bár nem biztos, sikerült kiismernie már anyjira, hogy csak azért mondom, hogy meggyőzzem valahogy. -Jahj, azt ne is emlegesd. Nállad csak a család szemvedte meg jobban. Mondtam nevetve, persze ezt sem gondoltam teljesen komolyan. Ő is ki volt, az már más kérdés, hogy rajta kívül a környezetében mindenki vele együtt, bár nem hiszem, hogy jobban szemvedtünk volna nálla, de ezt neki nem kellett feltétlen tudnia. -Dehogy kértem, azt már mondtam volna. Mondtam kis fejtörés után. tényleg el kellett rajta gondolkoznom, hogy mit csináltam délelött, és ez is azt mutatta, hogy hosszú kezd már lenni ez a nap. -Jó, akkor legyen úgy. Bólintottam, majd megvártam, még felírja a két dalt, majd vágtam egy grimaszt. -Csak hogy örülj, legyen az. Sóhajtottam. -És ez így nem igaz. Jesszusom, de le fogunk égni. Helyesbítettem. -Szerintem mindketten furán fogunk úgy kinézni, bár tény, hogy te érdekesebb leszel csellóval. Mondtam, és már most jót mulattam magamban a következő heteken, na, meg a végeredményen, hogy mit szólnak majd a csellózó Mairehez. -Akkor azt hagyjuk a végére, vicces lesz, főleg élőben. Nevettem, ahogy elképzeltem a döbbent tömeget. -A tömegnél csak én leszek döbbentebb, ha el tudom majd játszani azt a darabot. Mondtam, és csak utólag jöttem rá, hogy hangos let. Igen. Tényleg fáradt voltam, ha gondolkodás helyett kimondtam, ami eszembe jutott. De nem bántam, igaza volt nővéremnek, holnap lesz valamenyji időnk pihenni, és ami talán még fontosabb, hogy megérte. |
[213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
