|
Témaindító hozzászólás
|
2013.01.12. 22:38 - |
 |
[213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
-Jó volt a nyelvtantanárom. Na, meg néha megkérdezte, hogy vagy az utóbbi két évemben. Mondtam mosolyogva, mivel az említett tanárnő Maire osztályfőnöke volt, és azok közé a tanárok közzé tartozott, akik kijöttek a lányzóval, és engem is kedvelt. Mitagadás, én is őt, kedves volt, és nagyon jól tanított. -Tényleg. Utolsó évre megkapott minket, mint osztályt. Elment az addigi ofőnk, és neki nem volt osztálya. Szóval drága, nem csak tulajdonságokat örököl az ember húga, hanem osztályfőnököt is ezek szerint. Nevettem fel. Majd néztem ahogy előhozza a hangszerét, és mikor mondta, hogy mi is hiányoztunk neki, az én hangszereimmel csak rámosolyogtam, mert már erősen törtem a fejem azon, hogy mi legyen. Majd mikor belépett még szélesebb lett a mosolyom. Nem gondoltam semmire, csak a darabra figyeltem, mint ilyenkor mindíg, és meg is volt az eredménye. -Úr isten. Na, a tudásod az nem változott, csak fejlődött. Nevettem fel halkan. -Amúgy meg. Rég játszottam ilyen jót. Tettem még hozzá halkan, és már most azon agyaltam, mi legyen a következő amibe belefogunk mert tudtam, hogy egy darab után nem hagyjuk abba. Egyszerűen nem tartoztunk azok közé, akiknek egy jól sikerült művel befejeződne ez az egész. És ha úgy nézzük nekünk két évet kellett bepótolni. Ígyhát pár percig gondolkozva álltam egy helyben, majd rá néztem. -nekem van ötletem, mi legyen a következő. Mondtam titokzatosan, majd letettem a fuvolát, és elővettem a csellót, majd elkészültem. -Emlékszel az utolsó évi vizsgadarabunkra? Imádtam. Hogy nézett már a tanárság. Nevettem el magam ismét, az emlék hatására, majd vártam, mit felel, végül felidéztem magamban a darabot, ami a kedvenceim közé tartozott. Végül elkezdtük. Megint teljesen kikapcsolt, de a vigyort továbbra sem lehetett letörölni az arcomról.
Íme: http://www.youtube.com/watch?v=NseBdxfHk5k
|
- Látom, a részletekbe jócskán belemenő mondatelemzés még mindig megy. - Mondtam halvány félmosollyal. Hát igen, ezt a csípős megjegyzést nem hagyhattam ki, valahogy kibukott belőlem. Bár tudtam, hogy nem fogja komolyan venni, hiszen ismertük egymást jól, talán túlságosan is. De jó testvéreknél ez már csak így szokás, én pedig azt hiszem, annak mondhatom magunkat, nem csak kettőnket, akár mind az ötünkre értve. Azért elég nagy, de normális és rendes család voltunk. A gondolatok hatására a mosolyom szélesedett. Már izgatottan vártam, mit fogunk kihozni ebből az egészből, amihez most nekiálltunk mindketten készülődni.Mikor Mea feltette a következő kérdést, pont a hangszerért voltam, így ne válaszoltam rögtön, de a nevetést már ekkor sem állhattam meg. A feleltet azonban csak akkor adtam meg, mikor már hangszerestől visszatértem a másik szobába, történetesen oda, ahol húgom is tartózkodott.
- Változtál is, meg nem is. Attól függ, milyen szempontból nézem. - Jelentettem ki komolyan, de aztán utána már nem sokkal a mosolyom sem mardhatott el, szokás szerint. Míg ő gondolkodott, én lassan előpakoltam, mivel azt már sejtettem, hogy a fuvolánál fog megállapodni. A következő megjegyzésére nevetni kezdem.
- Meghiszem azt. - Feleltem. - Bár, ez részemről is elmondható a te arzenálod irányába. - Biccentettem az említett dolgok felé, aztán gyorsan ellenőriztem, hogy jó-e a húrok hangmagassága. Szerencsére abszolút nem egy mai darab volt a hegedűm a maga aggastyán korával, úgyhogy semmi probléma nem volt már vele ilyen téren, szinte tökéletesen beállt, de hát kinek nincsenek rossz napjai? Mire Mea is elkészült, már hangszerrel a vállamon, vonóval a kezemben várakoztam. Szinte lassított felvételben láttam, ahogy felkészül a dologra, majd végül játszani kezdi ezt a darabot. Mivel ennyire pontosan klasszikusba már rég mentem vissza, ezért pár pillanatnyi fejtörést okozott a dolog, hogy eszembe jusson, melyikről is van szó. Pedig régen nagyon sokszor játszottuk ezt. Szóval, a kis elmélkedésemnek az lett a vége, hogy majdnem lekéstem a belépést, de szerencsére voltam annyira rutinos, hogy kiküszöböljem ezt a problémát, és ne rontsam el a darabot. Rá kellett jönnöm, hogy húgom még mindig ugyan olyan szépen játszik, mint régen, ha nem jobban, öröm volt hallgatni és vele együtt részese lenni annak a csodának, amit alkottunk. Azon kívül ez egy elég komoly mű volt, a sajátos hangulatával, szóval teljesen elvarázsolt. Más szempontból hihetetlenül érdekes volt újra a komolyzenének élni, a két évi vegyes munka után, de ismerős érzés volt, melyet jóbarátként fogadtam. Végigjátszottuk a három tételes szonett mindhárom részét. Volt ebben minden ami kell, vidámság, szomorúság, szóval a fő ellentétek. Nagyon élveztem. komolyan ,egy teljesen külön világba repített, végre, hosszú idő óta újra! Már most elhatároztam, hogy ezt egyszer Jasmine-nek hallania kell, mindenképp! Keríteni fogok rá alkalmat, az biztos. Mikor végeztünk, nem tettem mást, csak rámosolyogtam Mea-ra. Majd csendben maradtam, várva, ő mit szól. |
Mosolyogva néztem tovább. -Nem mondta senki. Csak megállapítottam. Mondtam fejcsóválva, majd a következő mondatára rá néztem. -Na, neked is ilyen gyorsan változik a véleményed? Az elöbb még az volt, hogy de sokat változtam. Na, most meg egy cseppet sem? Hogy is van ez? Néztem rá bohókás mosollyal, és most jöttem csak rá, hogy menyjire hiányzott, hogy nap mint nap tudjuk ugratni egymást. Mondhatni úgy is, hogy így fejeztük ki a szeretetet, mivel ő nem volt egy érzelmes fajta, csak nagyon mélyen, nem mintha bántam volna, de így én sem estem túlzásokba, mivel neki így volt jó én sem akartam bonyolítani a dolgot, és mindketten tudtuk, hogy számíthatunk a másikra, bármiről is legyen szó, és most hogy ismét együtt voltunk döbbentem rá, hogy menyjire hiányzott ez az egész. A naponta levő lököttködések, és a megértő hallgatások, néhanapján az egymásnak kifakadások, a nehézségeinkről megszokott volt, és az utóbbi két évben alig beszéltünk egymással. Most jöttem rá igazán, hogy menyjire jó döntés volt utána jönni. Sokáig haboztam, mielött eldöntöttem, de utána, mikor eleinte szüleink le akartak beszélni rólla, már megingathatatatlan volt a makacsságom, amit talán nővéremtől örököltem. Hát igen, ez jellemző volt rám. Nehezen döntöttem el valamit, de ha már egyszer elhatároztam magam, akkor ember legyen a talpán, aki le tudott volna beszélni rólla. Így volt ez az utazásommal kapcsolatban is. Néztem ahogy bemegy a hangszerért, majd mikor visszatért vele végignéztem rajta. -Már hiányzott a látványa. De komolyan. Mosolyodtam el megint. Majd elgondolkoztam mit is játszunk, mi lenne célszerű. Majd megállapodtam egy vidám dalnál, amit mindketten nagyon szerettünk, és titokzatos mosoly kúszott arcomra. -Én már tudom! Néztem rá, majd elővettem a fuvolám, és mosolyogva, lassan elkezdtem játszani az első sorokat, várva, hogy mikor ismer rá, és kapcsolódik be ő is. |
- Miért, ki mondta, hogy kevésbé fárasztó lettem? - Nevettem fel hallkan. Tudtam, hogy ezt a megjegyzést nem fogja kihagyni, és szinte már vártam. Sohasem szalasztana el ey alkalmat sem, Mea már csak ilyen. De az az igazság, hogy így szerettem, így szeretem, és így fogom szeretni. Ha meg mégis változna, akkor meg úgy, ahogy és amilyen lesz. Könnyen lehet, hogy sohasem mutattam ki könnyen érzelmeimet, vagy azt, amit gondolok másokról, igen, még a saját húgom esetében sem, de mindig is tisztában voltam vele. Ha nem is tudatosan, de valahol mélyen, legbelül biztosan. És azt hiszem, ez a legfontosabb, mindennek az alapja. - Amúgy, ha már itt tartunk. Te sem változtál. - Görbültek lassan halvány mosolyra ajkaim. Láttam az arcán, hogy legalább annyira örül annak, hogy ideért, mint én, ha ne jobban. Annyira jó volt tudni, hogy az érzés kölcsönös. Most jöttem csak rá, hogy maga a testvéri szeretet mennyire hiányzott, s így visszagondolva sokkal rémisztőbb volt tudatosítanom, hogy két évig egyedül éltem. Bár az igaz, hogy nem volt időm a magányon töprengeni, mivel jóformán csak aludni jártam haza, na, persze, ha épp nem dolgoztam éjjel is. A stúdiómunkánál sohasem lehetett kiszámítani az ilyet. És tényleg, itthon is elvoltam, egyszóval mindig akadt elfoglaltságom, ahogy ezt már húgommal is kitárgyaltuk az imént. Kérdésére felnevettem. Tudtam, hogy megint anyáskodni fog, de csak játékosan intettem neki.
- De, van. Viszont halasztható. - Kacsintottam rá. - Amúgy meg... A család az első, aki ez esetben te vagy, kedves. - Mondtam egyre szélesedő mosollyal. Komolyan, lassan mára zt hittem, hogy a két év alatt elfolytott szeretetem iránta lassan már túlcsordul, és kibuggyan. Miután ezen kis elméletem végére jutottam, folytattam a gondolatmenetet, melyet megkezdtünk: - Szóval, benne vagyok a javaslatodban. A többi dolgomat pedig el fogom intézni, ne aggódj. Időnk, mint a tenger. Nincs igazam? - Mondtam vidáman. - Na, akkor lássunk neki. - Mondtam, majd intettem, hogy nyugodtan pakoljon elő. - Mindjárt jövök, addig összekészülök. - Mondtam, aztán besiettem a másik szobába. Igazából csak a hangszerért keleltt bemennem, ugyanis a zongora ott volt, ahol Mea lepakolt, szóval, ha arra lesz szükségem, szerencsére nem kell cipelnem. Az más kérdés, hogy el sem bírnám. Így hát óvatosan leemeltem a tokot a helyéről, s átsiettem a másik szobába. - Nos, akkor, hogy is állunk? - Vontam fel a szemöldököm, célozva arra, mit szeretne játszani? Nekem tulajdonképpen teljesen mindegy volt, ilyen szempontból abszolút univerzális voltam, minden szerénységem ellenére kijelenthetem. Addig nem pakoltam elő, míg nem válaszolt, mert felesleges munkát azért nem állt szándékomban végezni, legyek akármilyen szorgalmas is. Így hát várakozóan és egyben nagy érdeklődést mutatva néztem Mea-ra, milyen döntést is fog hozni. |
-Nem lettél kevésbé fárasztóbb mint voltál. Nevettem el magam, majd tovább néztem nővéremet. Igen, ő teljesen tükrözte az elöbbi kijelentését, mivel mindíg volt csinálnia valamit, ha meg nem, na, akkor sem volt baj, kerített magának ő, ilyen szempontból nem kellett félteni, mondjuk voltak időszakok, amikor én már egyenesen attól féltem, hogy túlhajszolja magát, de csak akkor szóltam rá, amikor már nagyon úgy láttam, hogy közbe kell lépnem, és ha elsőre nem is, akkor is sikerült jobb belátásra bírnom egy idő után. Na részben ezért is örültem, hogy itt vagyok, mert szemmel tarthatom, hogy mi van vele, bár nem akartam én mindenbe beleszólni, csak tudni, hogy nem hajtja magát a végtelenségig, na meg hogy minden rendben van vele. Mindíg vigyáztunk egymásra, ha tehettük, mondjuk ez kimaradt az utóbbi két évünkből, de tudtam, egyikünk sem köti majd a másik orrára, hogy legalább vigyázhat rá, ezelött sem tettük, csak csendben figyeltük a másik lépéseit, és gondoltam így lesz ez ezután is. Nem felejtettem még el, mikor anyám elbúcsúzott, és a lelkemre kötötte, hogy vigyázzunk egymásra. Én csak mosolyogtam, de tudta, hogy komolyan veszem, és anélkül is megtettem volna, ha nem kért volna rá. Így elmélkedtem, és közben továbbra is őt néztem, majd az utolsó kérdésére felsóhajtottam. -Nincs neked valami dolgod? Néztem rá kérdőn, mert nyilván nem volt beletervezve a napjába, hogy a két év után hírtelen megjelenő húgával beszélgessen, és nem akartam feltartani egy percig sem. -De ha nincs akkor összeszedhetnénk egy régebbi darabot, amit játszottunk. akármelyik párosításban, nekem teljesen mindegy. Mondtam vállat vonva, és továbbra sem vettem le a szemem nővérem arcáról. Hihetetlen volt hogy itt vagyok még mindíg. Majd pillantásom a levélre siklott, de nem kérdeztem meg mi van benne, majd mondja ha szeretné, és amúgyis ismertem anyámat, valószínűleg elhalmozta jókívánságokkal, amiket meg is érdemelt. És reméltem ezek is beteljesülnek majd, ha az előzőek is ilyen sikeresen teljesültek. Ígyhát álltam tovább, ezeken gondolkozva, és várva, hogy mit felel. |
Mióta beszélgettünk, szinte folyamatosan az arcát néztem, mintha újra meg akartam volna jegyezni magamnak úgy, akár egy olyan embert, akit most látok először. Nehezen tudtam ugyanis elhini - még mindig-, hogy ez nem álom, hanem a kőkemény - na, jó, most talán nem is annyira az- valóság. Hihetetlen volt, hogy egyszer csak, szinte egyik pillanatról a másikra idetoppan elém a húgom, akivel már két év óta majdhogynem egy szót sem beszéltünk, a legszorosabban vett értelemben. Persze nem direkt. A megjegyzésére elnevettem magam.
- Ez igaz. Bár tudod, ha nincs elfoglaltságod, kitalálsz magadnak. Mondjuk ez eredetileg a parkolóhelyes mondás. - Nevettem fel. Csodálkoztam is, hogy hová tűnt eddig a híres humorom, bár valószínű túl meglepett voltam ahhoz, hogy elkőerüljön. De ez az ideiglenes elveszettsége csak eddig tartott, most már egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy újra önmagam vagyok. Ami azt jelentette, hogy nagyjából sikerült túltennem magam a sokkszerű meglepetésen, ami egyre inkább kezdte magát átadni az öröm színtiszta érzésének. Ezt azonban felváltotta a meghatottság, mikor újra a sütire tértük vissza. Oda is néztem a dobozra, és most vettem csak észre, hogy a szalag alá - amivel át volt kötve felül - egy kis levél van betűzve. Bár innen magukat a szavakat nem láttam, mégis felismertem anyánk oly jellemző kézírását. Kissé meglepett, meghatott, érzelmekkel teli tekintettel mentem od aaz asztalhoz, s húztam ki lassan, óvatosan a papírlapota doboz alól, hogy ne sértsem meg. Rövid idő alatt átfutottam a nem túl hosszú, ám annál tartalmasabb sorokat, majd a kis levelet a doboz mellé helyeztem a bútor lapjára. Aztán visszafordultam húgom felé.
- Hát tényleg örülök. Meg a jókívánságainak is. - Azt már nem mondtam el neki, hogy azt is meghagyta, vigyázzak Mea-ra. Hát hajlamos volt őt félteni a legjobban, mivel azért mégis csak ő volt a legfiatalabb a családban, még, ha szellemileg néha az az ironikus, és számomra kínos helyzet is állt elő, mintha nem így lenne. bezzeg a fiúk. Hát ők ezt könnyen viselték. Mikor megkérdezte, mit is akarok csinálni, az a jellemzően titokzatos, sejtelmes mosoly ült ki arcomra.
- Ennek a meghatározását inkább rád hagynám. Mert hát akkor is te vagy a vendég. - Jelentettem ki. Azt már nem árultam el, hogy többek között a jövő hétvégére nekem készülnöm kéne, és még van egyéb, százezer dolgom. Azokkal ráértem akkor is foglalkozni, ha ő bárhol máshol lesz, esetleg mégis bemegy az egyetemre, vagy akkorra leszervezek neki egy találkozót Jasmine-nal. Vagy még nem tudom. De majd csak lesz valami, hiszen mindkettőnknek volt, van, és lesz magánélete, amit mindannyian szeretnék rendben tartani, olykor magányban is. Vagy olyan alkalmak, mikor egymásnak úgy szeretnénk örömöt okozni, hogy a másik ne tudjon róla, hát ezért nem akartam lelőni a teljes poént. Reméltem, örülni fog neki, ha már a dolog felét legalább kiderítette. Néztem őt a gondolkodás közepette, ahogy kipakol. Én, ha ilyet kérdeztek volna tőlem valószínű sokkal határozottabban válaszolok, de húgom szokásához híven a maga szerény modorában adta elő a dolgot. Én pedig - tőlem szokatlanul - bele is egyeztem, mert tudtam, hogy nehéz lenne meggyőznöm akármi másról is.
- Rendben. - Bólintottam tehát. Aztán csendben megvártam, míg beviszi a csomagjait, s visszatér mellém. - Még szép, hogy megkérdezem. - Lágyultak el kissé a vonásaim. Aztán figyelmesen hallgattam szavait, s mikor befejezte mondanivalóját, sokadszorra is kitört belőlem a nevetés. - Ezt teljes mértékig el tudom képzelni. Nagyon fel tudja pörgetni az embert az ilyesmi. - Helyeseltem.
- Szóval, akkor mit is csinálunk most? - Váltottam témát, s szemöldökfelvonva néztem Mea-ra. |
Kénytelen voltam vele nevetni. -Nem szándékoztalak lefotózni, ha ez megnyugtat. Mondtam neki mosolyogva, majd tovább hallgattam. A következő megjegyzésére ismét nevetnem kelllett. -Helyes. Bólintottam. -Mondjuk, ha hiányzott, ha nem, akkor mostantól úgy is fogom, szóval így jártál. Néztem rá aztán, amikor sikerült abbahagynom a nevetést. -Mondcsak, neked mikor nem voltak mozgalmasak az éveid? Néztem rá huncutul, mert mindígis volt csinálnia valamit, ha meg nem, akkor is kitalált magának elfoglaltságot, hogy lefoglalja magát. Ő is utálta az egyhelyben ülést,meg is értettem miatta, így részben neki is köszönhettem a mozgalmas éveket, és reménykedtem benne, hogy ezek után sem lessz benne hiányom. -Mit is akarsz csinálni? Néztem rá kérdőn, mert pontosan nem értettem, most mire céloz. -Ne nekem köszönd, anyunk küldte. Mondtam egy széles mosollyal, és látszólag beigazolódott amire gondoltunk, hogy örülni fog neki. -Örülni fog, hogy örülsz neki. Tettem még hozzá csendesen, majd tovább vártam, mert még mindíg nem fogyott ki a mondanivalókból, és a kérdésekből, ahogy ez tőlle várható volt.-Ja, köszi. Mondtam, a felém repülő papucsra nézve,és így én is megszabadultam a cipőmtől, majd ismétfelé fordultam. -Hm. Nem tudom. Nekem teljesen mindegy. Vontam vállat. -És nehogymár te pakolj helyettem. Néztem rá. Berakom az egyik szobába, hogy ne legyen útba, aztán majd megbeszéljük. Rendeztem le egyszerűen a dolgot, majd odamentem az egyik szobához, és beraktam az ajtó mellé a cuccokat, majd visszasétáltam hozzá. -Tudtam, hogy ezt is meg fogod kérdezni. Mondtam, mivel ez egy elég átlagos kérdés volt, ha az ember enyji ideig utazik, meg úgy általánosságban is. -Hát, az első felében félálomban voltam, mivel korán keltem. Aztán tudatosult bennem, hova is jövök, és hogy téged is meg kell találjalak valahogy. Na akkor olyan szinten felébredtem, hogy utána már szemvedtem, hogy mikor érek ide. Mondanom sem kell, még egy csomó idő volt hátra. Mosolyodtam el ismét. Majd csendben maradtam, várva, hogy mit mond, én még órákig el tudtam volna így bweszélgetni vele, és eszembe sem jutott, hogy mióta megjöttünk az előszobában állunk, azokat a kitérőket kivéve, hogy ő elment a lemezért, én meg beraktam a csomagokat, ígyhát álltam tovább. |
Ismét nevetnem kellett. - Azért annyira még nem vagyok tehetős, hogy üvegfalakat szereltessek be, vagy tükröket mindenhova! Még jó, hogy nem akartál lefotózni. - Nevettem tovább. - Egyébként tudom. - Mondtam békülékenyen. - Hát már hiányzott, hogy valaki húzza az agyam. - Sóhajtottam fel aztán, és egy darabig csendben maradtam. Mikor megölelt, sikerült jócskán elpirulnom, de nem szóltam semmit. Igazából mindketten elég szerények voltunk ilyen téren, mint az már eddig is kitűnt. De ezt nem akartam szóba hozni.
- Igen, három is. Mondom, hogy mozgalmas két évem volt. - Mondtam csillogó szemekkel. Az emlékek hatására ismét mosolyognom kellett. A producer, akivel dolgoztam annyit ugratott, hogy vele szinte minden egyes dalt dupla időbe telt megcsinálni, mert általában közbe is valamivel nevettetni kezdett, és kezdhettük előlről az egészet. De ettől eltekintve nagyszerű alkalmak voltak. Jasmine producere inkább a megfontoltabb fajtából való volt, úgyhogy mostanra megszabadultam a kínzó nevetőgörcsöktől. Figyeltem, ahogy Mea ismét a táskájában kotorászik, s mikor előhúzta a lemezt, elmosolyodtam ismét, aztán a nevetés sem váratott magára sokáig.
- Ezt meg, hogy érted? Miért, kik ijednének meg tőlem? Annyira csak nem vagyok gonosz. - Ingattam a fejem, és most tényleg kicsit összezavart. Aztán, ahogy megláttam a dobozt mellette, megint meghatott lettem.
- Óóó, istenem. Ez nem lehet igaz. Köszönöm. - Vettem át mindkettőt, s a közeli kisasztalra tettem. - Hát azt hiszem, lesz mit csinálnunk. - Jegyeztem meg vidáman. Közben lassan megszabadultam a cipőimtől is, és előkerestem egy pár papucsot, meg Mea-nak is, amit egy jól irányzott dobással a lábai elé is juttattam.
- Az a helyzet, hogy két szobás a történet, úgyhogy nem tudom, hogy szeretnél aludni, meg ilyenek. Csak azért kérdezem, hogy hova pakoljam le a csomagokat. - Intettem az említett tárgyak felé, aztán csak érdeklődve vártam, mi lesz a válasza.
- Na, és az út milyen volt? - Kérdeztem kíváncsian. Bár nem tűnt fáradtnak, de hát ő mondta, hogy utazott kb. száz órát. Úgyhogy nem hagyhattam ki, hogy megkérdezzem. |
Néztem, ahogy gyors egymásutánban változik az arckifejezése, majd elnevettem magam. -Úr isten, látnod kéne, hogy néztél. Mondtam mosolyogva. -Amúgy pedig nem gondoltam komolyan ám. Nyugtattam meg gyorsan. -Köszönöm. Mondtam mosolyogva, na, és most voltunk ott, hogy én is olyan szerényen fogadtam a dícséretét, mint én az enyémet. -Nem küldtem, mert a címedet kb két napja tudom. Mondtam mosolyogva, majd kíváncsian figyeltem ténykedését. -Te jó ég, három is? Néztem rá nagy szemekkel. -Óriási gratula, már megint! Öleltem meg boldog mosollyal, majd elvettem a felém nyújtott lemezeket. A borítóképekről megállapítva teljesen passzoltak ahhoz, amilyenre tőlle számítani lehetett, és már előre vártam, hogy meghallgathassam őket. -Én is elhoztam ám. Nemmertem megtenni, hogy otthon hagyom, egyesekkel ellenben azthiszem meg lehet tőlled ijedni rendesen. Kuncogtam, miközben előkerestem az elöbb említett cd-t, majd átnyújtottam neki egy teli doboz süteménnyel együtt, amit még anyánk csent bele a holmiaim közé, mondván, hogy hagy egyen már egy kis hazait két év után. Nem tiltakoztam, mert egyet értettem vele, és tudtam, hogy örülni fog neki. Majd mosolyogva vártam, mit szól hozzájuk. |
- Testben lehet. De lélekben nem biztos. - Tettem még hozzá az előző témához. Aztán néztem, ahogy lepakol. Újfent feltűnt, mennyi csomaggal jött. Mindezt elcipelni idáig. Tisztelettel adóztam neki, azt hiszem, mert ennyi dologgal eljönni ide nem lehetett kis munka. Reméltem, nem hagyott otthon semmit, bár rá nem volt jellemző. Oké, volt Los Angeles-ben is egy csomó bolt, de akkor is. Velem számtalanszor előfordult már. Közben eszembe jutott, hogy valami meglepetést nekem is kéne már szerveznem neki, ha már ő ilyen váratlanul meglepett. És volt is ötletem, hogy mi lesz az. Mostani álláspontom szerint pedig ezt az elhatározást meg is fogom valósítani. Persze ebből a kis elmélkedésből semmi sem látszott az arckifejezésemben, és a szememben sem. Mikor megszólított, elég döbbenten, s kérdően néztem rá, mert gőzőm sem volt, hova akar kilyukadni. Aztán, mikor befejezte a gondolatsort, az arcomon az érzelmek teljes skálája ment át, mint a dótól dóig hangsor körülbelül. Először egy kis döbbenet, aztán értetlenség, utána kíváncsiság, érdeklődés. De végl a magas c-re a nevetés jutott.
- Hé! Azért még igényes vagyok oké? - Kérdeztem mosolyogva. Lehet, hogy valahol mélyen bántott is ez a kijelentés, de hát ezt még magamnak sem vallottam volna be. Bár igaz, hogy nem voltam valami precíz e téren, de ez a két év megtanított sok mindenre, többek között erre is. Másrészről pedig egy egyszemélyes lakást sokkal könnyebb volt rendben tartani, de ez már részletkérdés. Lényeg, hogy ebben legalább változtam, ha másban nem is, és szerencsére jó irányban. Mikor mea felemlegetett más témájú, de szintén régi emlékeket is, felsóhajtottam.
- Igen, emlékszem. - Mondtam, aztán újra elmosolyodtam, mikor eszebe jutott, mennyit lökötködtünk. Mindig elütöttük valahogy az időt. Következő szavait figyelmesen hallgattam, hiszen már nagyon kíváncsi voltam, hogy mi történt vele. Tarthattuk volna a kapcsolatot pl. interneten, de hát mint már sokszor mondtam nem dúskáltam épp az időben, meg ezek szerint ő sem. Sugárzó mosollyal vettem tudomásul mondanivalóját.
- Gratulálok! - Mondtam vidáman. - Azért, ha már tudtad a lakcímem, küldhettél volna egy példányt. - Jegyeztem meg megjátszott sértődöttséggel, de nem kellett hozzá sok, hogy újra nevessek. - Bár, én akkor ne szóljak semmit. - Mondtam titokzatosan, miközben néztem, ahogy mindkét hangszere előkerül. Régi ismerősként köszöntöttem mindkettő látképét, esküszöm, már hiányzott a látványuk. - Én is adósod vagyok ám. - Siettem el mellette az egyik szoba felé, s hamarosan 3 cd-vel tértem vissza. - Félretettem ám. - Nyújtottam át neki. Hát igen, ők a három albumról sem tudtak semmit. Annyira jól sikerültek, és ilyet tőlem is ritkán hallani. Megmosolyogtattak azok az emlékek is. Kíváncsi voltam, ezekre, vajon, hogyan reagál majd, úgyhogy csak álltam a falnak támaszkodva, és őt néztem. - Az egyetem miat ne aggódj. Majd meglátjuk. - Legyintettem, még az előbbi témára visszatérve. Na, igen, szokásomhoz híven optimista maradtam. |
-Hm, igen, és akkor a fiúk az erősebbek. Néztem rá, és én is nevettem. Majd követtem, és türelmesen megvártam, amég kinyitja az ajtót, majd mosolyogva előre mentem. -Okés, ha eddig elbírtam, már azt is kibirom. Jelentettem ki bizakodva, és így is volt, mivel felértünk, és nem haltam bele szerencsére. Beléptem az ajtón, és leraktam a fal mellé a terheimet, majd felsóhajtottam, és pillantásom körbefutott az othonos, és most rendben levő lakáson. -Te beteg vagy. Néztem hátra hirtelen, ijedtséget szímlelve. -Maire, itt rend van! Nevettem el végül magam, de én is, ő is tudta, hogy csak ugratom már megint. Anyánk biztos elcsodálkozott volna rajta, mert otthon a közös szobánk néha úgy nézett ki, mintha felrobbant volna benne egy bomba, persze akkor, amikor én nem mentem, és raktam rendet helyette. Ebből is látszott, hogy önállósodnia kellett. Itt egyedül volt, nem volt aki figyelt rá, többek között ezért is jöttem utána, nem mondtam volna soha neki, de aggódtam az én szeleburdi nővérkémért. -Nembaj, lehet halasztás lesz belőlle, tértem vissza az egyetem témára. És addig jó, amég le vagyok kötve. Emlékszel, milyeneket szemvedtem otthon, mikor nyáron nem volt semmi programunk? na akkor jött az, hogy leültünk zenélni, és a végére öten lettünk. Mikor beleegyezett elmosolyodtam, és a csomag teteére tettem a hangszereket. A fuvolát a biztonság kedvéért a nagy méretű hátizsákomban vittem, s onnan került elő, a csellót pedig kénytelen voltam külön hozni, tehát azt nem kellett nagyon sehonnan sem elővenni. Hátha lesz rájuk szükség. Majd mosolyogva levettem a kabátom, és felakasztottam az övé mellé. -Hát, kérlek szépen. Néztem rá elgondolkozva. -Meglett az a szólólemez, amit mondtam, egy éve, tudod. Elvégeztem a gimit, persze továbbra is űztem a hivatásomat, meg is őrültem volna, ha nem csinálhattam volna tovább. Nevettem fel megint. |
Mikor megszólalt, muszáj volt megint nevetnem. - Ugyan már! Bele is szakadtál volna. - Mosolyodtam el aztán, miután befejeztem mondanivalómat. - De legalább jól lehagytad őket, sehol sem látok senkit. - Néztem körbe a vicc kedvéért, de akik utánunk jöttek, nem erre felé tartottak, főképp nem ahúgomat kergették. Annak ellenére, hogy már korábban előkerestem a kulcsomat, sikerült jódarabi elbabrálnom vele a lefagyott ujjaim miatt, mire végre kinyitottam az ajtót. Mérgemet egy bosszús sóhaj formájában nyilatkoztattam ki.
- Itt nem lehet unatkozni, a város adja magát. Tuti, hogy feltalálod magad, és ahhoz még én se kellek, meg az én folyamatosan rohanó életem. - Nevettem el magam. Meg egyébként is, Mea olyan lány volt, aki sohasem ül egyhelyben, hanem mindig talál magának valami programot. Miközben magamban ezt fejtegettem, végre sikerült kinyitnom az ajtót, s előreengedtem húgomat, mivel elég sok volt a csomagja. - Nem megyünk magasra, csak az elsőre. - Közöltem mosolyogva, mikor beléptem utána. Az egyetemes téma további részét már a lépcsőn fölfelé menet beszéltük meg.
- Az nem probléma, ha most még nem tudod. Felőlem halaszthatsz is, de amúgy meg, ha Jasmine felfedez, egy perc nyugtot sem fog hagyni. - Nevettem fel. Imádtam a nő lelkesedését, s újfent eszembe jutott, hogy mit láttam tőle aznap este a stúdióban. Sokan mondták már, hogy jól csinálom, amit csinálok, na, de, hogy még ilyen koreográfiát is bemutassanak hozzá! Ez csúcs volt, komolyan mondom! Közben felértünk az említett emeletre, s a kulcscsomómról kikerestem a megfelelőt, majd a zárba illesztettem. Közben lelkesen feleltem a lány újabb kérdésére.
- Dehogynem lenne kedvem! Idejét sem tudom, mikor ültünk össze utoljára. - Mondtam mosolyogva, majd ismét előreengedtem a húgom, s utána belépve becsuktam, majd belülről beraktam a kulcsot az ajtóba és be is zártam. Jobban szerettem biztonságban lenni, főleg mióta elhangzottak azok a bizonyos pletykák. Kicsit sem voltam paranoiás, ááá, nem ám! A lakásban egyébként rend volt ,szerencsére, s egészen otthonossá sikerült tennem ez alatt a két év alatt.
- Hát ez lenne az. - Intettem körbe széles mosollyal, majd leakasztottam a vállamról a táskám, és a szokásos helyére tettem. - És mesélj, veled mi történt a két év alatt? Suli, zenei ügyek, meg a többi? - Kérdeztem, hiszen nagyon bőven még ő sem mondott semmit. Közben mosolyogva intettem neki, hogy pakoljon le.
- Mit segítsek? - Néztem a sok csomagra, miközben levettem a kabátom, amit a fogasra akasztottam. Aztán csak csendben, érdeklődő pillantással vártam Mea válaszát. |
|
[213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
