|
Témaindító hozzászólás
|
2013.01.12. 22:38 - |
 |
[213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
- Ez jól hangzik. Azt is jelenti, hogy ismersz, bár ebben mikor kételkedtem volna? A kevés dolog egyike, amiben talán mindig hiszek. - Nevettem fel. Hangosan soha sem vallottam be ilyesmit, de ezt a megnyilvánulását most különösen aranyosnak találtam, főleg, mert ritkán szokott ilyeneket elsütni, talán ,mert tudja, hogy utálok lelkizni és tiszteletben tartja, amiért szintén hálás vagyok neki sok más egyéb mellett. De akkor is. Kedves volt tőle, szabályosan megmelengette a szívem. Csoda egyébként, hogy én ilyen állapotban, ennyire hosszú nap után képes vagyok még ilyen érzelmekre, de az isten szerelmére, ember vagyok, vagy mi! mÉg akkor is, ha totálisan kimerült, jól látta ezt Mea, bár egy másodpercig sem gondoltam az ellenkezőjét. Alátámasztva ezt már a szemeim is majdnem lecsukódtak, úgy meredtem hol a kezemben tartott tollra, hol a papírra, amelyen készülgetett a számlista, hol pedig a húgomra. A jónak nem nevezhető lelki állapotom ellenére is mosolyt csalt az arcomra a következő mondata. - Jaj, te szegény. Tényleg nagyon sajnálom, hogy derékbatörtem a jövődet. - Vigyorogtam leplezetlenül, de nem sokáig, mert az ezt követő megszólalása nyomán a jókedv helyét átvette arcomon a döbbenet.
- Höh? - Hirtelen csak valami ilyesmit tudtam kinyögni, míg eljutott agyamig a tényleges értelem, ami a szavak mögött rejlett. - Újból megállapítom, hogy nem vagytok komplettek. Ti akkor meg lesztek a félkegyelmű trió. - Ez elég baljósan hangzott, de jobb nem jutott eszembe. - Még, hogy kegyetlen zenész. - Fintorogtam, hangosan dohogva. De most nem volt kedvem bosszút állni. Majd holnap. Lesz még időm kikészíteni Mea-t, főleg, ha teszek róla, hogy tényleg az agyára menjek. Ha titokban ilyen csúfneveket adnak nekem, na, jó, nem bántam, de akkor is, én miért ne törhetnék egy kis borsot az orruk alá? Illetve jelen esetben csak a húgomé alá, mivel a többiek most nem voltak itt. De ők is meg fogják kapni a magukét, amint alkalmam nyílik megadni nekik, ebben teljességgel biztos voltam. Majd, ha újra erőre kapok. Ami szerintem nem mostanában fog bekövetkezni, bár Mea tenne róla, hogy így legyen, de azt hiszem, nem fogom neki hagyni, s ezt már ő is tudta.
- Azért ez már túlzás. Elég könnyű felemelni, szóval a kényszerszabadságolás még várhat. Ha csak nem lesz ínhüvelygyulladásom. - Szerencsére nagyon ritkán, de volt, ráadásul pont a jobb kezemben, olyankor pedig még egy zsebkendőt is kínszenvedés volt megfognom. De mázlimra eddig még csak kétszer fordult elő, egy négy hónapos koncertsorozat után és az egyik vizsgám előtt, de akkor is bekentem két órával a fellépést megelőzően fájdalomcsillapító krémmel és végigcsináltam. Az már más kérdés, hogy utána napokig mindent bal kézzel műveltem, s kénytelen voltam lerakni a hangszert. A többieket meg csak nézhettem. Kiálhatatlan voltam abban a fél hétben, még a szokásosabbnál is kritikusabb és elviselhetetlenebb lettem, nevezhetjük elvonási tüneteknek is. Szerintem még Mea is emlékezett ezekre az időkre. Le mertem fogadni, hogy most ezt akarja elkerülni. Én is, mert egyszerűen nem engedhettem meg magamnak ilyen feszített munkatempó mellett, amit bár lelkileg élveztem, a szervezetemnek nem biztos, hogy mindig ugyanez a véleménye. Bár, eddig nem nagyon mutatta az ellenkezőjét a fáradtságon kívül, addig örültem. Maradjon is így.
- Persze, hogy megéri. Végül is időpontot nem kértél holnapra a producertől, ugye? Akkor meg tudunk pihenni. - Kérdeztem mosolyogva, visszatérve a valóságba az újabb gondolatözönből. - Remek. - Mondtam, s bővítettem a listát az előbb megbeszéltekkel, így a kipipáltak száma már háromra emelkedett. -Oké. Mivel te mondtad előbb, tied az elsőbbség. - Feleltem mosolyogva, így, ha megmondta a címet felírtam, utána pedig az én jelöltemet is. - Utána pedig, mérföldkőként jöhetne az első poén, a nagy félelmed. - Vigyorogtam. - Szerintem a másikat tegyük a végére, az nagyobb csattanó lesz. Bár élőben fognak dőlni az emberek, lemezen csak nem lesz majd annyira észrevehető a dolog. Jesszusom, hogy én mennyire le fogok égni. - Gondolkoztam hangosan, miközben ismét a jóváhagyására vártam. |
-Most mondjam, hogy azt, hogy holnap türelmesen csináld végig a napot? Kérdeztem vigyorogva, majd követtem pillantását, és ma már nem tudom hanyadjára lepődtem meg, most éppen azon, hogy hogy rohanhat enyjire az idő. -Holnap alvajárók leszünk. Vagy félholt zeneírók. Fejtegettem elméleteimet, és tényleg nem tudtam, hogy fogjuk ezt végigcsinálni, mivel abban biztos voltam, hogy még sokáig nem fogok eljutni addig, hogy aludjak. Ha ezzel hamar meg is vagyunk, biztos akkor is ezen fogok töprengeni, ha meg sikerül elaludnom, akkor is kevés esélyt láttam rá, hogy kipihenyjük magunkat. -Most összetörted az álmaimat. Hős akartam lenni! Néztem rá csalódottan. -Nem hiába mondtuk mi a többiekkel, hogy te vagy a kegyetlen zenész. Legyintettem, majd elnevettem magam, mivel ha nem maradtam le semmiről, akkor ezt még nem tudta, mivel nem árultuk el neki. Kíváncsi voltam mit mond erre, és tudtam, ha egyszer hazaérünk, akkor a másik három jómadár is megkapja érte a magáét, utána én tőllük, mert el mertem mondani. Nem ér, akkor is jó volt ezt így elsütni! -Na, mondtam én. Sóhajtottam fel. -Most hiába mondanám, hogy kíméld magad, így csak azt mondom, ha látom, hogy a vonót sem tudod már felemelni, majd szólok Jasminenak, hogy küldjön el kényszerszabadságra. Ez így viccesen hangzott, de tudta ő, hogy mit akarok vele ezzel közölni, nem hiába volt a nővérem. Részben ezért sem bántam, hogy itt vagyok, figyelhettem rá. Már iskolás korunkban is hajlamos volt túlhajszolni magát, és most is megmutatta, hogy nem változott ő egy cseppet sem, de nem baj, így szerettük, ahogy volt. -Na, akkor ebben is egyet értünk. Nem tudom, menyjire leszünk ki a végére, de szerintem megéri. Préseltem ki magamból egy mosolyt.-Sebaj, mondom, megszoktam már. Nevettem. -Amúgy meg én is a tiédben, ha már itt tartunk. -Mondjuk jó rég óta, de az részletkérdés. Mosolyogtam, és úgy éreztem, valamenyjire sikerült felébrednem, reméltem, ez majd őt is felrázza kicsit. Rábólintott arra, amit mondtam, és örültem, mert ha egyszer elkezdtük utána már mentek a dolgok általában. Most is, mivel neki ezek után csak úgy jöttek az ötletei, és meg volt rá az esély, hogy mégis képesek vagyunk összehozni valamit, még a késői időpont ellenére is, bár ebben eddig sem kételkedtem. -Na, szerintem az úgy mehet. Bólintottam rá, majd tovább töprengtem, mi jöhetne ezek után. -Utána mehetne egy-egy szóló a lemezeinkről. Gondolkoztam hangosan, hátha így hamarabb haladunk, vagy ha ez megfelel, akkor még két számot le is tudunk. -Ha ez így jó, akkor csak az a kérdés, hogy melyikünké legyen elöbb. Fűztem tovább a gondolatmenetet, majd csendben maradtam, várva, hogy mit szól ehhez. |
Vágtam egy grimaszt, vagy fintort, vagy nem is tudom, minek lehetne nevezni. - Te mit nem vársz el. - Sóhajtottam fel. Igazából lehet, még nevettem is volna, de ahhoz már nem nagyon volt erőm. Ez van. Tényleg elfáradtam, nem is csodáltam. Az órára pillantottam, ami a nappali egyik falát díszítette kissé antik beütést kölcsönözve neki, s újfent, valahol az agyam legrejtettebb zugaiban megjelent a rémület. Fél tizenkettőt mutatott. Éjjeli fél tizenkettőt. El sem tudtam hinni, hogy hatkor felkeltem, hétkor már a zenekar soraiban ültem, délig próbáltunk, majd kettőtől ismét, hatra hazaértem, és ennyire elszaladt az idő, tulajdonképpen több, mint 4, 5 órája itt ücsörgünk. Vagy én számítottam el magam. Ilyen képtelenségek már nem létezhetnek! Ezek szerint mégis. Feje tetejére állt ez a világ, és ezt nem csak a globális felmelegedés alatt értem. De mióta szeretem én a földrajzot? Mindig is utáltam. Hallk sóhajjal próbáltam egy kis friss oxigént juttatni az agysejtjeimhez, ami remélhetőleg sikerült is, mivel ez után kicsit tisztábban tudtam gondolkodni. Ahhoz legalábbis eléggé tisztán, hogy rájöjjek, a holnapi napom legalább olyan húzós lesz, mint a mai volt. Először is, meg kell írnunk azt a népdalos történetet. Utána be kell vinnünk a producerhez a terveket, és, ha jóváhagyja, akkor nekiállhatunk a dolognak, és valószínű, megkapom az első csellóleckémet is. Ez érdekesen hangzott, sajnálatos módon az sem tudott kárpótolni, hogy Mea is átérezheti majd az én helyzetemet. És, hogy miért nem? Mert volt egy olyan sanda gyanúm, hogy neki sokkal több türelme lesz majd a dologhoz, mint nekem. És akkor döntsem el, szerintem melyik hangszeren nehezebb játszani. Nyilván mindketten a másikra tennénk, ez nem is kérdés. Úgyhogy ezt a kérdést nem is tettem fel nyilvánosan, inkább húgom megjegyzésének szenteltem figyelmem.
- Nem vagy hős. - Mondtam magam kihúzva, teljesen komolyan, egy nagy levegővétel után. De a vigyor sem késlekedett sokáig, pár másodperc elteltével megjelent az arcomon. Nagyon jól szórakoztam a késői óra ellenére, bár mikor nem? Mea társaságában mindig. Kezdem azt hinni, változtatnom kéne a világnézetemen, ugyan is ezekben a pillanatokban tökéletesen helyénvalónak tartottam a "dícsérj meg valakit és abban a pillanatban hibázni fog" elvet, mert rögtön kénytelen voltam visszavonni előbbi megállapításomat, még akkor is, ha csak gondolatban tettem meg. Mea következő mondata tett róla, hogy semmisnek nyilvánítsam. Hallattam egy lemondó sóhajt, mellőle pedig a szemforgatás sem hiányozhatott.
- Ez a mondat már annyira hiányzott, hugi. De komolyan. - Jelentettem ki a rám jellemző egyszerű, de nagyszerű, sokakat bántó őszinteséggel. Bár tudtam, hogy Mea ezt nem fogja sértőnek venni, hiszen miért tenné? Hozzá volt már szokva a megnyilvánulásaimhoz, és, bár soha sem vallottam volna be neki, nagyon hálás voltam azért, hogy megtűr maga mellett. Néha ugyan is úgy éreztem, apánknak igaza van abban, hogy Mea a legfiatalabb, mégis úgy viselkedik, mintha a sor másik végén állna. De valakinek ilyennek is kell lennie, végül is egyes emberek szerint mindenkinek megvan a maga szerepe az életben, a sorsa meg van írva, vagy mifene. Soha sem értettem az ilyen dolgokhoz. Csak azt tudtam, hogy már megint elkalandoztam. És nem kellett megszólalnom ahhoz, hogy Mea megint rátapintson a lényegre. Újból sikerült válaszként egy fintort produkálnom még, mielőtt szavakkal is alátámasztottam volna a ki nem mondott véleményem.
- Pontosan úgy. Én már néha most is kételkedek a saját épelméjűségemben. Persze a tiedben is. - Nevettem fel hallkan. - Bocs, ezt az alkalmat nem hagyhattam ki. - Tettem hozzá már csak a formalitás kedvéért is, legalább felélénkíthetne minket a piszkálódás, mert látszólag húgom is lassan átesett a ló másik oldalára és hamarosan mindketten ott fogunk tartani, hogy annyira fáradtak leszünk, nem fogunk tudni aludni. Valószínű, ezen alternatíva elkerülése végett szólalt meg valahol a tudatom mélyén egy belső kis hang, hogy haladjunk már, így lepillantottam a füzetre, majd vissza Mea-ra, aki ekkor megszólalt. Bólintottam, s most már a bal oldalra, tollal felírtam az első helyre a művet. Tekintetem ezt követően a listán cikázott oda-vissza, hogy megtaláljam a következő delikvenst.
- Jól van, akkor lehetne a kettes az, amit a koncerten játszottunk ráadásnak. Akkor már menjünk végig a variánsokon. A hármas pedig a zongorás felállás. - Néztem fel rá kérdően, miután megosztottam vele az ötletet, hogy jó-e így neki. Felcsillant a remény, hogy még sikerül ezt a mai napon befejeznünk. |
-Még jó, ezek után el is vártam. Mondtam, de többre most nem futotta. Jó ég, milyen napom volt nekem? Délelött egy hosszú próba, amin nem mellesleg majdnem be is aludtam, utána egy szívrohamos, és meglepődős ebédszünet, aztán a próba második fele, most meg itthon ülök, és a nővéremmel dallistát írunk? Na, úgy látszott nekem most készül leesni, hogy menyji dolog történt ma, és el nem tudtam képzelni, hogy hogy nem aludtam még el. Vagy egyáltalán, hogy van nekem még erőm Maire-t húzni? Lehet csak azért, mert hiányzott. Végülis ki tudja. Ezt is be kell valamikor hozni. Hogy nem aludtam én még be eddig? Na, ez is egy rejtéj volt számomra, meg az is, hogy hogy mentem bele ilyen hamar az albumba, és utána pedig nem utolsó sorban, hogy hogy vett rá nővérem ekkora képtelenségre, hogy én hegedüljek. Ez a nap, már csak ilyen. Ha így folytatom komolyan jobban át kell gondolnom, mi van velem. Mikor vagyok én ilyen mindenbe belevágós fajta? Lehet jóttett nekem az a szívroham. Egyáltalán tehet jót egy embernek ha szívrohamot kap egy producertől? Na, és normális hogy én megiedek attól akimellé leültem a padon? Valószínű nem. Mostmár tényleg nem tudom mi van velem, de lehet jobban járok így. Az is lehet, hogy csak szimplán ilyen rendkívüli napom van, végülis miért ne? Nem töprengtem ezen tovább, mert nővérem szavai rángattak vissza a gondolataimból. -Hát, amint látod nem. Na, és akkor mond, hogy nem vagyok hős. Sóhajtottam vigyorogva. Ahogy végignéztem rajta láttam, hogy ki van merülve, és ez az előző pár napban sem kerülte el a figyelmem. -Már megint túlhajszolod magad. Állapítottam meg elgondolkodva. Igaz, én is kifáradtam mostanában rendesen, de a világért sem vallottam be neki, főleg nem önként. -Aha, akkor te is úgy gondolod, hogy ezt nem éljük túl, épp elmével? Mondtam mosolyogva, de még mindíg az arcát fürkésztem, és láttam rajta, hogy fáradt. Mea, figyelj már oda ahova kéne egy kicsit! Majd úgyis kiderül,hogy végkimerült e! Szídtam magam gondolatban, majd elkezdtem gondolkozni a sorrenden. -Hm. Elsőnek a fuvola hegedű duett? Itt is azt játszottuk elöször. Vetettem fel, ami először eszembe jutott, majd vártam, hogy mit szól hozzá, miközben már a következő darabon törtem a fejem. Be kellett látnom, hogy egész jól összehoztuk ezt idáig, és reméltem, hogy késöbb sem lesz vele gond. Már meg volt minden, csak sorba kellett rakni. Aztán meg megvárni, hogy Chloe áldását adja rá. Uh, hogy haladunk ezzel is. Nem hittem volna, hogy még ma megleszünk vele, de mégis így lett, és nem is bántam. Holnap már csak össze kell ülnünk, hogy megalkossuk azt a népdalos dolgot. Azt is vártam már. Kíváncsi voltam, végül mit tudunk kihozni majd belőlle. Bár ha ezt így megoldottuk gyanítottam , hogy azzal sem lesz gond. Népdalötletem még nem volt, de egyenlőre a sorrendet rakjuk össze. Már nem csodálkoztam rajta, hogy sikerült elkalandoznom, ez szinte állandó volt nállam, és ha szerencsém volt azoknak akik ismernek fel sem tűnt, de figyeltem én közben arra is, ami körülöttem zajlik, így most érdeklődve vártam, hogy mit mond nővérem a javaslatomra, aztán jöhet a következő. Reméltem, nem kell ezen sokat gondolkozni, de ha az kell hozzá, hogy jó legyen, akkor felőllem ülhetünk itt még egy darabig, de már kezdtem rendesen elfáradni, mondjuk igyekeztem nem mutatni, főleg azért mert akkor az egyik előző kérdésemre visszavághatott volna azzal is, hogy én is ki vagyok merülve. Mondjuk mikor érdekelt az engem? Ebben is hasonlítottunk. Őt sem érdekelte, hogy menyjire fáradt, és engem sem. Erre ismét elmosolyodtam, és örültem, hogy utána jöttem, mint ezt már párszor megállapítottam ma. Egyrészt mert figyeltünk egymásra, másrészt pedig akkor most nem ülhetnénk itt, az albumunk számlistáján töprengve. |
- Oh, hogy én mennyire sajnállak! - Szólaltam meg, s arcom is teljes mértékig ezt tükrözte. Persze nem gondoltam komolyan, de, mint, ahogy ezt ő is tette, nekem is muszáj volt húznom az agyát. Mert soha sem adtam fel semmit, és ezt szeretett húgom is pontosan tudta. Úgyhogy nem is kellettek további instrukciók ahhoz, hogy megfelelően tudja értelmezni a szavaimat. Legalábbis szerintem.
- De, hát nem haltál meg. - Állapítottam meg tárgyilagosan, de a félmosolyomat akkor sem tudtam mellőzni. Szórakoztatott, hogy Mea ezen ennyire fel tud háborodni, mintha egy mélységesen nagy bűnt követtem volna el. Bár ezt nem szerettem volna az orrára kötni a világért sem, elég, ha én tudom, mi kell ahhoz, hogy jól mulassak. Ő szenvedjen csak, ha már ennyire szenvedteti is magát, végül is, ő cifrázza még mindig, én csak adom alá a lovat! Elvoltunk mi mindig is, s ez mostanra sem változott. Megnyugattó volt. égre valami állandó és ugyanolyan ebben a modern, kifürkészhetetlen és rohanó vilában. A mai nap ma már számtalanadik alkalommal állapítottam meg, hogy rettenetes módon fáradt vagyok, mert csak akkor törnek elő belőlem ilyen rám egyáltalán nem jellemző, túlságosan, számomra már túlontúl mély tartalommal bíró filozofikus gondolatok, pedig ez Pithagorasznak kismiska lett volna. Oké, a baj ott kezdődik, hogy ő matematikával foglalkozott, de az kit érdekel? Akkor is agyas volt. Csoda, hogy még erre emlékszem történelemből. Na, mindegy, most talán nem ezzel kéne foglalkoznom, de azt tudja az emberiség, hogy, ha nem képes koncentrálni valamire az agya olyan lesz, mint egy össze-vissza botorkáló szamár, amit meg kell fogni ahhoz, hogy újra fel tudja venni az elvesztett fonalat, már, ha megtalálja. Nekem úgy látszik, szerencsém volt, ugyan is valahogy, magam sem tudom, miképp sikerült visszakeverednem a félbehagyott beszélgetéshez. Hallelujah, dicséret magamnak. Méghozzá nagy. Mire feleszméltem, arra lettemfigyelmes, hogy Mea átölel, én pedig a vállán tartom a fejem és onnan sasolok fel rá. Úr isten, elaludtam volna? Nem, ennyire még én sem lehetek béna. Na, tessék, Maire, nagy pácban vagy. De még milyen nagyban. Most jutottak csak el húgom szavai a tudatomig, és abban a pillanatban úgy éreztem, tökéletesen, sőt, még annál jobban is igaza van, okulva az előbbiekből. Többet mondtak azok az élmények minden szónál.
- Tudom. - Karoltam át én is. Jól esett így álldogálni-üldögélni, már nem is tudom, mit csináltunk. Elnevette magát, de nekem már csak egy mosolyra futotta, minden endorfin kiürült a szervezetemből a próba és a mai nap folyamán egyaránt. Kell a feltöltődés. Pedig biztos, hogy mostanában nem kerülök ágyba, szóval, arra várhatok még. Sajnos sokat. Néztem, ahogy felírja a dalt a listára, s lassan visszahelyezkedtem ülő helyzetbe. Végigpillantottam a listán, miközben a kérdésére feleltem.
- Mindkettő miatt. - Préseltem ki magamból egy újabb mosolyt, de ez most már valamivel őszintébre sikeredett. - Egész jó. - Folytattam, most már a listára célozva. - Oké, akkor még a sorrendet beszéljük meg, és azt hiszem, mára végeztünk is. - Sóhajtottam fel, s most a tollat vettem a kezembe, aminek már kisebb esélye volt eltörni, annyira még én sem lehetek egy Swarzenegger-re hajazó ember. Szépen is néznék ki akkora muszklikkal. Maire, a munkádra koncentrálj már az istenért! Lassan listát fogok vezetni a mai elkalandozásaimról, annyi emberről volt már itt szó. |
-Nem mondtál. Azt próbáltad volna meg. Néztem rá vigyorogva. -Amúgy pedig vedd tudomásúl, hogy nem voltam lemaradva. Neked csak hárman voltak akik piszkáljanak,
nekem már voltatok négyen! Ezért én anélkül a két év nélkül is bírtam a strapát. Ezért nem ért, hogy otthagytál, azthittem belehalok! Mondtam, majd elnevettem
magam. Ha úgy nézzük ennek is volt valamenyji igazsága, és ezt ő is tudta, mivel utána jöttem valószínű volt, hogy hiányzott, és ezt már párszor az orrára
is kötöttem. Most csak céloztam, de persze a fele vicc volt, tudta ezt ő is, nem kellett mondanom, az egyik felét sem a dolognak. Nem is tudom, mikor
voltunk el enyjire jól, és már nagyon hiányzott. Igaz itt voltunk egymásnak, miután utánamenekültem, de nem volt sok időnk egymást piszkálni, vagy valameikünk
rohant valahová, vagy fáradtak voltunk ehez. Nem mondom, volt amikor elejtettünk egy egy ilyen megjegyzést, de ez most valahogy jól esett. És nem mondta,
de gondoltam, hogy ő is így van ezzel valahogy. Én sem mondtam, a mosolyom elárulta szerintem neki, ismert már anyjira, hogy ebből tudja, mi a helyzet.
Az érvére sem kellett sokat várnom, amire először csak néztem. -És miért lennék én ilyen kedves? Kérdeztem. Nem, nem hagytam békén, még most sem. -Anyjira
ütődött vagy. Öleltem meg, és én is vele nevettem. -Komolyan, ha más kér erre, akkor egy évszázadig is győzködhetett volna, szerintem akkor sem mentem
volna bele. De valaki, aki ide is képes elrángatni, annak még ez is sikerül. Mondtam még mindíg a vállán nevetve.Ezt elismerésként is felfoghatta, vagy
akár azt is mondhattam volna, hogy neked bármit, de ha lelkizni akart, aztmondta ő, és most nem láttam, hogy arra vágyna. Fáradt volt, és én is. Én magam
sem hittem el, hogy mire válalkoztam. Megtanulom azt a művet hegedűn, és még őt is tanítsam meg csellózni? Úr isten, Mea, te nem vagy normális! Állapítottam
meg gondolatban, ezt az elég nyilvánvaló tényt, majd gondolkozni kezdtem. -Meg vaan. Vigyorogtam. -Mondtam, és felírtam a listára. Jó volt, mert azt még
le is tudtam kísérni fuvolán, és már alig vártam, hogy nekiálljunk. Nem tudtam, melyik lesz végül az, amivel többet szemvedünk majd, de már most tudtam,
hogy jó lesz. Bele fogunk adni mindent, még akkor is , ha így viccesen hangzott, de abban is biztos voltam, hogy nevetni is sokat fogunk közben, bár ez
minket ismerve nem is csoda. -Holnap ha beállítok ezzel Chloehoz, lehet azt hiszi, hogy három hangszeren játszunk mind a ketten. Nevettem fel. -Igaz, ő
csak azt mondta, hogy gondolkozzunk, így lehet már azon is meg fog lepődni, hogy késsz számlistával állítok be hozzá. Én megkérdeztem, hogy tényleg elvállal
e minket. Ő ment bele. Mosolyogtam nővéremre. -Jó ég, ha ez egyszer késsz lesz. Hát, mit ne mondjak, kíváncsi leszek. Sóhajtottam. Ahogy elképzeltem a
két poénos számot valahogy nem láttam előre a végeredményt, de reméltem, hogy jó lesz. Mikor kijelentette, hogy elégedett, csak mosolyogtam, gondoltam, hogy valahogy a tudtomra adja majd, majd néztem, ahogy eltöri a ceruzát. -Azért terrorizálod még azt a darab szerencsétlen fát is? Nem elég, hogy ezentúl engem piszkálhatsz, tanítás címszó alatt? Kérdeztem nevetve, majd ahogy változtatott a véleményén elnevettem magam. -Azért vagy bosszús, mert eltört, vagy mert rájöttél, hogy valószínű mire összerakjuk mindketten a diliházban leszünk? Fejtegettem tovább az elméleteimet, és fogalmam nem volt, honnan jöttek, de így még tovább folytathattuk az egymás piszkálását, amire már rég volt alkalmunk. |
- Mondtam én ilyet? Mea, te rémeket látsz. - Néztem rá úgy, mint egy pszichológus egyetemi hallgató. - Azért ne képzelj oda olyan dolgokat, amik nincsenek is ott! - Mondtam gyanúsan csillogó szemekkel, de nem, nem nevettem. Még nem. Aztán végül nem bírtam továb, mikor a következő megszólalásánál rajta volt a felháborodás sora.
- Hé! Legalább behoztad azt a két évet, amivel le voltál maradva a születésed miatt! És, mielőtt azzal jössz, hogy az nem is lényeges, de igen, az. Nem emlékszem rá, de biztos vagyok benne, hogy csecsemőként is valóságos fizikai és lelki terror elviselni egy két, négy és hét éves bátyót. - Dramatizáltam túl a dolgot, és még így is, agyilag teljesen fáradtan rettenetesen élveztem. Soha sem vallottam volna be húgomnak, de már nagyon hiányoztak ezek a csipkelődések, s két évnyi, szinte teljes fegyverszünet után nagyon jól esett űzni ezt az általam igen kimerítőnek, de annál nagyobb kreativitást igénylőnek titulált lelki sportot. Tényleg hiányzott.
- Rendben, akkor holnap. - Egyeztem bele. Az igazat megvallva már majd leragadtak a szemeim. Szerencse, hogy egy ilyen hosszú próba után legalább ettünk még a stúdióban, mert már erőm sem lett volna főzni. Úgyhogy hálát adtam az égieknek, hogy ezt sem kell, kihagyhatoma mai napirendemből. Ehelyett még mindig a Mea által képtelennek tartott ötletemen gondolkodtunk, ami azért sokkal jobb és kellemesebb elfoglaltság volt. Olyan kétkedő arcot vágott, hogy kezdtem beletörődni, talán visszautasítja a zenei átnevelésére tett kísérletemet. A kérdésére szinte számítottam, s nem tudtam eltitkolni a félmosolyt, ami végül teret hódított magának az arcomon.
- Mondjuk, mert vagy olyan kedves, hogy ennyit megteszel nekem, és nem okozol több fejtörést. - Böktem ki az első érvet, ami eszembe jutott. Félig komolytalanul, félig komolyan mondtam, de tudtam, hogy pontosan fel tudja mérni, mennyi belőle a tréfa és mennyi az ellenkezője. De reméltem, ezzel a kis provokációval rá tudom venni. Bár, mintha már kezdett volna megingani a gondosan felépített fala, miszerint ő dacból sem megy bele ebbe. Közben rájöttem, hogy a nagy győzködésben elszóltam magam, ugyan is tuti, hogy leültet csellózni. Komolyan, féltem attól a böhöm hangszertől. Elmosolyodtam, kissé szomorkásan, ami nem illet ttúlságosan a helyzethez, de eszembe jutott egy emlék. Volt egy idős karmester, aki még alsó tagozatos koromban vezette a zeneiskola szimfónikusát. Mindig azt mondta, mindenki úgy tudja a legkönnyebben megjegyezni a vonósok családját: a bőgő az apuka, a cselló az anyuka, a brácsa a nagylány, a hegedű meg a kislány. Mióta fél az ember a saját hangszere anyjától? Én tartottam tőle. Igaz, nagyon szép hangja van a csellónak véleményem szerint, ami tényleg az ember szívéig hatol, de Mea keze alatt, és nem akkor, ha én próbálok kihozni belőle valami dallamot. Alapjába véve azt gondoltam, nem tudom azt a távolságot áthidalni, ami ehhez a hangszerhez kell két húr között, de tudtam, ha én meghegedültetem Mea-t, nem fog békénhagyni. Úgyhogy, alapos mérlegelés után végül úgy határoztam, ez egy megvalósítható üzlet. Én már részemről kész voltam aláírni a szerződést. Azt hiszem, nagyon könnyen meg lehet állapítani, hogy testvérek vagyunk, mert Mea-nak is eddigre sikerült eldöntenie a dolgot, megküzdött a maga démonaival. Nem tudtam elrejteni a diadalittas tekintetem. Hamarosan már szívből nevettem, mikor igent mondott, és nem is válaszoltam a költői kérdésére, hadd lógjon csak a levegőben a maga kifürkészhetetlenségében. Főleg, mert tényleg fejbe vágott, valószínűleg azért, hogy igazolja szavai mértékét. - Aúúú. - Nyögtem fel durcit színlelve, mikor fejbevágott a füzettel , de még mindig csillogtak szemeim a jókedvtől, ahogy megláttam a dal címét 11.ként a listán: Strings of Fire. Olyan jól mutatott ott! Hamarosan azonban lefagyott arcomról a mosoly, mikor eljutott agyamig a nem túl rég elhangzó feltétel, s tekintetemből is eltűnt a jókedv. Felváltva pillantgattam hol a füzetre, hol a húgomra, és felsóhajtottam. - Úgy sem fogok kibújni ez alól. Oké, akkor egyezzünk meg abban, hogy utolsóként meg eljátszom valamit csellón és meg is van a 12. - Vállaltam be a lehetetlent, aztán lecsaptam a ceruzát az asztalra, de valószínűleg az egyenlőtlen súlyeloszlás miatt a fa és a grafit megadta magát és kettétörött.
- A fenébe is, elégedett vagyok! - Nevettem fel, de aztán lenéztem az asztalra, és megláttam a ceruza haldoklástermékeként visszamaradt forgácsot, s a két darabban heverő íróeszközt. - Visszavontam. Bosszús vagyok! - Söpörtem össze a szemetet, majd felpattantam a helyemről, és egy jól irányzott mozdulattal a kukába dobtam a használhatatlanná vált ceruzát. Végül is, a célra megfelelt, megszolgálta a maga dolgát! Beletaláltam! Hogy én milyen jó vagyok. Jólesően kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim, majd leültem, jobban mondva visszahuppantam a fotelba. - Oké. Akkor most mondd meg, mit kell megtanulnom, legalább a listát fejezzük be. - Vettem elő egy másik cerkát, reméltem, az már egyben marad. Majd igyekszem nem elragadtatni magam. |
-Na jó, igazad van. Csak mond, hogy bánod, hogy beálltam. Nevettem fel. -Lelki tréning? Kétéves rémálom kérlek szépen! Tudod te, mit éltem én át? Néztem rá felháborodva, és ezúttal sikerült is kiviteleznem. Még szép, azért voltam színjátszós, vagy nem? ha jobban belegondolok akkor nem, nem azért lettem színjátszós, hogy nővéremet piszkáljuk utána, de mindegy is, erre is jó volt, habár szerettem csinálni, nem mondom. Most is úgy nézett ki, mint egy tanár, de nem kötöttem már megint az orrára, tuti, hogy ismét tiltakozott volna, de akkoris úgy nézett ki, és kész. -Nem, nem kergettek idáig. Tény, hogy megőrültem miattuk, de nem azért jöttem el eddig. Valaki, valaki iszonyat lökött, nem talált közelebb elfoglaltságot magának, én meg hiányoltam már. Mondtam vigyorogva, és tudtam, hogy nem ilyesmire számít, és először én is vissza akartam vágni, de ha belegondolunk, még ebből is kijöhet valami olyasmi, mivel utált lelkizni. -Akkor holnap megcsináljuk. Kíváncsi leszek, mit hozunk ki belőlle. Döntöttem el, és ha belegondoltam jobb is volt, hogy halasztottuk, nekem is hosszú volt ez a nap. Vártam a válaszát, de szinte biztos voltam benne, hogy csak megerősíti amitől féltem, és nem is kellett csalódnom a megérzéseimben. Felsóhajtottam. -Miért mennék én ebbe bele? Kérdeztem. Most komolyan, miért? Úr isten, hogy fogok én azzal kinézni! Lehet, hogy kivitelezhető lenne a dolog, és ezt ő is próbálta velem elhitetni. Csak az volt a gond,hogy én nem nagyon hittem magamban, mondjuk mikor igen? Ha összehoznánk, biztos az lenne a csattanó az egészben, még magamat is meglepném vele. Nem hittem el, hogy egyáltalán ilyesmik az eszébe jutnak, így, hogy már teljesen felfogtam az első sokk után, a mű is eszembe jutott, és valljuk be, imádtam. Nem mondtam neki, ha visszaemlékezik, talán neki is eszébe jut, de nem fogom még elárulni, hogy az ő javára billen a mérleg. Hogy is ne! Ő is piszkál, mióta hazajöttünk. Igaz visszavágtam neki, de most még kicsit vívódtam magamban, addig meg nem akartam semmit mondani, amég nem biztos. Én hegedűvel? Te jó ég. Ez volt az egyik reagció. A másik meg, hogy jó lenne, az eleén biztos sokat nevetnénk, utána pedig magunkon kívül több embert is megdöbbentenénk a dologgal. Az egyik mondaata szöget ütött a fejemben. Biztos voltam benne, hogy ezek után, ha belemegyek, meg fogok neki valamit tanítani csellón. Nem csak én fogok szemvedni, azt nem hagyom! Ahogy elképzeltem a két jelenetet magamban már nevettem, de hangosan még nem, azért még mindíg ott volt a döbbenet hatása. Láttam, hogy néz, valószínű azt várva, hogy mit mondok erre a hatalmas méretű képtelenségre, de húztam az időt,még magamnak is. A fenébe. Jó ötlet volt, azt beismertem, de valahogy fura volt az egész. Csak neki lehettek ilyen rémséges ötletei, ebben biztos voltam, és már az eleén gondoltam, hogy ki fog találni valami érdekeset, de ez több volt annál. Ha nem megyek bele, kihagyok egy olyan alkalmat, ami nem lesz töbet, és talán még a poén is lemarad az albumról. Most mondja meg valaki, hogy mondjak erre nemet? Én már magamban eldöntöttem. Sehogy. Hatalmasat sóhajtottam, és rá néztem. -Hogy én menyji mindenre vagyok képes miattad, te lökött. Mondtam, és elmosolyodtam, majd hogy a mostmár újdonsult tanár kicsit jósnak is érezze magát, felálltam, és fejbe csaptam. -Anyjira bolond vagy, de tényleg! Nevettem fel. -De ha ezt megcsinálom, te is leülsz csellózni. Kötöttem ki a feltételemet, amin már most jót mulattam, majd kis töprengés után felírtam a dalcímet, és grimaszolva toltam vissza elé a füzetet. -Na, most elégedett vagy? Kérdeztem szemforgatva. Még én sem hittem el teljesen, hogy rábólintottam erre, mondjuk már mindegy volt. |
- Három? Volt az már négy is, mikor te is beálltál a sorba! De ti legalább nem játszotok hamisan! - Húztam a számat, s mindezt úgy mondtam, mint aki mélységesen fel van háborodva. Végül is így is mondhatjuk, elvégre most próbálta elbliccelni azt, hogy ő is a föld színén van, pedig nagyon valóságosan itt áll előttem. Vagy talán tévednék? Azt nem hiszem. Minden esetre teljességgel jogosnak éreztem, hogy ezt a szemébe mondtam. Aztán csóválni kezdtem a fejem.
- Azt úgy hívják, hogy lelki tréning! Vagy, ha nagyon morbid akarok lenni, azt is mondhatom, hogy csapatszellem. - Magyaráztam már megint, és szinte biztosra vettem, hogy most is úgy nézek ki, mint anyám. - De látszólag nem bírtad sokáig, azért jöttél el idáig. Vagy talán egészen eddig kergettek? - Vontam fel a szemöldököm, miközben hangosan filozofáltam, hogy provokáljam egy kicsit. Igen, még ilyen fáradtan is tudtam önmagamat adni. De most már tényleg kezdtem félni, hogy nagyon, de nagyon nagy fejest kapok attól a füzettől, és tökkelütött leszek. Jobban mondva papírralütött. És nem volt olyan tárgy, amivel visszavágót tudtam volna indítani, ha csak nem akarok egy vázát a fejéhez vágni, de annyira még én sem vagyok kegyetlen. Még nem. Egyébként is, több károm származna belőle, mint hasznom, mert, ha rosszul célzok, akkor vihetem a kórházba, és nem én, hanem ő fog a dokinál kikötni. Ez már túl abszurd, de tényleg. Biztos, már rémálmodom. Elbóbiskoltam Talán? nem. Tekintetem, amit eddig az asztallapon tartottam, most ráemeltem húgomra, majd felsóhajtottam.
- Ma már nem állok neki csinálni semmit, ahhoz túl fáradt vagyok. Majd holnap. Tiszta fejjel könnyebb lesz. - Magyaráztam. Ritkán mondok ilyet, de fizikailag nagyon kimerült voltam, és tudtam, hogy ez az agyi teljesítményemet is nagyban befolyásolja majd. Kíváncsian figyeltem, a képtelen ötletemre mit mond. Az arcán olyan sok érzelem futott végig, hogy igazán nagy erőfeszítéseket kellett tennem, nehogy elnevessem magam. Már úgy éreztem, nem létező könnyek fognak kicsordulni a szememből a túlságos erőltetéstől, de szerencsére nem így történt. Miután sikerült rendeznem vonásaimat és gondolataimat, tekintetem kérdőbe váltott, de Mea még mindig nem akarózott megszólalni. Már szinte szuggeráltam, mint a zsepit, amikor hazajöttünk, s úgy találtam, meg is lett az eredménye. Most már egyáltalán nem próbáltam meg visszafogni a nevethetnékem, amit a szavai váltottak ki belőlem.
- Annyira nem lenne morbid, mintha én ülnék le csellózni. Egyébként igen, teljesen komolyan gondoltam .- Bólogattam. - Ismerek olyan csellistát, akinek sikerült. - Folytattam, s felidéződött előttem a fiatal férfi arca, akivel még pár éve, otthon dolgoztam egy zenekarban. Emlékszem, hogy meglepődtem, mikor az egyik próbán hegedűvel jelent meg, és még meg is kérdeztem, hogy hova rakta a szemét, mire ő csak nevetett. És olyan intenzitással győzött meg a tévedésemről, hogy az állam koppant a padlón. Érdekes helyzet volt, napokig nem tudtam napirendre térni felette. De ideje visszatérni a valóságba. Továbbra is húgomat néztem remélve, hogy most már eldönti, mi lesz ebből. |
Na, most megfogott. Igazából nem gondoltam semmi konkrétra, de akkor is mondanom kell valamit. Végülis biztos volt valami, amit most felhozhatok példának. Vagy nem? Naa, csak van valami. Most ha azt mondom, hogy nem tudom, az úgy nem ér. Mármint neki lehet, mert akkor tényleg játszhatják a gyászindulót, nekem meg azért nem, mert sosem hagytam enyjiben a dolgot, így eltöprengtem kicsit. -Hm. A fülészetet túl kell élned. Nem lehet, hogy három ilyen bolond zenész mellett ne edződtél volna meg. Mondtam végül. Gondoltam, hogy nem ilyesmire számít, de most ez is jobb volt mint a semmi. Majd vártam, erre mit mond, fáradt voltam már jobbat kitalálni, és ha kedves akart lenni, ezt még akár el is nézhette nekem. -Hát, én nem gondolom. De ha meg igen, akkor az a te hibád. Miután otthagytál azzal a három agyalágyultal. Három egy ellen? Milyen ez már? Tudod menyjit szemvedtem én miattad? Néztem rá felháborodottan, de végül mosolygás lett belőlle. Na, nem baj, úgyis elnevettem volna magam, de így csak mosolyogtam. -Talán igen. Én most arra emlékszem, mikor hálálkodtál, amikor valakik elcsórták a kottádat, én meg visszaszereztem. Nevettem fel a gyerekkori emlékre. -De ha már így mondod, örülök neki. És akkor majd összehozzuk, én még most is bennevagyok, bár lehet, holnap nagyot nézünk majd, lehet valami érdekes jön össze belőlle most a fáradtság miatt, de én jelenleg be vagyok pörögve, te nem tudom, hogy vagy vele. Mondtam, és tényleg képes lettem volna belevágni, ha ő bennevan, majd befejezzük holnap. De arra ha nekiülünk kevés esélyt láttam, ő ha valaminek nekiált, azt be is fejezte általában. -Úr isten. Mi az amiért én fejbevágnám? Most tuti az egyik olyan képtelen ötlete jön, amire mindíg rá tud venni, akkor is ha lehetetlen. Mondjuk lehet nem is lehetetlenek, mivel általában meg is oldottuk eddig. -Na, mond, szerintem felkészültem. Sóhajtottam, majd vártam mit mond. Azt hiszem úgy néztem rá utána, mint aki még életében nem látta a nővérét, majd a kezembe temettem az arcom. Magamban megfogalmaztam, hogy tévedtem, erre még nem voltam felkészülve, de még hangosan nem mondtam semmit, ahoz még eléggé le voltam sokkolva. Úr isten, most ezt tényleg komolyan gondolta? Biztos, hogy komolyan! Nem úgy nézett ki, mint aki viccel, ismerem már anyjira, hogy tudjam, mikor kell komolyan venni. És igen, ha én ezt komolyan veszem, ez volt az eredménye. A teljes döbbenet. Mindenre számítottam, de erre egyáltalán nem. Hogy jutnak ilyenek az eszébe? Hogy én hegedűvel? Ne már! Milyen lesz az? Ha egyáltalán lesz olyan. Valahol már most tudtam, hogy bele fogok menni, de még nem akartam elfogadni, és az is közrejátszott a dologban, hogy kíváncsi voltam, mivel érvelne. Ahogy ezeket átgondoltam lassan felnéztem rá. Még mindíg hatalmas szemekkel meredtem rá, és csak enyjit bírtam egyenlőre kinyögni. -Maire Móre, te vagy nem vagy normális, vagy agyadra ment a próba, én nem tudom. Mondtam, és igen. Ez volt a véleményem, a komolytalanabbik formában. -Ezt te komolyan gondoltad? Néztem rá, és reméltem, hogy nemet mond. Végülis, ha meg igen. Akkor is meg lehetne próbálni talán. Az biztos, hogy nagyokat nevetnénk, és igen. Akkor be kéne állnia tanárnak. Erre talán el is mosolyodtam volna, de egyenlőre nem tettem, teljesen le voltam döbbenve, és vártam,hogy mit felel , habár már most majdnem biztosra tudtam a választ. |
- Csak egy példát mondj. - Mosolyogtam. - Kíváncsi vagyok, mit tartasz súlyosnak. - Folytattam, kérdőn nézve rá. Imádtam, mikor ilyen célzásokat tesz, idézőjelesen és annélkül is. Egyrészt, mert szerette, mikor az azokkal kapcsolatos elképzeléseit fejtegette, másrészt peig, mert néha nagyon, de nagyon fel tudta velük húzni az agyam. Ami lássuk be, talán senkinek sem volt nehéz, de Mea ezzel mindig nagyon érzékeny pontra talált. Úgyhogy felettébb érdekelt, ezúttal mivel fog előállni.
- Reméltem is! - Rándult meg a szám sarka a következő válaszát hallva. Pedig már azt hittem, végleg elveszik az ötlettelenség tintafekete tengerébe, s nem szól hozzá egy kicsit sem, míg nem jött az életmentő Beethoven. De nem, nem a kutya. Tényleg, azt a kutyát miért hívták Beethoven-nek? Oké, hogy bernáthegyi volt, de akkor sem mentett meg senkit... Jesszusom. Én tényleg fáradt vagyok. Felsóhajtottam, s tenyérbe támasztott állal pislogtam fel a húgomra, aki most úgy látszott, kezd elemébe jönni. Ezt főleg abbólt udtam megállapítani, hogy szokás szerint nem tagadott meg tőlem egy-két sértést, amikről ugyan tudta, hogy soha sem veszem komolyan, mert ő is ismert már engem annyira, mint én őt, de azért szívesen vagdosta őket a fejemhez szellemesebb pillanataiba, és én ezt nagyon utáltam. Úgy látszik, ő sem változott a két év alatt, mióta, az ő előbbi szavaival élve, elmenekültem a család elől. Bár ő is rájöhetett, hogy még mindig önmagam vagyok, erre a következő szavaimmal sem cáfoltam rá.
- Nem gondolod, hogy talán a három bátyáddal való szócsatáidban túlságosan megedződtél? - Csóváltam a fejem hamiskásnak szánt mosollyal, ami inkább vidámra sikerült. Hiába kuksoltam én sokat a zenekari árokban és bámultam nagy szemekkel a színészeket, úgy lászik, a tehetségükből semmi nem ragadt rám az aurájukon keresztül, és semilyen más úton sem. Pompás. Bár, nem is hiszem, hogy szeretnék olyat. Jó vagyok én így is, ha nagyon szeretnék, azért tudok szerepet játszani. Szerencse, hogy eddig nem volt rá szükség.
- Mondtam már, hogy nagyon hálás tudok neked lenni? - Tettem fel a költői kérdést, de cseppet sem lepődtem volna meg, ha húgom ennek ellenére választ ad rá. Simán kinéztem belőle. Néztem a betűit, ahogy felírta a dalokat helyettem, így a bővíthetem a listát kérdés nem is ért semmit, és megállapítottam, hogy az írása sem változott. Mikor elvette a füzetet, csak szemforgatva néztem.
- Ha elmondom, következőnek azzal fogsz fejbe csapni. - Mondtam előre, s tudtam, hogy most elszóltam magam, tuti megcsinálja, de egyébként is könnyen kilogikáztam, hogy ez lesz a következő lépése.
- Emlékszel arra a hegedű duettre, amit régen egy táncshow-ban játszottam az egyik volt évfolyamtársammal? Még mielőtt eljöttem otthonról. Gondoltam, hogy az mehetne még a lemezre. Csak hát kéne hozzá partner. Végül is, ha csellózni tudsz, akkor egy kisebb hangszerrel is elboldogulsz nem? A mechanikája ugyanaz. Buknának rá az emberek. - Néztem rá biztatóan, de tudtam, hogy nehezen fog belemenni. Ha egyáltalán belemegy. |
-Abba te nem fogsz belehalni. Előszöris, mert nem engedem, másodszor, mert anyánk meg abba halna bele, velem együtt, harmadszor, pedig mert már annál sokkal súllyosabb dolgokat is képes voltál túlélni már. Nevettem fel. -Dehogy is csak te fogsz. Azt nem hagyom. Amúgy is. Én már tettem a dologért, hamarabb, is mint te. Az most részletkérdés, hogy menyjiben lehet az én számlámra írni. Vigyorogtam. Na, ne már, hogy azt hidje, hogy nem szólok bele! Tudtam, hogy nem gondolja úgy, de ezt akkor sem hagyhattam ki, meg amúgy is. Voltak négyen, akiknek vissza kellett vágni, elég sokszor, szóval belejöttem én már ebbe is. -Igen, onnan nekem is van egy jelöltem. Mondtam kis töprengés után, és fel is írtam. -Köszi, és hát igen. Ha már valamibe belefogok, azt általában vagy teljes erőbedobással, vagy akkor már sehogy. Mondtam mosolyogva, és tényleg jól esett a véleménye, mert benne volt abban a listában, akiknek igenis fontos volt számomra, hogy mit mondanak az alkotásról, és furán hangzott, még magamnak is, hogy ezzel még én is elégedett voltam. -Na, haladunk ám. Néztem rá, és mostmár én is kezdtem bepörögni. Láttam, hogy a lelkis témát nem szeretné folytatni, mondjuk meg is értettem, most nem annak volt itt az ideje, de ha úgy lett volna, hogy mégis, akkor azt is meghallgattam volna, mert ha neki olyan pillanatai vannak, az már tényleg nagy esemény. -Ez nagyon jó ötlet. Vigyorogtam. -Most mondanám, hogy nem segítek, de nem mondom, mert úgy is tudnád, hogy igen. Bár jó lett volna nézni egy darabig, hogy szemvedsz vele. Nevettem. -Persze, hogy segítek, te ütődött. Mosolyogtam. Már épp rábólintottam volna, hogy igen bővítheti, amikor hozzátett még valamit. -Na, mi az ? Kérdeztem, és kíváncsian vártam a választ. Nem tudtam, most mire gondol, de nagyon is érdekelt. -Amúgy ha megmondod, bővítheted. Néztem rá, és elvettem előle a füzetet, hogy addig ne tudjon írni. Gondoltam, hogy haladni akar, és reméltem, hogy így kihúzhatom belőlle. |
- De, ha beküldenek a dokihoz, akkor ott fogok szörnyethalni. - Ráztam a fejem mosolyogva, úgy látszott, kicsit sikerült elbeszélnünk egymás mellett. Bár lehet, túl fáradt volt már ő is, erre mérget mertem volna venni, hiszen ugyanannyit dolgozott, mint én. És kávét sem ivott. Bár azt én sem értem, hogy engem mi vett rá.
- Kiváló ötlet. Végre, már kezdtem aggódni, hogy egyedül én fogok ebbe belekontárkodni! - Vigyorodtam el, aztán kis gondolkodás után, míg eszembe jutott a mű címe, felírtam a listára. - Remek, már hét. - Mosolyodtam el. - Jó lesz ez. És remélhetőleg hamar végzünk is vele. Aztán mehet a piacra. - Mondtam mosolyogva, majd tűnődve folytattam. - Hm. Volt még valami kedvenced esetleg például a Lost Melodies-ról? Apropó, meghallgattam, kitettél magadért. - Mosolyogtam. - Bár nem is vártam mást. - Tettem hozzá hallkan nevetve. - Hm, ha mondjuk arról van egy dal, az már nyolc. Nekem is van jelöltem az eddigi két lemez egyikéről, az már kilenc, és ezeket nem is muszáj újravenni, bár, ahogy gondolod. Meggyorsítanák a munkát. És akkor már csak kettő kéne, mivel az ötletemet is beleszámolhatjuk. - Mosolyodtam el ismét kissé titokzatosan. A közbenső megjegyzésére felhorkantam. Tudta, hogy utáltam lelkizni, s ezt az arcomon megjelenő grimasz is jelezte, nem is fűztem hozzá semmit a mondanivalójához. Inkább a következő kérdésére feleltem:
- Arra gondoltam, ötvözhetnénk a két stílusunkat, végül is miért ne? Kéne négy ír népdal, vagy felőlem lehet műdal is, és felesben megpróbálom megírni hegedű-fuvola duóra, már, ha eredetileg nem arra van. - Csillantak meg a szemeim. - Nem nagyon csináltam ilyet, de... Csak megbirkózom vele, főleg, ha segítesz a fuvolaszólammal leginkább. - néztem rá könyörgőn. Bár soha sem volt bajom a kottaírással, szerettem volna, ha ő is kiéli magát az albumkészítésben, mert a végén bűntudatom lesz, hogy szegény húgomnak nem volt ugyanakkora része benne. Addig pedig semmiképp sem szerettem volna eljutni.
- Na, bővíthetem akkor a listát? - Kérdeztem kíváncsian, aztá neszembe jutott még valami. - Aha, megvan, mi legyen még! De ennek nem tudom, örülni fogsz-e. - Csóváltam a fejem. Most majdnem kicsúszott a számon egy ígéret, de még nem akartam megtenni elhamarkodottan, mert tudtam, hogy a szavamon fogna, de azt is, hogy hajlamos vagyok előre cselekedni, mint gondolkodni. Úgyhogy, a ceruzát a papír fölött tartva megvártam, mit felel az özönnyi kérdésemre, amit megint szegény fejére zúdítottam, s kényelmesen hátradőltem a fotelbe, úgy néztem rá. |
-A gyászindulóval még ráérünk. Van addig még jó pár éved, ha ilyen hiperaktív maradsz. Nevettem fel, majd tovább gondolkoztam, mit is kéne még felírni. -Beethoven... Emlékszel az utolsó közös alkotásunkra a suliból? Én szerettem, és az nem is volt olyan iskolás darab. Mondtam elgondolkozva. Eszembe jutott, mikor hazaérve nővérem a kottával rontott be, hogy ezt kell megtanulnunk a tavasszal levő koncertre. Jó ég, de be volt pörögve tőlle. Ezen mosolyogtam, bár nem hoztam szóba, gondoltam, hogy emlékszik rá ő is. -Legyen akkor anyji. Még a fele hátra van, de ha így haladunk, szerintem nem lesz vele gond. Pillantottam le a füzetre, és tényleg meglepődtem azon, hogy menyji ötletünk volt, többnyire nővéremtől, de hát nem baj, ha belemegy az elöbb említett darabba, akkor talán nekem is beindul a fantáziám, mondjuk nem ettől függött, de jó lett volna kezdőlöketnek. A következő mondata még ennél is jobban meglepett, és felkaptam a fejem. Pár percig mosolyogva néztem rá, nem is tudtam mit mondjak. -Szerintem is. Értettem egyet vele. -Én már nemsokkal az után tudtam, hogy előbb vagy utóbb ez lesz, ha te nem jössz haza, és miután anyjira eltűntél, kevés eséjt láttam rá. Gonndoltam hogy lecsapnak majd egy ilyen lányzóra. Mondtam büszkén, de nem folytattam, tudtam, hogy a lelkizés nem az ő erőssége, ha meg most rájött, akkor majd folytatja. Így volt ez, amikor olyanja volt mondta amit akart, én meg utána mondtam a magamét, már ha volt hozzáfűznivalóm. Ha meg nem, akkor meg végighallgattam, volt amikor csak ki kellett beszélnie magából a dolgot, de majd most meglátjuk mi lesz ebből. -Úr isten, milyen ötleteid vannak neked? Néztem rá, és komolyan elgondolkoztam azon, hogy ma még hányszor fog meglepni. -Na, és mi? Kérdeztem kíváncsi mosollyal, ugyanis erről nekem még egy negyed ötletem sem volt, úgy látszott most őt kapta el az ihlet. Vagy ő az ihletet? Mindegy is volt, az a lényeg, hogy jól haladtunk. Abban is biztos voltam, legalábbis ha pontosabb akarok lenni, reméltem, hogy Chloe nem bánja meg ezt az egészet, ha holnap berontok hozzá, de ahogy eddig sikerült kiismernem, sejtettem, hogy örülni fog neki, hogy enyjire belelkesültünk, és talán még ő is gondolkozik a dolgon. Most én is ezt tettem, bár meg akartam várni, hogy mit mond az előző darabra nővérem, majd utána ráérünk tovább agyalni. |
- Na, legalább beismered. Oké, igazad van. - Sóhajtottam fel, arcomon halvány mosoly ült. - Oké. De ne játszanak gyászindulót nekem. Mert akkor aztán úgy járok, mint szegény Beethoven, nyugodjon békében. - Mondtam gyászos mosollyal. Az egyes zeneszerzők története nagyon meg tudott hatni, például az ő öregkori évei is. Pedig csodás műveket írt, voltak tőle kedvenceim is. Hmm Beethoven. Elgondolkodtam, melyik mű lenne az, amit ezen a lemezen is el tudnék képzelni, közben a tekintetem még mindig a Dying Soul kottáján pihent, amit lassan felemeltem, s visszaraktam a helyére, most a kupac tetejére.
- Hmm... Hatnál tartunk. Akkor legyen 12. Egyébként nekem sem jutott eszembe. Jó, hogy kijöttél. - Eresztettem el a megjegyzést mellékesen, de tudtam, hogy ő pontosan tudja, mennyit is jelentett ez a röpke mondat az én számból. Aztán, visszagondolva előző kérdésére szomorkás mosolyt villantottam. Pedig tudta, hogy mi a titkos szenvedélyem. A kelta történelem. Bár ritkán volt időm olvasni, valahogy rabul ejtett a kultúra, s ennek jegyében lemezem is született már. Ekkor jött az isteni szikra. Ezer vattos mosollyal néztem fel Mea-ra.
- Tudom már, mi lesz. Gimi óta nem csináltam ilyet, de holnap nekiülök. - Határoztam el. Soha nem komponáltam úgy, hogy az nem a suliba kellett volna. De most elhatároztam, hogy összeütök valami hegedű-cselló duettet, a régi stílusunkban. - Már az albumcím is megvan. - Újságoltam sugárzó mosollyal. |
-A negyedik indokkal nem értek egyet. Nevettem fel. -Akkora őrült vagy, mint amenyjiből kevés van a világból, mondjuk nem mondom, én is közéük tartozom a magam módján. Vigyorogtam. -Jó ég, akkor már anyát sajnálom! Nevettem. -Te halláskárosodást szemvedsz, ő meg ül veled a dokinál. Lehet, oda rendelné a zenészpalántákat is. Szórakoztam tovább a jeleneten. -Nem tudom, hány számosat szeretnék. Reggel még az eszembe se jutott ez a dolog. Sóhajtottam fel. Na, igen, ez volt az, amikor ő bepörgött, én meg nyugott maradtam, bár nem arról volt szó, hogy nem örültem volna neki. -Milyen emlékek? Kérdeztem kíváncsian, miközben átfutottam a művet. Jól hangzik. Szerintem mehet. Mondtam mosolyogva, és tudtam, hogy menni fog ez nekünk. Legalábbis a számlista összehozása. Na, ha holnap bemegyek Chloehoz a papítral, biztos, nagyot fog nézni. Még azt sem tudja, hogy Maire belement, bár ezt lehetett sejteni. Néztem a dalokat, és azon gondolkoztam, mit lehetne még beletenni, de nem volt egyenlőre több ötletem, ha lett volna, már mondtam volna, de még semmi nem volt veszve. Ami késik, ugye nem múlik. Ígyhát tovább töprengtem. |
- Ebben is tévedsz. Én nem vagyok Osama Billaden. Először is, mert nő vagyok. Másodszor, mert nem értek az atomfizikához, vagy biokémia, vagy mi a szösz az. Harmadszor, mert nem arab vagyok. Negyedszer, mert nem vagyok őrült. Hadd ne soroljam tovább. - Mondtam, de most csak beszéltem, miközben írtam a számokat, amiket eddig felhoztunk. Egyelőre csak ceruzával írtam fel, a füzet oldalának jobb részére, szépen egymás alá.
- Nem gyújtogatók, tuti, hogy áll a ház. - Vigyorogtam. - Annyira ők sem őrültek, főleg nem piromániások. - Nevettem fel. Nem tudtam elképzelni testvéreinket átszellemült arccal. Gyújtogatni. Úr isten. Most tényleg, ki az őrült? Lehet, mégis őrült vagyok és egy szempontot lehúzhatok a Miért nem lehetek Osama Billaden listámról? Grimaszt vágtam, aztán felnéztem Mea-ra ismét.
- Természetesen engem, hát ki mást! - Szegtem fel az állam nevetve. - Nem tennétek ki ekkora traumának. Anyától kéne előtte tanulnom. Hozzá mennék hospitálni. Ha a gyakorlat végére nem szerzek halláskárosodást, talán még le is vizsgázhatok és akkor megkezdhetem a prakszisomat. - Tervezgettem a jövőmet, ami úgy sem fog bekövetkezni, majd lemondó sóhajt hallattam.
- Amúgy van pár ötletem a levélhez. De, majd, ha kész lesz a lemez... Addig még van időnk agyalni. - Mosolyogtam. - Most inkább ötleteljünk. - Böktem a yarapodó számlistára. - Hm... Hány számosat szeretnénk? - Kérdeztem tűnődve, majd gyors számolásba kezdtem. - Eddig 5nél tartunk. Egész jól haladunk. - Mosolyodtam el. Aztán ismét kinyitottam a fiókot, most nem esett ki a helyéből, és kotorászni kezdtem benne. A felét felforgattam, mire megtaláltam, amit kerestem, pedig esküszöm, nem dugtam el. Kihúztam a kottafüzetet, belepillantottam és, miután megtaláltam a keresett művet letettem Mea elé.
- Tudod, hogy nem szeretek filmzenét játszani. De ezt imádom. Ez mindenképp kelleni fog rá. Csak az a baj, túl sok az elvont emlékem vele kapcsolatban. - Húztam el a számat, de remélem, nem fog ellenkezni az ötlettel kapcsolatban. Abban is kételkedtem, hogy a filmet látta-e, nem, hogy a zenéről tud valamit. De én amit tudtam, megszereztem a kottát, mert mikor megnéztem a filmet, már közben letaglózott ez a szám. Fürkésztem Mea arcát, miközben lehetőleg igenlő válaszára vártam. |
-Na, az már meg se kottyant volna. Anyjiszor osztottál ki, hogy semmiség lett volna. Komolyan terrorizáltak otthon, ez felháborító! Vágtam durcás arcot. -Úr isten. Lehet, most hárman piszkálják egymást? Lehet, hogy már nem áll a házunk? Mondtam vigyorogva. Szegény szülők... Sóhajtottam. -Nem tudom, téged, vagy a diákjaidat sajnálnám jobban. Nevettem fel halkan, ahogy elképzeltem a jelenetet. Elég szórakoztató volt, hogy így jobban belegondoltam, ő is tudta, hogy nem mondtam én azt teljesen komolyan, bár a tudása meg lett volna hozzá, de jó volt ez így, ahogy volt. Majd figyelmesen hallgattam, miket sorol. -Ezek így mind rendben. Nekem is ezek jutottak eszemee. Bólogattam. De ha jól sejtem, lassan kezded felfogni a dolgot, és már van pár ötleted, nem tévedek? Kérdeztem mosolyogva, bár majdnem biztosra tudtam, hogy így van. -Nem is tudom. Ez is jó ötlet. Most képzeld el, de meglepődnének. Nevettem fel mikor már ez is teljesen elöttem volt. Néha rámjött a honvágy, de jó volt ez így ketten, ennek is, meg annak is megvolt a saját hangulata, nem is tudtam, hogy bírta egyedül. Nem kérdeztem tőlle, és nem is terveztem, úgysem vallotta volna be, hogy nehezen, ha úgy volt. Nem volt az a fajta, aki erősebb pillanataiban utat enged az érzelmeinek, de ő így volt önmaga. Majd végignéztem miket firkantottunk le, nem akartam, hogy most ez terelje el a gondolataimat, volt most itt is min gondolkozni. |
- Oh, értem én. - Vigyorodtam el lassan, nagyon lassan. Majd félrebillentettem a fejem, s figyelmesen hallgattam Mea szavait. A vigyorom lassan grimaszba torzult. - Szerencséd volt. Elkerülted egy dührohamomat. Legalább apám agyvizének aznap este nem kellett volna fölforrnia amiatt, hogy a három bátyámat letolom, a húgommal egyetemben. - Nevettem fel hallkan. - Bár, ha belegondolok, ezek milyen mindennaposak szoktak lenni nálunk... Szerintem hiányzik is anyáéknak. - Kuncogtam fel. A helyükben már azon gondolkoztam volna, megőrültem-e, hogy hirtelen ilyen csendes lett a környezet. Bár sejtettem, hogy a bátyusaink lökik a sódert ezerrel.
- Szórakozom? - Vontam fel a szemöldököm. - Kérlek alásan, én már válaszoltam. Nem is tudom, én vagyok-e az őrült, ha nem érted a burkolt célzásokat. - Tettem úgy, mint aki ezen mélységesen fel van háborodva, de aztán szokásos mosolyom visszatért az arcomra.
- Neeem, neeem, nem. Tévedsz kedves. Én, mit tanár? Te vicelsz. - Ráztam meg a fejem, minek eredményeképp a hajam az arcomba hullott, így kénytelen voltam visszasöpörni a hátam mögé hosszú fürtjeimet. - Úgy néztem ki? Talán azért, mert a lánya vagyok. Vagy rosszul mondom? Tudod, van az, amit úgy hívnak, hogy genetika, meg gének. - Mosolyogtam hevesen gesztikulálva. - És tudod, hogy nem voltam jó biológiából, utált a tanár. - Emlékeztem rá, majd visszahajoltam a füzet fölé. Aztán nemsokára ismét felpillantottam Mea-ra.
- Van ám. - Mondtam. - A War-t mindenképp szeretném. Azt is, amit játszottunk a Divas Bus Tour-on. Meg a ráadásunkat. A zongorás alkotást az első napodról. És azt a szonátát, amit szintén akkor gyakoroltunk. Hm? Írhatom őket? - Kérdeztem a ceruzát forgatva jobb kezem ujjai közt, miközben húgomat fixíroztam, hogy mit mond. Még mindig egy csomó ötletem volt. Ez csak egy pár volt a sok közül. Hirtelen elmosolyodtam.
- Apropó bus tour, mikor hívjuk fel a rokonokat? Vagy el akarod küldeni a cd-t, mellékletben a koncertjegyeket az első szabadtéri show-nkra és mellé egy öt oldalas levelet, amiben beszámolunk róla, hogy mi történt velünk az utóbbi időkben? - Ecselgettem a lehetőséget nagy vidoran. |
-Ott? Kérlek semmi érdekes nincs. De izgalmasabb, mint várni, hogy mikor térsz észhez. -Most hogy így mondod. Nem is tudom. Eredetileg komolyan gondoltam, de ha belegondolok milyeneket bénáztál. Vigyorogtam. Emlékszem,egyszer miattad kapott ki a csapatotok, mert sikerült egy öngóllt a kapuba juttatnod. Akkora mázlid van, hogy nem vettem fel. Amúgy négyen mulattunk volna rajta. Nevettem, ahogy elöttem volt az iskolás jelenet. -Mi az, hogy héé? Én is mondhatnám. Ebédidő óta arra várok, hogy az én szerencsétlen nővérem mit mond erre, te meg itt szórakozol. Lehet ettől talán magadhoz térnél. Ja, vagy hogy álmodozzak tovább? Úgy is jó. Vontam meg a vállam. -Érteni értem, de fel nem foghatom tanárnő. Néztem rá ártatlan szemekkel, az utolsó szót direkt kihangsújozva. -Komolyan, neked tanárnak kellett volna menned. Nevettem. -Úgy néztél ki, mint anya szokott, ha valamit nagyon magyaráz. Mulattam még mindíg rajta, és reméltem, hogy egy nagyon kicsit legalább én is idegesíthetem. -Ez jó választás. És ahogy elnézlek még van vagy ezer ötleted, szóval hajrá. Nekem egyenlőre nincs, én nagyon meglepődtem. Nem is tudom, hogy nem jutott az eszünkbe. Mondtam elgondolkodva. |
[213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
