|
Témaindító hozzászólás
|
2013.01.12. 22:38 - |
 |
[213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
Sóhajtva vettem tudomásul, mikor a fiók végre a helyére csusszant. Heh, még mindig használható vagyok! Hihetetlen. Most már csak arra kéne rájönnöm, ki volt a hibás, a fiók, avagy én? Ejnye Maire, ne filozofálj már! Elvégre is nem filozófus vagy. Mea szavai végül is teljességgel visszarángattak a valóságba, s kijelentésére felhorkantam.
- Ugyan kérlek! A fiók volt a hibás, nem én. Kellett beakadnia. - Csóváltam a fejem. - Lehet, meg kéne nézetni egy asztalossal. - Tűnődtem félhangosan, de nem gondoltam komolyan. Csak kimondtam, ami eszembe jutott, biztos keveset beszéltem ma, elvégre is a háromnegyed napot végigdolgoztam. Vagy nem? Követtem húgom pillantását, s a sajátom is az ablakra esett.
- Mi olyan érdekes ott? - Kérdeztem kíváncsian, akárhogy is meresztettem a szemem, én semmi figyelemfelkeltőt nem láttam a szokásos városi nagy forgalmon kívül, így tekintetem hamar visszatévedt az előbb említett füzetre, s Mea következő megjegyzésére hallk nevetés bukott ki belőlem.
- Ezt remélem, nem akarod megvalósítani. Emlékezz csak vissza, miket meséltem a tesiórákról! Futni azt tudtam, de a labdajátékok... Azokat inkább hagyjuk. - Mondtam drámai sóhajjal, pontosan tudtam, nem kell részleteznem húgomnak a történetet, így is tisztában van vele, mire is gondoltam pontosan. Jobbra fordultam, és épp azt tanulmányoztam, hogy az egyik égő megadta magát a csillárban. Ki kéne cserélnem. De nem akarok létrára mászni, ma már nem! De muszáj lesz. Annyira elmerengtem, hogy csak azt észleltem, mikor Mea fejbevágott a kottával.
- Hé! - Méltatlankodtam igazi sértődött hangsúllyal, s még a gravitációnak engedelmeskedő szabadesése közben sikerült elkapnom a hangjegygyűjteményt, arckifejezésem pedig magáért beszélt.Gyorsan rápillantottam, hogy ne mondjak hülyeséget.
- Szegény Handel forog a sírjában, minek kínzod! Meg engem is. Ez - felemeltem a kottát, hogy Mea jól lássa - Jobb bánásmódot érdemel. - Mondtam türelmesen magyarázva. - Érti, vagy érti? - Vontam fel a szemöldököm, s százszorta finomabb mozdulattal az asztalra helyeztem a kottát, ami szinte önmagától nyílt ki egy helyen. Jót mulattam eközben, de nem kötöttem a húgom orrára, ismert már. Ösztönösen belepillantottam a kottába. Úúú, nekem tényleg valami paranormal akcióm lesz! Mea elé csúsztattam a kottát.
- Ehhez mit szólsz? - Böktem a kérdéses műre. - A véletlen műve. - Mosolyodtam el. Kíváncsian vártam a válaszát, miközben magamban tovább gyűjtöttem az ötleteket. Annyi volt, hogy azt sem tudtam, melyiket osszam meg először húgommal, úgyhogy első körben inkább megvártam, hogy az első találathoz mit szól majd. |
Na, mi vagyok én, valami gondolatolvasó? Vagy talán az is lehet, hogy már túl jól ismerem nővérem, és ezért gondoltam előre, hogy húzni fogja az időt. -Igen, szerintem is. Vigyorogtam, majd tovább vártam, végül még a levegőben elkaptam a papucsot. -Köszi. Mondtam, majd én is elindultam befelé, miután levettem a cipőm, majd helyreraktam én is mindent, végül leültem, mint akinek már meg volt a terve, hogy mivel tölti a délután hátralevő részét. Mondjuk meg is volt, de nem mutattam, hogy mindjárt megőrülök tőlle, bár tudta ezt ő anélkül is, hogy az orrára kötöttem volna. Nyugott arcal bámultam kifelé az ablakon, és csak a fiókrángatásra kaptam oda a fejem. -Most szétszeded a berendezést, vagy kiéled a dühöd, hogy egész nap próbáltunk? Esetleg a feszültséget adod ki magadból? Úgy emlékszem, azt nem így szoktad. Soroltam a lehetőségeket, továbbra is nyugottan. -Oké, akkor sportolni vágysz. Elöbb a zsepi, most a füzet. Kerítek neked én labdát is ha azt szeretnéd, csak szólj. Mosolyogtam, majd tovább vártam, és nézelődtem, mintha valami anyjira lekötötte volna odakint a figyelmem, végül meghallottam a kilyelentését. Felvettem a polcról egy kottát, ami történetesen az övé volt, és lassú léptekkel elindultam felé. Mikor odaértem, felemeltem, és rácsaptam egyet a feére, végül mosolyogva néztem rá, habár azt terveztem, hogy dühös képet vágok, ami nem jött össze, de talán nem is baj. -Mondtam már hogy bolond vagy? Sóhajtottam, majd megöleltem. Vigyorogva ültem le mellé, és kíváncsian figyeltem, most majd mit mond. |
Alig hallottam, mit mond, annyira nevettem még mindig.
- Aha, van benne valami. - Nyögtem ki két nevetőgörcs között, könnyben úszó szemekkel. Gyors iramban előkotortam egy csomag zsebkendőt, hogy lehetővé tegyem a látásom visszaszerzését, s miután a maradék utóhatást is kipislogtam pilláim alól, képes voltam újra beszélni.
- Ilyen közvetlen módon még senki nem mondta a szemembe, hogy őrült vagyok. - Mondtam, inmár angolul, miközben egy jól irányzott mozdulattal egy kacsázós dobásnak is beillő röppályával az asztalra hajítottam a tizes zsepit, ami két métert csúszott, végül szinte centire pontosan a szélén állt meg. Le ne ess! Le ne ess! Szuggeráltam a csomagot, és csodák csodája... Ott maradt. Hm, még kiderül, hogy tudok szemmelverni. Legközelebb azt hiszem, hegedűbűvöléssel fogok próbálkozni, hátha sikerül önzenélésre bírnom. Bár az annyira nem élvezetes, mintha én csinálnám. Én tényleg nem vagyok normális, a húgom megmondta! Ezekre a gondolatokra ugyanis majdnem hangosan felnevettem ismét, de sikerült visszafognom magam. Lassú mozdulattal lehajoltam, s nekiálltam magamról lehámozni a cipőm, kisebb-nagyobb felszisszenések közepette, mivel a hátam ellenkezett a folytonos mozgás ellen, túlságosan megszokva a munkapozíciót. Nem is tudom, mikor játszottam utoljára ennyit egyhuzamban nagy zenekarban. Olyan furcsa, és nosztalgikus, de mégis jó érzés volt! Imádtam, a testem már kevésbé. De engem cseppet sem érdekelt. Kikaptam a cipősszekrényből egy pár papucsot, miután a másik lábbelit helyretettem és körülbelül úgy, mint az első napon, mikor Mea megjött felé is irányoztam egy másik kettőst, mert láttam, ő nem igen akar megmozdulni. Szándékosan húztam az időt, pedig természetesen a válasszal már készen álltam. De úgy tettem, mintha minden egyes izmom ki akarná élvezni, hogy újra rendeltetésszerűen mozoghat és nem úgy, mintha Harry Potter sóbálvány átkot szórt volna rám, hogy csak a kezeimet tudjam használni. Amikor ilyen gondolataim voltak, már tényleg a kimerülés szélén álltam. Az utóbbi egy-két napban megint agyonhajszoltam magam, nem, mintha foglalkoztam volna vele. Miután elkészültem, bevittem a hangszert a helyére, majd beslattyogtam a nappaliba, s jólesően ledobtam magam az egyik fotelbe. Az előttem lévő, bájos kis íróasztalnak kihúztam az egyik fiókját, talán túl nagy hévvel, miután majdnem kiesett a helyéből. De ott maradt. És kikaptam belőle egy üres füzetet, amit hasonló módszerrel, mint a zsebkendőt az asztalra juttattam. Csak ez most kevesebbet csúszott. Kerestem egy ceruzát és egy tollat, igen, megvoltak a módszereim. Majd kisebb, bútoron belüli erőszak árán visszaparancsoltam a fiókot a helyére.
- Na, csináljuk meg azt a számlistát. - Néztem angyali mosollyal Mea-ra, ezt igennek is vehette. Én már csak ilyen furcsán fejeztem ki magam. Gondoltam, hogy most jön az örömmámor, ami engem még nem ért utól, valószínű már ehhez is fáradt voltam. Úgyhogy, felkészültem a rohamra. |
Mikor visszakérdezett szemforgatva sóhajtottam fel. -Ha figyelnél már talán, de csak talán kiböktem volna.Szerinted menyji lett volna a valószínűsége? Szerintem sok. Mondtam, majd tovább folytattam, végül dobpergéés. És akkor csend. Aztán megláttam milyen képet vág, és nagyon kedvem lett volna nevetni egyet, de inkább csendben maradtam a válaszát várva. A szóáradatára körűlbelűl én is úgy nézhettem, mint nővérem az elöbb, egyrészt mivel nem számítottam rá, másrészt pedig mert mióta eljöttem othonról csak néha hallottam ír beszédet, azt is csak egymás között és elég ritkán ejtettük meg, mert ugye átálltunk teljesen, így kellett pár másodperc, amég eljutott az agyamig, hogy mit mondott. -Maire Móre, talán azért, mert hasonlítok valakire, nem gondolod? Kérdeztem vissza ugyanazon a nyelven vigyorogva,végül nállam is talált, és belőllem is kitört a nevetőgörcs. Majd eszembe jutott, hogy mi is volt az eredeti téma, és vártam, hogy végül mi lesz a véleménye, de nem sürgettem, gondoltam majd ha magához tér, talán kinyögi egyszer. Így csak tovább álltam, de nem szóltam semmit, csak az arcát fürkésztem mosolyogva. Igen. Valahogy számítottam rá, hogy meglepődik, így nem ért váratlanúl, és ő talán már nyaggatott volna, de én nyugott voltam hozzá képest, valakinek annak is kellett lennie, így türelmesen álltam, habár belűl már majd kifúrta az oldalam a kíváncsiság. Így csendben maradtam, tudtam, ha olyanja van és nyaggatnám, talán még azért is késöbb szólalna meg, hogy bosszantson, volt már rá példa. Komolyan teljes csend volt, még a szomszédból sem jött át zaj, mintha ott is azt várnák, hogy mondjon már valamit. |
Egész úton hazafelé... Nem, nem gondolkodám. Végig magyaráztam az utat húgomnak, aki nem úgy tűnt, hogy különösebben lelkesedik a témáért.
- Szóval, kimentem a szabadtéri színpadot megnézni, ami egyébként nagyon szép, és akkor megláttam a fűben két bőröndöt. Gondolhatod, hogy néztem. Utána meg egy táncost a színen. Érdekes volt. - Meséltem fejcsóválva, Anabelle esetét felidézve. - Bár be kell valljam, jól táncolt. - Fűztem hozzá, miközben Los Angeles utcáit róttuk. Gyönyörűen nézhettünk ki. Mea egy csellótokkal - jó, hogy magasabb volt, mint én, különben a hangszer méretei felértek volna vele, így is alig volt kisebb nálam szerintem tokostól - meg egy fuvolával, én már diszkrétebb látképet mutattam. De akkor is... Szerintem nem minden nap mászkál az ember egy szál hegedűvel ebben a városban, ahol hódít a modern zene. Milyen morbid már. Az viszont jó, hogy senki sem szólított le minket! Persze, miközben ezen gondolkodtam, még mindig magyaráztam, arról, ami eszembe jutott. Na, hiába, fáradt voltam, ilyenkor túlpörögtem, és akkor már nem volt megállás! Húgom ebben is különbözött, ő remekül el tudta játszani a csendes hallgatóság szerepét. Én mégsem szégyelltem magam. Valakinek végül is szóval kellett tartania, nem?
Azon kaptam magam, hogy otthon vagyunk. Megálltam a kapu előtt, s fél perces keresgélés után meg is találtam a kulcsomat, amivel ki tudtam nyitni, később pedig a takaros ház kis ajtaját is. Beléptem, majd bevártam Mea-t, míg becsukja az ajtót, s belülről bedugtam a kulcsot. Óvatos mozdulattal lecsúsztattam a hegedűtokot a vállamról, s a falnak támasztottam, majd nem sokkal távolabb én is a felületnek dőltem, és becsuktam a szemem. Próbáltam relaxálni, de valami nem stimmelt... Mea beszélt, de azt már nem értettem, mit. Vagyis nem mindent. Egyszer aztán csak felkaptam a fejem, és ránéztem.
- Hogyan? Milyen új terv? - Pillantásom kissé zavart volt, mert lemaradtam az előzményekről. Keresztbe fontam a karjaim és vártam, hogy a lényegre térjen, ami nem volt éppen az erősségének nevezhető. De csak körített és körített. Aztán kibökte. Kistányér szemek. Leesett áll, félrebillentett fej. Így álltam a sokkal magasabb húgom előtt, mint egy lepusztult, dőlésnek indult szobor.
- Meara Moore, te nem vagy normális. - Sóhajtottam fel hallkan, de utána elkezdtem nevetni. Egyrészt, mert persze nem gondoltam komolyan, másrészt, mert most jutott el a tudatomig, hogy a második szóáradatom írül bukott ki belőlem. Igen, fáradt voltam, ezért. Már figyelni sem tudtam. Szemeimet forgattam volna, ha nem nevetek még mindig, de hát nevettem. És egyelőre nem is tudtam megszólalni. |
Végül túléltük a próbát, bár most is álmosító volt egy idő után, bár mikor nem volt az? Nekem így is volt min elmélkedni, bár azért a dolgomat is csináltam rendesen, és még a poénok lényegét is sikerült felfognom, amit néha elsütött valamelyik lököttebb zenész. Mikor végeztünk együtt indultunk haza, egyikünknek sem volt mára több dolga, de én csak hallgattam hazafele nővéremet, aki mindenfélélőr magyarázott. Néha kapott tőllem egy igent, vagy egy ahát, de nem ment velem sokra, mondjuk ezt már megszokhatta volna tőllem, ha leköti valami a gondolataim, akkor az leköti. Nem akartam neki útközben beszámolni a szünetemről, mert ha olyanunkban talál meg a jóhír, akkor még a végén azt hiszik, hogy Maire, és Meara Móre a diliházból szabadult. Ígyhát hazáig magamban elmélkedtem, többek között azon, hogy hogy vezessem elő neki a dolgot, de végül a véletlenre bíztam, gondoltam, így is lesz valahogy, végülis úgy még sosem volt, hogy ne lett volna sehogy. Végülis ebben maradtam magammal, és számokon kezdtem el gondolkozni, de ezzel sem mentem sokra, mert azon kaptam magam, hogy hazaértünk. Előre engedtem nővérem, majd én is követtem, és becsuktam az ajtót, végül lepakoltam. -Na. álltam meg elötte vigyorogva. -Ki a legszerencsésebb húg a világon? Na, szerinted ki? Néztem rá nevetve. -De ennél már csak akkor lennék szerencsésebb, ha belemennél az új tervembe. Azaz nem is az enyém. Legyen elég anyi, hogy kifogtam magunknak egy zsenit, akinek remek ötletei vannak. Mondtam, majd vártam, hogy megeméssze amit eddig hallott, végül folytattam. -Szóval amikor te elmentél kávézni szünetben, én nem voltam éhes, így kiültem egy padra a kertben, és összefutottam Chloe Smarterrel, aki jól rám hozta a szívbajt, mondjuk ez részletkérdés, de aztán elkezdtünk beszélgetni, és ott lyukadtunk ki, hogy mi tesók vagyunk. Na, és akkor jött neki az ötlet. Hogy ő elválalná, hogy legyen egy közös albumunk. Én nem tudom mi van velem, ne is kérdezd, de belementem. Rekordidő, öt perc alatt döntöttem valami mellett. Ne kérdezd hogy, én sem tudom. Grimaszoltam. -Már csak egy kérdés van. Te mit szólsz Hozzá? Kérdeztem mosolyogva, és vártam, hogy erre mi lesz a reagciója, hisz nem minden nap voltam én enyjire lökött, de ami ma Chloe eszébe jutott, az nállam meg tette a hatását, és reméltem, hogy nálla is meg fogja. |
- Jahj, ne is mondd. - Mondtam egy újabb grimasszal. - És nem vágok ilyen képet, de, hát, ha egyszer nem szívesen emlékszem vissza arra a jelenetre! - Nevettem el magam. - Azért majd igyekszem moderálni magam. - mondtam egy halvány mosollyal, aztán csak hallgatatm szavait. És magamban teljes mértékig igazat adtam neki. Aztán hangosan is.
- Száz százalékig így lenne.De szerintem valahol mélyen ő is támogatja ezt az egészet, csak egyszerűen aggódik. A fiúknak már biztos azért nem szól, mert rájött, hogy teljességgel lehetetlen őket jó útra téríteni. - Rajzoltam a levegőbe idézőjeleket az utolsó három szónál. - De, ezt pontosan csak ő maga tudja. - Zártam végül le a témát. Nem is akartam erről túl sokat beszélni, mert csak felhúztam magam. Épp eléggé izgatott és ideges voltam az elkövetkező három nap miatt. Azt hiszem, száz nyolcvan fokos fordulatot hozhat a LA-i életembe akár jó, akár rossz irányba is. Ha jól sül el a vasárnapi koncert, lehet még jobb is, viszont, ha az újságírók megint bemocskolnak... akkor lesz nekem nemulass. Bár az tény, hogy védeni fogom magam, és nem leszek rest fellépné a hazug sorok ellen, ha lesznek. De inkább ne legyenek! Az őszinte megdöbbenésén, és a füstölgésén én csak mosolyogni tudtam.
- Igen, így volt. De hamar elintéztük, és aztán szerencséjükre visszavonták. - Mondtam vidáman, aztán elindultunk befele a szobába, ismét. - Oké. - Mondtam, mikor eldöntötte, mit csináljunk. - Nézzük át őket mégegyszer, de aztán készülnünk kéne! Még hat előtt oda kéne érnünk, Jasmine-nak az utolsó simításokban mindenképp segíteni akarok. - Mondtam. - Na, akkor melyiket? - Néztem rá, hogy milyen sorrendet szeretne. |
Mikor ő is sóhajtott nem ért váratlanúl, láttam rajta, hogy ideges. -Ne vágj már ilyen képet, csak vicceltem. Nevettem el magam a grimaszát látva. Majd tovább vártam. -Igen tőlletek zengett az egész utca. Mondtam bólogatva, majd a következő kijelentésére határozottan megráztam a fejem. -Nem te leszel a hibás. Az ő szemében én leszek a bolond, hogy belementem ebbe, ha rossz napja van, ha nem, akkor meg belátja, hogy így volt ez a legjobb. És én egyenesen bízom benne, hogy nem csak egyegy alkalmas dolog lesz az egészből. Amúgy meg. Nem az ő életük. Tanítsanak, és okítsanak, akit kell, de nekem így a jó, nem tehetek rólla. Befolyásolni úgy sem tudnál, anyjira határozatlan nem vagyok, és amúgy is, mondom, ezt én szeretném. Ha meg nem tetszik nekik, egy idő után úgyis belenyugszanak majd. Intéztem el nyugottan a dolgot, de arcom végig komoly volt, rég éreztem magam úgy, hogy enyjire akarok valamit mint ezt. Mikor elindultam, még az egyetem volt az első helyen, mondjuk már akkor is számítottam arra, hogy esetleg nem az lesz belőlle. És boldog lettem volna, ha azt csinálhatom amit szeretek. Anyánk bisztos belelkesülne, na apánkal lehet lenne egy vitám, de nem zavarna, ezt neki is megmondanám, ha kéne, de szerencsére, nem volt ott, így ketten alakítgathattuk a dolgokat Mairevel. Komolyan néztem egy darabig, majd folytatta, amire már nem álltam meg, hogy el ne mosolyodjak. Majd arckifejezésem hitetlenkedőbe váltott. -Ezt nem gondolhatták komojan. Ilyen egy hihetetlen állítást. Füstölögtem, és visszaindultunk közben a szobába. -Hm, gyakorolhatnánk még egy kicsit, aztán majd meglátjuk. Vetettem fel. |
Jasmine elég elgondolkodó arcot vágott először, de aztán később legalább megnyugtatott, hogy nem amiatt, amit felvetettem.
- Oh, értem, persze. És köszönöm. - Mosolyodtam el a megjegyzésére. - Mindenképp bemegyünk, szerintem max. fél órával előbb már ott leszünk. - Folytattam. Mea is megerősítette a dolgot a kérdésével. Úgyhogy közben kikísértük Jasmine-t az ajtóhoz. - Köszi, hogy szakítottál időt a dologra! - Mosolyogtam a nőre. - Remélem, minden rendben lesz a három nap alatt. - Tettem még hozzá. Tényleg aggódtam kicsit, de remélem, legalább megnyugodott, ha tudja, hogy mellette állunk. Mikor becsukódott az ajtó utána, felsóhajtottam.
- Húh. - Szakadt ki belőlem. - Te.. .Egy csomó nagy fejes lesz ott ma este az állófogadáson. Még azt sem tudom, mit veszek fel. - Nyögtam fel, és jócskán bele is pirultam a dologba. Majd néztem húgomat, ahogy levágott egy kisebb monológot. Aztán elnevettem magam.
- Pedig gondolhattad volna, ismersz már ennyire. - Mondtam mosolyogva. - Amúgy még szép, hogy nem bánod! - Intettem játékosan. - Meg is lennék áldva. Bár tényleg számolhattál volna ezzel a lehetőséggel. Tudod ez olyan, nem vigyázol, és már be is nyelt. - Mondtam lelkesen. - De akkor is nagyon örülök, hogy itt vagy. - Tettem hozzá. Aztán mikor apa hasonlatát hozta fel, kicsit ideges lettem, és egy kis grimasz is átfutott az arcomon.
- Jaj, ne is mondd. - Sóhajtottam megtörten. Néha olyan érzésem volt, hogy apám egyenesen hülyének tart, és sokzor nagyon fel tudott húzni, sőt, mi több. Olyan veszekedések zajlottak néha közöttünk, mikor neki rossz napja volt, nálam meg túlfeszítette a húrt és elszakadt... Na, tipikus szakmai hasonlat, szóval... Azt inkább nem írnám le. Mindenesetre néha aföld alá tudott volna küldeni a puszta szavaival.
- Remélem, nem én leszek a felelős, ha esetleg több lesz ebből az egészből, mint egy egyalkalmi fellépés. - Mondtam figyelmeztetőleg. - De előre szólok, hogy az újságírok nagy szemetek. - Mondtam, s szemeimben rögtön megjelent a harag, aztán, amilyen gyorsan jött el is párolgott. - Engem a Jasmine-val való első közös munkám után azzal vádoltak, hogy drogoztunk, meg, hogy Jasmine-nak ferde hajlamia vannak pff... Meg az a sok paparazzi, úr isten. Dublini lány révén valahogy nem ehhez vagyok hozzászokva. De én már megedzőttem, most rajtad asor, hugi. Amúgy, ha tudod magad álcázni, békén hagynak. Te meg színészkedtél, úgyhogy azt hiszem, ezzel nem lesz gondod. - Mosolyogtam rá. - Na, akkor további napi program? - Kérdeztem. - Fél hatig érünk rá. - Mondtam. - Ne aggódj, már én is. De még van két napunk. - Mondtam bíztatólag, aztán vártam, mi lesz a válasza. |
Vártam mi lesz. Majd Mikor Maire ismertette a tervezt, csak bólintottam egyet megerősítés képp, nem akartam beleszólni, gondoltam elintézik, és utána megmutatjuk miről is van szó valójában. Közben fejben átnéztem mindhárom darabot, persze közben rájuk is figyeltem. Majd Jasmine szólt, hogy mennie kéne. -Oh, rendben. Nem akartunk feltartani. Mondtam mosolyogva, majd nővéremmel elkísértük az ajtóig. -Lehet, besegítünk szerintem, mondjuk még gyakorolni is kéne. Tettem hozzá, mivel én szívesen segítettem volna, legalább kivettem volna a munkának ezt a részét is, és gondoltam nővérem sem bánta, de reméltem egyszer még mindenképp eljátszuk a darabokat. Nem mentek rosszúl, de nyugottabban áltam volna oda úgy, hogy biztosan tudom, hogy mennek, mondjuk ez az én önbizalomhiányommal, a próba után sem volt garantálva, de hát ez van. Ilyen ha az ember önbizalomhiányos. Miközben ezt megbeszéltük, és végiggondoltam magamban, menyjire is nem vagyok egy egyszerű jellem odaértünk az ajtóhoz, és ha a lányoknak még volt mondanivalójuk egymáshoz, azt megvártam, majd elköszöntünk Jasminetól. Mikor becsukódott mögötte az ajtó felsóhajtottam. -Te jó ég. Mikor elindultam nem gondoltam, hogy valaki ilyen hamar felgyorsítja az eseményeket. Néztem rá egy jelentőségteljes pillantással. -Persze, nem bánom, egy cseppet sem. Sőtt alig várom már. Mondtam, de tudtam, hogy látja rajtam, hogy ideges vagyok azért a fellépés miatt. -Apánk most biztos azzal jönne, hogy: Még tanulni se hagyod azt a szerencsétlent. Ha már neked nem ment, akkor előle ne vedd el a lehetőségeket. Utánoztam a hangsúját, majd elnevettem magam. -Igaz, hogy nekem is inkább ehez van kedvem, és te csak úgy megrohamoztál a lehetőségekkel, de lehet ezt ő nem így látná.És köszönöm. Úgy mindent.Néztem rá komojan. Sokat jelentett, hogy támogat, és hogy itt van, nélküle el sem tudtam képzelni hogy mit kezdenék magammal. Már láttam magam elött is a jelenetet, na, meg ahogy együtt visszavágunk neki, de azt inkább ráhagytam, hogy hogy képzeli tovább. Majd csendben maradtam egy darabig, és elgondoltam, hogy tényleg milyen kevés időnk van. -Úr isten, én már most ideges vagyok. Néztem rá végül. |
 Figyeltem Mairet,és igazából tele volt a fejem,de próbáltam csak rá koncentrálni.Itt a nyakunkon a program a vendégek se tudom,hogy mikor jönnek még annyi mindent el kellet intézni.És mind ezek intézése helyett itt állok egy szobába és egy klasszikus előadást fogok hallgatni.
-Szóval promóciót akarsz?-kérdeztem-rendben.Mehet a végén.De most ne haragudjatok,vissza kell mennem a Stúdióba intézkedni.Ha van kedvetek gyertek majd be,van jó sok munka.Köszönöm Maire,hogy kikérted a beleegyezésem.Jó pont!Majd megnézem a fellépéseteket,biztos fantasztikus lesz!-mosolyodtam el,majd elindultam kifele.Muszáj volt még egy csomó papír munkát elintéznem és hasonlók. |
Felnevettem Jasmine lelkes meggyőző monológjáráa.
- Az egyszer biztos. - Bólintottam rá. - Valahogy én is így kerültem ide. - kacsintottam Jasmine-ra, majd Mea-ra mosolyogtam. És tényleg, pont annyi idős voltam, mint ő most. Hát igen. Ezek a véletlenek. Miközben a szoba felé mentünk, ezen gondolkoztam, és azon mosolyogtam, milyen jól kijön a két lányzó együtt. Meg hát, ahogy számítottam Jasmine rögtön felajánlotta, hogy Mea tegezze. Tudtam, hogy ez lesz, és reméltem, hogy húgom nem lesz zavarban. Mikor vetett rám egy "hagyd már abba" pillantást, csak halványan rámosolyogtam, s nyugtató tekintettel viszonoztam az ő ideges szemrebbenését. Aztán beértünk az említett helyiségbe, s Jasmine feltett egy kérdést. Figyeltem mozdulatait, miközben válaszoltam:
- Az eleje az csak amolyan na, alkossunk már valamit, ha két éve nem találkoztunk-nak indult. Aztán felvetettem, hogy akár a holnapi napon beszállhatna a ráadásba a bemutatón, tudod. Például ehhez szeretném az áldásod kérni, persze majd csak a végén. De biztos jó nagy meglepetés lenne mindenki jól járna. A stúdió is, mi is, a közönség is, meg a húgom is. Élből ismerné fél Los Angeles minimum, kezdetnek nem lenne rossz. - Mosolyogtam, miközben lelkesen magyaráztam a tervemet, és kissé idegesen elmélkedtem rajta, hogy remélem, el fogja fogadni. Közben intettem, hogy nyugodtan üljön le, a szobában volt vagy három fotel, ahova kényelmes. Mi meg akkor majd úgy állunk be, ahogy az ülőalkalmatosság elhelyezkedése megkívánja. Vetettem egy bíztató pillantást Mea-ra, aztán vártam Jasmine reakcióját. |
-Rendben. Mondtam a felajánlására. Gondoltam, hogy ez lesz, nővérem elbeszélése alapján elég közvetlennek tűnt, és nem kellett csalódnom így élőben sem. A következő mondatán aztán elnevettem magam. -Az egyetem még amúgy sem biztos. Mondtam, miután sikerült abbahagynom a nevetést. Mondjuk még ebben ssem lehettem biztos, de azért reméltem a legjobbakat. -Fuvola, és cselló. Adtam meg kérdésére a választ mosolyogva, majd követtem nővérem a szoba felé, útközben meg pirulva hallgattam, ahogy fényez. Csak egy pillantást vetettem rá, hogy mostmár azért elég, de valahol hálás is voltam neki. Én igaz így sosem jelentettem volna ki ezeket magamról, de ha ő mondja biztos úgy van. Majd ismét Mairere néztem, mivel ezt a kérdést inkább neki kéne megválaszolnia. Majd vártam, hogy elmondja neki, mire is készülünk, és egyre izgatottabb lettem. Mondjuk ha úgy fog menni a három darab, mint az elöbb, akkor tényleg nem lehet okunk panaszkodni, de izgulós típus voltam, nem tehettem rólla. |
-Jasmine Beth Jagaciak-nyújtottam a kezemet Mearának-nyugodtan tegezz.-mosolyodtam el.-Valóban?És milyen hangszeren tevékenykedsz Meara?Hagyd az egyetemet!Ha félig olyan fantasztikusan játszasz,mint a nővéred akkor a Pink Studióban a helyed-mondtam,miközben követtem őket.Aztán mementünk a szobába,ahol láthatólag komoly gyakorlás közepette volt a két tehetség.Legalébbis az egyik biztos,hogy az,a másik leányzóról még nem tudtam eldönteni.-Na látom szorgalmasan gyakoroltatok!Na és mire?-túrtam bele a hajamba,miközbe levettem a kabátomat és a hajamt felkötöttem. |
Mikor húgom megölelt, kissé zavarba jöttem, de aztán viszonoztam, közben még az előző kijelentésén mosolyogtam. Aztán kissé idegesen ugyan, de izgatottan vártam Jasmine-t. Közben megbeszéltük a darabok sorrendjét is. Mikor kopogást hallottam, azonnal siettem ajtót nyitni az érkezőnek. Ahogy az ő arcán is, az enyémen szintén rögtön megjelent a mosoly, és láttam, hogy Meara, aki mellettem állt, ugyanígy mosolyog, csak kicsit zavartabban.
- Szia. - Köszöntem Jasmine-nak vidáman. Majdnem felnevettem, mikor meghallottam Mea félénk köszönését. Lefogadtam, hogy az lesz az első, Jasmine felajánja, hogy tegezze. Oké, idősebb volt a testvéremnél jópár évvel, de az a tipikus közvetlen típus volt. Munkaadóm hangja kirángatott a kissé komikus gondolataimból.
- Oh, köszönjük. - Vettem át mosolyogva a gyümölcsöket és a bombont, amit sietve le is tettem az asztalra. Mire visszaértem hozzájuk, hallottam, már bemutatkoztak.
- Kerülj beljebb. - Intettem Jasmine-nak bíztató mosollyal, hisz még mindig az ajtóban állt. - Fogalmam sem volt, hogy meg fog látogatni. És egyszer csak megszólít a parkban, képzelheted. - Nevettem fel. - Totális sokk volt. - Mondtam. - Na, szóval ő lenne a meglepetés. Nekem is az volt. Plusz szeretném, ha meghallgatnál minket, vagyis főleg Mea-t, mert igaz elvileg egyetemre jött, de szándékomban áll beprotezsálni nálad. - Nevettem ismét. - Szerintem jól járnál vele. - Mosolyogtam húgomra bíztatóan. Én fényeztem saját maga helyett is, tudtam, hogy ennél sokkal szerényebb. - Persze, csak, ha kíváncsi vagy rá. - Tettem hozzá gyorsan, közben elindultam a szoba felé, ahol az előbb is gyakoroltunk Mea-val, s intettem a társaságnak, hogy jöjjenek. Igen, kicsit izgultam, és reméltem, hogy Jasmine igent mond. |
-Ha te mondod biztos úgy lesz. Mindenesetre én már izgulok, na persze várom is. Mondtam mosolyogva, majd elkezdtük a darabot. Megint teljes volt az összhang, amin nem győztem csodálkozni, de közben persze a darabra is figyeltem. Eszembe jutott, hogy elöször anyunk szülinapján játszottuk el a család elött. Akkor mindenki meghatottan szipogott utána, mi pedig végigidegeskedtük az egészet, de végül nagyon jól sikerült, és nem bántuk meg. Majd rá néztem. -Te is az voltál! Imádlak! Öleltem meg már megint, teljesen belelkesültem, nem tehettem rólla. -Te jó ég. mondtam döbbenten, mikor kijelentette, hogy felhívja Jasminet. Majd mikor visszajött, azzal, hogy átjön, a következő kijelentésére csak bólintottam. -Igen, persze, ez így teljesen jó lesz szerintem. Mondtam mosolyogva, majd vártuk a lányzót, szerintem mindketten idegesen, ahhogy rá néztem, láttam, hogy ő is izgul. Majd kopogtak, és ajtót nyitott. Zavartan álltam mellette, majd mikor köszönt, én is köszöntem. -Jó napot. Mondtam mosolyogva. -Meara Móre. Maire huga. Mondtam mosolyogva, és vetettem egy pillantást nővéremre is, hátha hozzá akar valamit fűzni a dologhoz. |
Ez a nap kissé fárasztóan indult,hála a paparazzo csapatnak reggel az étterem elött.Aztán elvittem a lányokat az oviba,ahova szintén követtek.Éppen indultam volna hazafele,amikor felhívott Maire,hogy feltudok-e ugorni.-Megyek,azonnal!-mondtam határozottan.Útközben megálltam egy kisboltba vettem három csomag bombont,meg pár friss gyümölcsöt.Kint persze már a lesifotósok tömkelege állt.Fizettem,aztán átverekedtem magam a sajtócsapaton és elindultam Mairehoz.Amikor odaértem lassan összeszedtem magam és kopogtam.Amikor kinyílt az ajtó mosoly tört az arcomra:-Sziasztok!Ezt nektek hoztam.Vagyis nekünk!-beszéltem többes számban,hiszen láttam,ketten vannak.Mosolyogtam és átadtam a gyümölccsel teli zacsit meg a két mombont Mairenak. |
- Örülök. Gondolom, az eredményeiden is meglátszik. - Nevettem fel, aztán ugye játszottuk a darabot. Miközben leültem a zongorához a következő elett, válaszoltam a kérdésére. Bár nem néztem rá, tudtam, hogy megleptem.
- Hát persze, hogy komolyan mondom! Biztos vagyok benne, hogy jó lesz. - Mosolyogtam rá bátorítóan, aztán elkezdtem a kíséretet. Belépett, én pedig mosolyogva játsottam tovább, s végigvittük a dalt. Hihetetlen volt.
- Fantasztikus voltál. - Álltam fel a hangszer elől mosolyogva. - Na, akor most fogom felhívni Jasmine-t. Haladjunk. Remélem, áldását adja a szombatra. - hadartam izgatottan, majd elsiettem a mobilomért, és felhívtam főnököm, hogy amennyiben van ideje, ugorjon el hozzám. Van számára egy meglepetésem. Kissé ideges voltam, de örömmel hallottam, hogy a nő igennel felelt.
- Jön. - Tértem vissza aztán Mea-hoz. - ne fejezz le oké? De neki muszáj tudnia a műsortervről. - Mondtam kissé idegesen. - Addig beszéljük meg, mit akarunk neki mutatni. Mondjuk azt a hármat, amit az előbb játszottunk, akár ilyen sorrendben? - Kérdeztem felvont szemöldökkel, majd mosolyogva, kíváncsian vártam a válaszát. |
-Igen. Jó volt az utolsó két év. Mondtam bólogatva, és tényleg az volt, egész összejött az osztály, mivel az előző tanárért senki sem rajongott túlzottan. -Te jó ég, tényleg. Mondtam mosolyogva. -És nem, nem csak engem illetett a siker. Valaki rajtam kívül jócskán kivette a részét a darabból. Mondtam, egy jelentőségteljes pillantással nézve rá, majd ugye játszottuk a darabot. Egyszerűen elmondhatatlan érzés volt. Meglepett, hogy ilyen jól emlékszem a dologra, bár már azóta is játszottam párszor otthon, de egyedül nem volt ugyanaz, meg úgy nem is az igazi. És azthiszem akkor is ezt mondanám, ha kísért volna valaki, ha nem ő lett volna az. Ezt így szoktuk meg, és így volt teljes. Elég hosszú volt, és az arcomon végig ott volt a mosoly persze, és néha össze is néztünk, gondoltam, hogy körűlbelűl olyasmi gondolatok járnak a fejében, mint az enyémben, elvégre ismertem már anyjira, és nem is csodálkoztam rajta.
Mikor végelett csillogó szemekkel néztem rá. -Ááá. Enyji volt a reagcióm, majd mindkettőnkből kiszakadt a nevetés, és így nevettünk pár percig. Majd a következő kérdésére egy pillanatra a szívverésem is elállt, és döbbenten néztem rá. -Úr isten.Komojan mondod? Kérdeztem hitetlenkedve. -Hát... Ha szeretnéd... Kezdtem el határozatlanúl, ahogy az tőllem már várható volt, majd ahhogy folytatta, na, azt már nem álltam meg mosolygás nélkül. -Ha te mondod. Mondtam még mindíg bizonytalanúl. Végül elképzeltem, milyen is lenne, és rájöttem, hogy tökéletes alkalom, ami eszébe jutott, nem is találhattunk volna jobbat egy közös fellépésre, mivel látszólag nagyon készült rá. -Tudod mit? Néztem rá még mindíg határozatlanságot szímlelve, mivel szerettem volna húzni még egy ideig az idegrencerét. -Akkor legyen. Megcsináljuk! Néztem rá mostmár teljesen belelkesülve, és boldogan. Már most vártam, de tudtam, hogy addig még gyakorlunk majd párszor, mindkettőnk maximalizmusát ismerve, de cseppet sem bántam, még örültem is neki. Majd figyeltem mi lesz a reagciója. Végül leült a zongorához, amire már vártam, mivel imádtam, amikor azon játszott, nem mindha a másik hangszeren nem szerettem volna a játékát, sőtt ellenkezőleg, de az is hiányzott már, nem is kicsit. Majd elkezdte a kíséretet. Gondoltam nem mondok semmit, csak belépek, így a kérdésrére csak mosolyogtam, majd ahol kellett beléptem. Amég játszottunk hihetetlen nyugalom öntött el, már nagyon rég éreztem ilyet, mivel legtöbbször akkor volt ez mikor ketten játszottunk, és talán most tudatosult bennem teljesen, hogy itt vagyok. ebben a párosításban azthiszem kijelenthetem, hogy ezt a darabot imádtam a legjobban. |
- Óóó, értem. Hát vele jól jártatok, az biztos. Remélem, egyszer még találkozom vele is, ha hazakerülök valamikor. Jót nosztalgiáznánk. - Mosolyodtam el. Nagyon szerettem az említett tanárt, mert mindig is jól kijöttünk. És azt hiszem, sikerült is megszerettetnie velem a nyelvtant, bár sohasem volt ebből probléma. Meg általában tudtam is. Úgyhogy komolyan, a tanárnővel sohasem volt problémám, meg a tantárgyával se.m Nagyon örültem, hogy Mea-ék megkapták osztályfőnöknek, legalább az utolsó két évben jó vezetőjük volt, nem, mint előtte a házsártos töritanár, aki azért értette a szakmáját, az biztos, de mint ember nem igazán voltak vele megelégedve jópáran, közöttük én sem. De azt hiszem, ezt nem kellett részleteznem. Annál is inkább, mert közben ugye játszottuk az első darabot, és gondolataim sokkal szívesebben terelődtek arra, mint a volt iskolámra és tanáraimra. Meglepődtem, hogy még ilyen jól tudtam, hiszen tényleg régen játszottam, de ennyit segít az, ha valaki gyakran gyakorol valamit! A végén muszáj volt felnevetnem.
- Ez rólad is elmondható. De köszi. Hát, látod, ennyit tesz, ha élesben dolgozom elég sokat. Bár, furcsa volt most ebbe a műfajba visszatérni. - Mondtam mosolyogva, elég nosztalgikus arckifejezéssel. De hihetetlen jó volt újra ilyenekt játszani, ráadásul Mea-val az oldalmon. Apropó, ha már elhatároztam, hogy ezt mindenképp megmutatjuk Jasmine-nak, rögtön tudtam, hogy nem csak ez lesz, hanem, húgomat ismerve legalább egy darab kerül még mellé. A kérdésére elmosolyodtam.
- Hogyne emlékeznék! Keserves volt, mire összehoztuk, nem mondom, az nehéz dió volt. Nem véletlen lehetetlen duett a címe. - Nevettem fel. - De mi akkor megcsináltuk a lehetetlent. És milyen jól szólt. - Sóhajtottam. - Állva tapsolt a tanári kar, azt hiszem, az volt az eegyik legszebb pillanatom. na, és ne felejtsük el, hogy akor még csak tizenhat voltál, úgyhogy teljes mértékig tied volt a dicsőség. - Mondtam meleg mosollyal. Meg sem lepődtem, hogy ezek után elővette a hangszerét. Nem aggódtam, mivel - bár ő ezt nem tudta - ennek a darabnak azóta is gyakran játszottam a szólamát bemelegítés, vagy levezetésképp, mert nagyon sok technikai- és tempóváltást igényelt, és jól tudtam vele fejleszteni az egyes módszereket. De nagyon kíváncsi voltam, hogy újra élesbe, hogy hangzik majd. Összpontosítottam, és nagy megkönnyebbülésemre sikerült egyszerre elkezdenünk. A szoba rgötön belezengett a kettős - mély és magas - hangzásba, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Közben szöget ütött egy gondolat a fejemben, de elhatároztam, hogy azzal mindenképp megvárom a darab végét. Inkább játszottam tovább. Nagyon összhangban voltunk, és el sem tévesztettük, ami talán a rutinnak köszönhetően nem is csoda, de két évnyi együtt gyakorlás után egyenesen meglepő. Nagyon jól viszonyultunk a másikhoz, ez először főleg ott mutatkozott meg, mikor Mea pengetett, én pedig fölé játszottam a szólamot. Aztán még pár húzósabb rész után lelassítottunk, itt viszont fokozottan figyelnem kellett, hogy a vonóm folyamatosan két húron legyen. Hosszú távon nem sok darabban kérik ezt, így nem volt könnyű, de ment, és ahogy észrevettem, húgomnak is. Aztán jött a gyorsítós rész megint, és nemsokára szerepet cseréltem Mea-val, ezúttal én pengettem. Ezen si túl voltunk. Na, ezután már cifráztuk a dolgot, még az egyik szőrszálhasogatós rész hátra volt, mikor a húrláb mellett húztuk a vonót, hát annak elég jellegzetes hangja volt, én nem is szerettem annyira, de ez a darab így volt tökéletes. Utána jött az egésznek a sűrűje, a vonópattoktatós módszer a fokozásokkal, de ezen is túlestünk. Végül véget ért, és sikerült egyszerre befejeznünk.
- Húúúh. - Szakadt ki belőlem. - Hát ez... - Aztán elkezdtem nevetni. Lassan a szobában álló asztalhoz siettem, s letettem a hegedűt és a vonót, miközben végre elmondtam Mea-nak, amire gondoltam.
- Szombaton. - Kezdtem. - Ha már úgy is tudod. Nincs kedved beszállni ezzel ráadásnak?Meg is lenne alapozva az itteni karriered. - Kacsintottam rá. Közben kicsit leráztam a karom, ugyanis a feszített tempó kicsit görcsbe rántotta. Átmozgattam az ujjaim, majd odaléptem a zongorához, s leültem elé.
- Hm erre emlékszel? - Kezdtem el az egyik régi darabunk kíséretét játszani. Már csak megszokásból is lelassítottam, hátha belép esetleg. Ha belépett folytattam, ha nem, akkor megálltam, és vártam, mit felel.
(Ez az a bizonyos): http://www.youtube.com/watch?v=DNVY0UjcBjE |
[213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
