|
Témaindító hozzászólás
|
2013.01.12. 22:38 - |
 |
[213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
 -Nincsenek biztonságiak? Mi van, ha amúgy azért hívattam meg magam, hogy az életedre törjek? -vigyorodtam el újból, közben gyorsan bent is körülnéztem. A ház otthonosnak elég otthonos volt, mondjuk látszott, hogy lányok lakják. Az én agglegény lakásomban csak azért lehetett kettőt lépni, mert a házvezetőm egész nap utánam pakolt jó pénzért. -Az szép. Öten vagytok? Mégis ki vállal ennyi gyereket? -Elgondolkoztató volt, hogy van még, aki ilyesmire költi a pénzét. Jó, New Yorkban is vannak nagy családok, de csak nehezen férnek el a panelban. Talán ha anyám nem patkol el idő előtt, nekem is lennének testvéreim. -Kávé mindig jöhet. -biccentettem köszönésképpen, majd elindultam a falak mentén még jobban szétnézni a szobákban. Na ja. Az "érezd magad otthonnal" sem volt semmi problémám. |
Akkora képtelenség volt, tudtam, hogy nem gondolja komolyan, amit mondott és nem is álltam meg nevetés nélkül. - Na, jó, ez biztos, hogy nem így van - csóváltam meg a fejem mosolyogva. Közben sikerült megtalálni a kulcsom, most egészen hamar, így lassan bejutottunk. Lou következő kérdése enyhén meglepett, de nem késtem a válasszal:
- Kifejezetten jó. És néha fárasztó, ami a bátyáimat illeti, akikből van három is - vontam meg a vállam -, de imádom az összes tesóm. És nem, nincs közös szobánk - feleltem mosolyogva. - Érezd magad otthon - intettem körbe, mikor bejutottunk és becsuktam az ajtót magunk mögött. Most is, mint mindig rend uralkodott mindenfelé, Mea volt a fő rendmániás, de én sem szerettem, ha kupi van körülöttem.
- Merjem megkérdezni, hogy kérsz-e kávét? Vagy valami mást? - mosolyogtam rá megint, komolyan aggódtam, hogy kávémérgezést kap itt nekem. |
| -Pedig mást sem csinálok, csak hozzád hasonló védtelen vörös lányokat guglizok reggeltől estig. -Közben megérkeztünk a házukhoz. Na jó, tévedtem, ami a tulipánokat illeti. -Na és közös szobátok van, vagy mi? Franciaággyal. -Azért biztos voltam benne hogy mégsem osztoznak közös szobán, noha én így éltem le az életem első tizennégy évét. Nagyon sokan voltunk egyhelyen, többnyire emeletes ágyakban aludtunk. Nem volt valami kényelmes, de legalább nem féltem a sötétben. Megvártam, amíg Maire előszedi a kulcsait. -Milyen amúgy, hogy van tesód? Lehet hogy már kérdeztem korábban. -Ez az egy dolog mindig is érdekelt, úgyhogy oldalra billentett fejjel hallgattam. Ez nálam kábé a figyelemmel volt egyenlő. |
A szobába érve gyorsan nekiálltam átöltözni. Alig bírtam magammal, és, amilyen mázlista vagyok, ezt Mea is könnyedén észrevette. Mondjuk nem különösebben zavart, hogy látszik, szerintem ő is az izgalom tetőfokán lenne, ha nem kapott volna sokkot. Miután felvettem egy fehér, egyszerű szabású nyárias ruhát kiengedtem az eddig összefogott hajam és átfésültem, majd kontyba fogtam, mert nem akartam megsülni alatta. Felkaptam a fésülködőasztalról a kézitáskám, majd mosolyogva indultam el kifelé, s a ruhához illő szandált húztam. - Megvan a kulcs? - Kérdeztem húgomat vidáman, miközben már a bejárati ajtónál posztoltam, s őt vártam. Ha pedig csatlakozott hozzám kiléptem a házból, bezártam az ajtót, a kulcscsomót visszadobtam a táskámba, majd szapora léptekkel, céltudatosan elindultam. Semmi szembekötés, semmi, csak egy titokzatos mosoly.
Folyt. köv: Meara Moore lakása |
 -Hú, de vicces. Amúgy gondolom hogy nézhetek ki. Kb úgy is érzem magam. -Nevettem fel én is. Az utasítására csak kérdőnn felvontam a szemöldököm, mostmár tényleg nem tudtam elképzelni, hogy mihez járhat a kulcs. Pár percig ezen gondolkoztam, majd valahogy eljutott a tudatomig, hogy azzal kezdte, a mondatot, hogy át kéne öltözni. Jaa, hogy ilyet is mondott? Látszólag ő már elindult, így utána siettem. Felvettem egy egyszerű ruhát, összefogtam a hajam, és már kész is voltam. Ha kellett két perc alatt képes voltam összekapni magam, és így volt ez most is. -Meg vagyok. -Néztem rá, majd megvártam, ogy ő is késsz legyen. Egyre kíváncsibb lettem, és nem tudtam elhinni, hogy itt tartunk. És úgy látszott még koránt sincs vége. Mindegy, ha úgy rámhozza a sokkot, akkor úgyis ő fog bevinni a kórházba. És nem hiszem, hogy elbírna, de megérdemli. Ha már így megdöbbentett. Örültem neki, nem arról volt szó, de már gondolatban is jó volt piszkálni kicsit. -Ha rámhozod a szívbajt, és elájulok, te viszel be a kórházba. -Mosolyogtam rá, azért jó, ha tudatom vele a tervem előre. Ugye milyen kedves vagyok? Néha már most úgy éreztem, hogy végem van, el nem tudtam képzelni, hogy mi lesz ezután. |
Tovább ültem és néztem őt, közben magamban azt elemezgettem, vajon akkor, hogy reagálna, ha látná magát most egy tükörben, s rájönne, hogy milyen arcot vág. Eleinte próbáltam ezen a gondolaton nem nevetni, de aztán mégis csak sikerült.
- Hozzak egy tükröt? Nagyon viccesen festesz. - Jelentettem ki még mindig mosolyogva, tényleg nagyon mulattatott az egész hozzáállása azon felül, hogy örültem, ennyire sikerült meglepnünk. Láttam, hogy nagyon szemezik a kulccsal, s pár pillanatig nekem is sikerült elmerengnem, de aztán, mikor beleegyezését adta, hogy megnézzük, mihez is jár a kis tárgy, ismét mosoly kúszott ajkaimra.
- Remek. Akkor, ha gondolod öltözz át, mert megsúgom, nem a házban van. - Folytattam lelkesen, majd felálltam, s hallkan felszisszentem, mikor megroppant a bal vállam. - Elmentem én is összekészülődni. - Siettem el a szobánk felé. Nem bántam, ha nem jön rögtön utánam, legalább lesz ideje átgondolni a dolgokat. Meg felkészítenie magát, hogy ne ájuljon el, mert rettenetesen izgultam, mit fog majd szólni. Csak remlétem, hogy ismerem még annyira jól, mint régen, s mindent eltaláltam. |
Csendben ültem, nem tudtam mit mondani, de nem is volt baj. Valószínű értette ő szavak nélkül is amit kellett. Arcomról továbbra sem lehetett letöröllni a vigyort, így füligérő szájjal néztem tovább a kulcsot. Azt, hogy azon mi volt olyan vicces, azt meg nem tudtam volna mondani, de akkor is. Nem is azon mosolyogtam. Sikerült olyan nagyon meglepniük, hogy ez volt jelenleg az össz reagció, amit ki tudtam hozni magamból. Lehet így már egy kis idő után ez furán hangzik, de még mindig hatott. -Végülis de. -Mondtam, kis gondolkodás után. Ennél nagyobb sokkot már úgysem kaphatok. Legalábbis reménykedtem benne, hogy nem akar mégjobban megdöbbenteni, mert akkor tuti elájulok, és nem szeretném a szülinapomon meglátogatni a Losangelesi kórházat,, ha eddig sikerült elkerülni. Kíváncsian néztem mostmár nővérem, várva, hogy mivel áll elő. |
Szélesen elmosolyodtam a szavait hallva, majd hallkan felnevettem. - Ugyan már. El sem tudod képzelni én mennyire örülök annak, hogy végre meg tudtam valósítani. - Mosolyogtam még mindig. Húgom arcát néztem, akinek szavak sem kellettek ahhoz, hogy megállapítsam, mennyire örül, még mindig. Tényleg hihetetlen öröm töltött el annak láttán, hogy ennyire tetszik neki az ajándék, ráadásul még az ő örömét is átéreztem, így nekem is nagyon jó kedvem volt. Kissé sikerült elgondolkoznom, de mikor újból felnéztem láttam, hogy Mea már a kulcsot vizslatja, erre pedig nem tudtam nem egy újbóli mosollyal reagálni.
- Nem vagy kíváncsi rá, mit nyit? - Kérdeztem. Úgy gondoltam, jobb, ha most esünk túl mindenen, mielőtt még teljesen sokkot kap. Két dózisban rosszabb átélni, mint egy nagyban. Szerintem legalábbis. Fogsz te még meglepődni, Mea! Kíváncsian vártam a válaszát, reméltem, igent fog mondani. Az ellenkezőjével csak magának ártana, bár tény, akkor engem is furdalhatna még a kíváncsiság, majdan, hogy fog reagálni. |
-Úúúr isten, de éédes vagy! -Néztem rá széles mosollyal, és ismét félő volt, hogy megint kitörnek a könnyeim, de végül sikerült megfékeznem őket, majd az elöbbi mondandója miatt a hangszerre pillantottam. Csodálkozva néztem végig rajta, és most ahogy mondta nekem is feltűnt. -Nem tudom, hogy került oda. -Gondoltam, hogy nem véletlen, de fogalmam nem volt rólla, hogy miért. Nem tudtam volna remekebb ajándékot kitalálni, ebből is látszott, hogy nővérem jobban ismer, mint hittem volna. Anyjira meglepődtem, hogy igazából csak most keztem észhez térni, de még mindig nem fogtam fel. Csak néztem magam elé, valószínűleg látszott rajtam, hogy sokkot kaptam. Végem volt. Olyan mértékben nem számítottam rá, hogy apszolút váratlanúl ért, de így lehet emlékezetesebb lesz, és nagyobb a hatása. EGyenlőre nem tudtam megítélni, örültem, hogy egyáltalán normálisan gondolkodni tudok. A galádok! Tuti, hogy egy csomó ideje tudják. Jó, erről nem szólhattam semmit, mivel én is hónapokkal elötte tudtam Maire meglepetését, de akkor sem ér. Persze örültem neki, de a meglepetésekkor mindig volt egy ilyen érzésem, de most sokal nagyobb volt az öröm ennél. |
Olyan meghitt pillanat volt, hogy bár nem én álltam a központban azt akartam, ne legyen vége. Csak átöleltem Mea-t és ültem ott, nem is akartam jelen pillanatban felállni. Ám az arcvonásaimat már nem bírtam komoly elrendezésben tartani, lassan ismételten megjelent egy mosoly az ajkaimon, mikor húgom hangot adott véleményének. Aztán majdhogynem elsírtam magam a szavain. Mikor lettem én ilyen érzékeny? Maire, te totálisan megőrültél!
- Ugyan már, nincs mit. És akkor én mit mondjak a múltkoriért? - Mosolyogtam, s nem tudtam elnyomni magamban a gondolatot, hogy ezzel még nincs vége. - Ja, egyébként, mintha úgy látnám, hogy van ott valami csillogó kis kütyü. - Mutattam a cselló felé, melynek két húrja között ártatlanul fészkelte be magát egy kulcs, ami nem a hangszerhez tartozott, de Mea még nem vette észre. Természetesen úgy oldottuk meg, hogy a húrok alaphelyzetét ne akadályozza, de nagyon aranyosan mutatott ott. Akár elkezdte tanulmányozni Mea, akár nem, én azért közben válaszoltam a kérdésére.
- Bevallom őszintén, főként az enyém. Már régóta meg szerettelek volna lepni vele, csak eddig nem találtam olyan hangszerkészítőt, aki megbízható lett volna. De nagyobb város, több lehetőség. - Mosolyodtam el. - Nagyon örülök, hogy sikerült. Úgyhogy használd egészséggel. Persze a család is áldását adta rá, szóval tekintsd ezt közösnek. - Folytattam, majd ismét elcsendesedtem, hogy legyen ideje megemésztenie a hallottakat. |
Lassan kezdtek teljesen elapadni a könnyeim, de még mindig nem fogtam fel, igazán a dolgot, és nem tudom, meddig fog tartani, amég tényleg elhiszem. -Úr isten. -Néztem rá. Elsőre nem sikerült valami értelmeset kinyögnöm, de én már azt is sikernek könyveltem el, hogy meg tudtam szólalni. Pár percig csak nagy szemekkel néztem rá, majd elmosolyodtam. -Köszönöm. -Mondtam. Úgy éreztem ez csak egy része annak amit mondani szeretnék, de talán nem is tudtam volna megfogalmazni, mekkora dolgot is jelent ez nekem. Pár percig még csak néztem, mint borjú az ujkapura, majd szerzeményemmel az ölemben leültem, végülis nem kuporoghattunk a földön naphosszat. -Kinek az ötlete volt? -Kérdeztem. Volt pár tippem, de akkor is érdekelt, mert azt a végén még lehet szenté avattatom. És jól is jött, ha már az albumhoz nem is, de ha utána koncert is lesz belőlle, akkor mindenkép ez lesz nállam a főszerepben. El is terveztem, hogy megmutatom Chloenak, már nem mintha dicsekedni szeretnék vele, de jó ha tudja, és amúgy is. Valakinek muszály volt elmondanom! Nem tudom, mikor örültem enyjire utoljára, de ilyet már nagyon rég éreztem, ha egyáltalán volt már ilyen pillanatom, ha pedig nem, akkor ez az első, de amiben biztos voltam, az hogy ezt sosem fogom elfelejteni. |
Továbbra is kíváncsian figyeltem, s ahogy reméltem, a kívánt hatás meg is jött. Lassan mosolyra húztam ajkaimat, ugyanakkor meghatott, hogy mennyire örül neki. Bár tény, hogy egyedi holmi volt, de én már évek óta terveztem, hogy egyszer fog kapni egy ilyet. És most végre sikerült megvalósítanom, örültem neki, hogy örömet szerezhetek a húgomnak. Láttam rajta, hogy alig bírja felfogni a dolgot, így nem mozdultam, hogy legyen ideje megbarátkozni a helyzettel és a hangszerrel. Nagyon illett hozzá, komolyan. Aztán mikor felém fordult, magamhoz húztam, de még mindig nem szóltam semmit, nem szerettem volna elrontani ezt a fontos pillanatot. Kellettek az ilyenek is. Vártam, hogy megnyugodjon, egyébként sem tudtam volna olyat mondani, ami most teljességgel ide illett volna. |
Lélegzetvisszafolytva bontottam tovább a bőröndben lévő dolgot, komolyan, még levegőt is alig vettem, majd mikor megláttam olyan sokkot kaptam, mint még soha. Egy ideig fel sem néztem, lefagytam, úgy ahogy voltam. El nem tudtam képzelni, hogy mibe kerülhetett ez az egész, egyáltalán mire rátaláltak, és egyáltalán. Ha a ruhákon ledöbbentem, akkor erre már tényleg nem volt szó. A kezem még mindig remegett, és lassan a könnyeim is elkezdtek folyni. Nem tartottam vissza őket, felesleges volt. Ilyen ajándékot még soha nem kaptam, és még talán fel sem fogtam, hogy mi tartok a kezemben. Nem tudom, hány perc telt el így, majd lassan visszatettem a helyérem, és hátrafordultam, hogy Maire nyakába boruljak. Nagyon nagy hálával tartoztam neki, mivel gondoltam, hogy nagy szerepe volt az egészben, de megszólalni továbbra sem tudtam, egyszerűen nem ment, így csak könnyeztem tovább, majd a könnyeim kezdtek elapadni, de még mindig nem jutottam szóhoz. |
Nem tudtam megállni, mikor nevetni kezdett, nekem is újból muszáj volt. - Tudom, hogy bolond vagyok. Sokan mondták már, de neked elhiszem. - Vigyorogtam. Csodáltam, hogy még beszélni tudok legalább. Az elkövetkező pár percben ugyanis megállás nélkül nevettem, még a könnyem is folyt, s Mea következő kérdésére mégjobban nevetni kezdtem, ahogy elképzeltem, hogy azt a bizonyos dolgot berakja a szekrénybe.
- Hát nem igazán. Esetleg egy múzeumban, egy vitrinben inkább el tudnám képzelni kb. 100 év múlva, hogy megmutassák, hogyan néztek ki az ilyen, modernizált cuccok egy évszázaddal korábban. - Tettem hozzá, aztán sürgetően néztem rá, jöjjön már ide. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor elindult vissza, s végül újra leguggolt a bőrönd mellé. Úgy helyezkedtem, hogy jobban lássam, s komoly arcot vágtam. Láttam, hogy remeg a keze.
- Te nem látsz a szemedtől, kedves. - Mondtam, teljesen nyugodtan. Tényleg el sem tudtam képzelni, miért nem ismerte fel, pedig így kívülről teljesen úgy nézett ki, mint bármelyik átlagos társa. Ha Mea kinyitotta a tokot, mert igen, az volt, egy fényesre lakkozott, szintén fekete szénszálas csellót pillanthatott meg, melynek testén a reggeli napfény visszaverődött. A hangszerben magában csak annyi a különleges, hogy igen drága holmi egy normál csellóhoz képest, kifejezetten szóló szerepre gyártják, a kiképzésének köszönhetően pedig sokkal erőteljesebb, szebb hangzású hangszín hozható ki belőle. Elég bonyolult maga a gyártási folyamata, s akármilyen hihetetlen, még sütik is. Kíváncsian pillantottam rá, hogy mit szól hozzá, miközben még mindig nem mertem elmosolyodni. |
-Te akkora egy bolond vagy. -Kezdtem el én is nevetni a válaszán, már útban a szekrény felé, majd beraktam a ruhákat, és leültem, hogy kinevethessem magam. A szekrénynek támaszkodva ültem a földön, és úgy nevettem, ahogy már nagyon rég. Gyanítottam, hogy ebben nagy része van az örömnek, és egyáltalán nem zavart, hogy így jött ki belőllem. -Már miért is? Oda való, nem? Kérdeztem, teljesen ledöbbenve, továbbra is a földön ülve, továbbbi magyarázatot várva. Ha tényleg van benne még valami a ruhákon kívül, akkor eldöntöttem, hogy én elájulok. Már így is tejesen ledöbbentettek, de úgy látszott, még mindig van olyan, amiről nem tudok. Kezdtem úgy érezni, hogy ez egy kicsit túl sok lesz nekem, már így is többet tettek annálm amit úgy éreztem, hogy járt volna. Fürkésző tekintettel néztem a szoba másik végében ülő Mairet. De mivel nem volt hajlandó semmit mondan, így sóhajtva álltam fel, és vissza mentem mellé. Tényleg volt valami a bőröndben, én pedig remegő kézzel kezdtem el kinyitni. |
- Pontosan. - Bólogattam, választ adva ezzel mindkét megjegyzésére. Kíváncsi szemekkel figyeltem, ahogy bajlódik egy sort a bőrönd kinyitásával, majd végül meglátja a ruhákat. A szám széle már gyanúsan remegett, tudtam, hogy csak másodpercek kérdése, hogy ismét nevetni kezdjek. Nagyon élveztem a reakcióját, rettenetesen jól mulattam.
- Nem, én mentem el otthonról. Meg ők is a múltkor. - Javítottam ki vigyorogva, majd már nem bírtam tovább, s hátravetett fejjel kezdtem el nevetni. De olyannyira, hogy a végén már félkönyökre támaszkodva félig ülő félig fekvő helyzetben leledztem a nappali közepén, s pislogtam fel a húgomra. Rettenetesen tetszett a helyzet. Aztán felültem.
- Azért remélem tetszenek. - Mondtam, ahogy láttam, azért gyorsan átnézi a ruhákat. Meg tudtam én, hogy örül nekik, ismertem már annyira. Figyeltem, ahogy feláll, s elindul a szekrény felé, majd hátraszól. Megcsóváltam a fejem.
- Nem. - Jelentettem ki határozottan. - Egyrészt, mert nem bírnám el, másrészt pedig eléggé méltatlankodna, ha a szekrénybe tennéd. Mellesleg én is. - Próbáltam titokzatosan visszacsábítani a bőröndhöz, melyből gyászosnak egyáltalán nem mondható, csillogóan fekete, mozdulatlan valami körvonalait lehetett sejteni. |
-Az biztos. Bólintottam, majd odamentem a bőröndhöz, és kihúztam a szoba közepére, végül eldöntöttem. -Jó, tudom én. Ilyen volt mindig is, de így szeretjük.- Mondtam békítőleg, mikor nővérem anyánkat kezdte el védeni. Tudtam, hogy hasonló esetben ő is ki lett volna akadva, de most ezt inkább nem mondtam, nekiálltam kipakolni a dolgokat. Bajlódtam egy sort a cibzárral, de végül sikerült megoldanom, és kinyitottam. -Na, jó, ezt most ugye nem mondjátok komolyan? -Kértem számon az egész családot a nővéremen, mivel biztos voltam benne, hogy ezt együtt tervelték ki, mikor megláttam az új ruhákat. -Nektek elmentek otthonról? -Kérdeztem, még mindig hitetlenkedve. Néha már nem tudtam, hogy a következő pillanatban milyen képtelenséggel lepnek majd meg, pedig már ideje lett volna hozzászoknom ezekhez a dolgokhoz. Persze jólestek, hogy gondoltak rám, de akkor is elképesztően ledöbbentettek. Nem tudtam elképzelni, hogy juthattam eszükbe a nagy szervezkedés közepette, mivel nyilván akkor hozták, mikor Mairet leptük meg, és már ezen is meghatótdtam. Kezdtem úgy érezni, hogy ez a nap nagyon emlékezetes lesz, és már most az volt. Kezdve onnan, hogy arra keltem, hogy Maire reggelivel vár, már nem tartozott az átlagos napok közé, és még ez is. Mondhatni még fel sem fogtam, hogy születésnapom van, és már sikerült meglepniük. Tovább néztem magam elé, még mindig hitetlenkedve, majd felálltam, és megráztam a fejem. -Ezt nem hiszem el. -Sóhajtottam, majd felvettem a ruhákat, észre se véve, hogy alattuk még van valami, és elindultam a szekrény felé. -Ha van ott még valami, hozd utánam légyszi -Néztem hátra a vállam felett, mivel már tele volt a kezem. MÉg mindig az élmény hatása alatt voltam, így úgy terveztem, ha elpakoltunk feltétlenűl kifaggatom Mairet, és csak utána nézem meg a ruhákat, mivel féltem, a végén méginkább lesokkolnak, azzal, hogy miket válogattak össze a ruhák közé. |
Mosolyogva bólintottam. - Hm, Párizs. Felejthetetlen élmény volt. - Nosztalgiáztam a fotelben ülve, lehunyt szemekkel, még mindig mosolyogva. Aztán felnevettem. - Tőle kitelik. De hát csak vigyázni szeretne rád, ha már te is eljöttél ilyen messzire. - Védtem anyunkat. Általában ez így szokott lenni, Mea apánkat, én pedig őt pártoltam. Úgy látszik, ez az utóbbi közel három évben sem változott. Valahol mélyen kissé lelkiismeretfurdalásom volt, bár igazat mondtam, vagyis félig, na jó, háromnegyedig. Tudtam, hogy Mea-nak ez nem nagyon fog majd tetszeni, de reméltem, hogy az öröme nagyobb lesz majd, mint a haragja. Végül is ő is rászedett Párizsban az én partimon, akkor ennyit már tényleg megérdemel. Mikor javasolta, hogy lássunk neki rábólintottam, majd felálltam, s a földre telepedtem le mellé, hogy figyeljem, hogy ügyködik. Remélhetőleg eldöntötte és ki is nyitotta a bőröndöt, s tényleg, a tetején szépen összehajtogatva ízlésesen összeválogatott ruhák feküdtek, ám a furcsa az lehetett bennük, hogy vadi újak. Nem néztem félre, tekintetem a ruhakupacon tartottam, ha csak Mea nem tett olyat, ami miatt muszáj lett volna felnéznem rá. Vártam, hogy kipakolja a ruhákat, mert alattuk rejtőzött még valami, önkéntelenül is úgy elhelyezve, hogy még a véletlen folytán se essen semmi baja. Egyelőre elég róla annyi, hogy gyanúsan hosszú, fekete és elegáns maga a "csomagolás" szigorúan idézőjelesen, ami Mea számára elég ismerős alakot képezhet. A többit majd akkor, ha esetleg kinyitja azt a valamit és leszedte a tetejéről a ruhákat. |
-Igen, emlékszem, akkor voltunk Párizsban. Mondtam mosolyogva az emlék hatására. Olyan volt, mintha már egy éve lett volna, pedig csak egy hónap telt el azóta körűlbelűl. Ezen gondolkoztam, miközben követtem nővérem. -Igen segíthetsz. Lehet az egész házat becsomagolta. De lehet, a végén visszaküldöm postán. Akkor lenne igazán bosszús. -Nevettem fel, ahogy elképzeltem, hogy kapja meg anyánk a visszaküldött teli bőröndöt. Mérges lenne az biztos. Leültem én is kicsit, végülis ráértünk, nem volt ma egyikünknek sem semmi dolga, ami ritkaság volt mostanában, de örültem, hogy ez a nap valószínű így fog telni. Már ez is egy ajándék volt, ha úgy nézzük. -Na, gyere, nézzük meg, mit sózott még rám. -Álltam fel végül. |
- Akkor jó. - Sóhajtottam fel. - Legalább nem főttünk meg. - Viccelődtem. Az étkezés további része csendben telt. Legalábbis viszonylag, de amikor mégsem, akkor is csak átlagos dolgokról esett szó, nagyon jól elvoltunk. Már pont mosogatni akartam volna, de húgom megelőzött, így csak megköszöntem neki, s hagytam, hogy megcsinálja. Én addig visszasiettem a szobába és ott is összepakoltam, mivel azt a reggeli készülődésben már sikerült elfelejtenem. Becsuktam az ajtót, ami kapóra is jött, mert még el kellett intéznem valamit telefonon. Miután ezzel végeztem, amint kiléptem a szobából hallottam, hogy Mea valamin nagyon jól mulat. Kíváncsian léptem közelebb, s mikor átnyújtotta a telefonját, már tudtam, miről van szó. Én is jót nevettem, nem hazudtolták meg magukat, nagyon tetszett, amit írtak. Aranyos lett. Én is valami hasonlót kaptam.
- És most? Segítsek esetleg a pakolásban? - Vontam fel a szemöldököm, a bőröndre célozva. - Ha már elmosogattál. - Folytattam. - Legalább az is ki lenne pipálva. - Mondtam, közben besiettem a nappaliba, s ledobtam magam az egyik fotelbe, miközben Mea válaszát vártam. |
[213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
