|
Témaindító hozzászólás
|
2013.01.12. 22:38 - |
 |
[213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
 Nem mondott sokat Joshua Bell neve, de a sztorit érdekesnek találtam. Amióta van miből, én is adakozom időnként. Persze a fele elő volt írva a reklám miatt az előző stúdióban, de mint minden egészséges ember, örülök ha mások örülnek. Egy kicsit. -Hát, engem felfedeztek, attól függetlenül, hogy nem vagyok világhírűen tehetséges. -vigyorodtam el. Én inkább úgy fogalmaztam volna, hogy eladtak sztáralapanyagnak, de természetesen ez amolyan hadititok volt. Annak idején szó szerint megvettek a bíróságon, és ha ez valaha is kiderülne, nagyon, de nagyon nem járnék jól vele. -Tudom, tudom. És lila hajjal sem. Nem vagy valami kreatív. Hol hagytad a képzelőerődet? Ha felhíznék kicsit, elmehetnék olyan tokás nőnek, tudod, olyannak aki énekli azokat a fura dalokat. És akkor kísérhetnél. |
- Ugyan - vontam meg a vállam zavartan, soha sem viseltem jól a dicséretet. - Sajnos nagyon kevés emberben van meg az őszinte segítő szándék és simán elmennek az utcán zenélők mellett ahelyett, hogy legalább egy dollárt áldoznának rájuk, de az nagyon a minimum. Olvastam egyszer, hogy valamelyik Államok beli városban a metrónál játszott egy hegedűs egy órán keresztül. Körülbelül senki nem állt meg hallgatni, vagy áldozni rá egy kis pénzt, az egyedüli nézőt, aki egy négy éves kisfiú volt, is továbbrángatta az anyukája. Mint később kiderült, a bizonyos szólista Joshua Bell volt, a világ egyik legjobbja egy 3,5 millió dolláros értékű hangszerrel. Előző este adott koncertet a városban, amire elég drágák voltak a jegyek, viszont az idő alatt, míg a metróállomáson játszott, a felét sem szedte össze a legolcsóbb jegy árának. Az emberek ennyire nem figyelnek fel a tehetségre, ha nem egyértelmű helyzetben látják egy híres hangversenyteremben. És igen, ahogy mondod, a klasszikus zene sem igazán az emberek szívügye - tettem hozzá szomorúan. Kíváncsi voltam, mit szól ehhez a történethez. Szerencsére a következő kérdése jobb kedvre derített, olyannyira, hogy el is nevettem magam. Nem tudtam elképzelni Lout, ahogy egy híres áriát énekel.
- Nem kell ahhoz operaénekesnek lenned - mondtam mosolyogva. - Ha szeretnéd, bármikor - tettem hozzá, majd újra felvettem a bögrém, megittam a maradék teám és ismét az asztalra tettem. - Egyébként nem tudlak elképzelni operaénekesként - jegyeztem meg. |
-Ez igazán kedves. -biccentettem mosolyogva. Talán jobb lett volna, ha eredetileg is ide kerülök. Akkor máshogy rendeztem volna a dolgaimat és lehet, hogy boldogabb lennék. Néha úgy érzem, többet veszítettem mint nyertem, de erről még sosem beszéltem senkinek és most sem állt szándékomban kifejteni. -Szóval klasszikus. Érdekes, nem olyan sokan foglalkoznak már ilyesmivel. Tudod, a gépen keverik a zenét, meg minden. Tiszteletre méltó. -Igen, a zenélést én is élveztem. Ez volt időnként az egyetlen őszinte hang, amit generáltam, akkor is a gitárommal, mert hát eddig nem publikálhattam a saját számaimat. Most, hogy legalább ez megváltozott, egy kicsit jobban éreztem magam. Az az igazság, hogy sosem akartam 'adni valamit a világnak', ahogy a legtöbben, csak túlélni a holnapot. Attól függetlenül, hogy eddig sikerrel jártam, nem igazán éreztem magam teljesnek. -Ha mondjuk egyszer operaénekes leszek, hegedülsz nekem, Maire Moore? |
- Hát, biztosan - mondtam. - Vagy inkább beajánlottalak volna valami jó helyre. Azzal többet segítek, mint egy dollárral - csóváltam meg a fejem. Nem lepett meg, hogy végül visszakérdezett, így újabb korty tea után leraktam a bögrém az asztalra, ami a fotel és a kanapé között volt és kezeimet ölembe ejtettem, aztán röviden összefoglaltam a dolgot:
- A családom legtöbb tagja zenész, úgyhogy nem volt meglepő, hogy én is itt fogok kikötni. Csak a végeredmény lett furcsa, mert a kezdetektől fogva klasszikus és népzenei irányzaton nevelkedtem, aztán nem ilyen irányultság lett a vége. Egyszer, valamilyen apropóból felléptünk a városban zenekarral. Akkor gondolkodtam rajta először, hogy lehet, el kéne jönnöm ide hosszabb időre, bár eredetileg tanulni szerettem volna. Aztán felvettem a kapcsolatot a stúdió akkori tulajdonosával, azt már nem tudnám megmondani, ő talált-e rám, vagy fordítva és felkért a dalához. Akkor játszottam először popra hajazó dalban, de utána már nem volt visszaút. Bár azért az akusztikus feldolgozásokat még mindig jobban szeretem, akár kísérni is a stúdió zenekarával. Szóval most egyrészt ott, másrészt meg szólóban dolgozom, meg esetleg, ha valakinek eszébe jutok és felkér egy-egy dalához. Az egyik legabszurdabb az volt, amikor egy rockszámban kellett közreműködnöm elektromos hegedűn. Ha megtorzítózod, nem mondom, elég durva hangokat lehet belőle kihozni. De az valahogy nagyon idegen volt - meséltem tűnődve. - Szóval igen, így jutottam el a stúdióba. De azt hiszem, mindent összevetve nem bántam meg, még akkor sem, ha vannak elég húzós időszakok - zártam le a történetet. |
Bólintottam. -Az volt. Szerinted dobtál volna nekem egy dollárt? -Mert igen, annak idején is a pénzért csináltuk legfőképpen az egészet. Én a saját részemről mindig is imádtam énekelni és miután megtanultam, gitározni is, de az az igazság, hogy az itnézetben nem sok zsebpénzt kaptunk. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem telt gumira. Ezt azért így konkréta nem elemeztem ki Maire előtt. -Na és mi a helyzet veled? -Felkészültem rá, hogy egy ilyen szerényen megfogalmazott sikersztorit fogok hallani, úgyhogy megittam a maradék kávémat is és hátra dőltem a kanapén. |
Kíváncsian hallgattam Lou szavait. Mindig is érdekes volt mások történetét meghallgatni, ők, hogyan kerültek ide. Furcsa volt, hogy tényleg annyi helyről jöttünk és annyi féle módon, mégis mindannyian itt kötöttünk ki.
- Az tényleg érdekes lehetett - mondtam őszintén. Felvetődött bennem, hogy talán nekem is el kellett volna mondanom, hogyan kerültem ide a stúdióba, de úgy gondoltam, ha tényleg tudni szeretné, akkor csak megkérdezi, untatni nem állt szándékomban, így inkább ismét belekortyoltam a teámba és azon gondolkodtam, milyen furcsák voltak az első napok Los Angelesben. Bár nem éreztem rosszul magam itt, de azt hiszem, teljesen megszokni azóta sem tudtam. |
Hmm. Az volt az igazság, hogy fogalmam sem volt, hogyan lett belőlem énekes a végén. Mindig is tudtam, hogy nem vagyok olyan jó, hogy ekkora rajongótáborom legyen. Ha ronda lennék mondjuk, vagy annak idején nem tudtak volna nekem hírnevet kreálni, most sehol sem lennék. Kétszer is átgondoltam a választ, mielőtt újra Maire felé pillantottam. -Hát, feldolgozásokat csináltam az utcán. A haverommal. Tudod, ilyen kóbor zenész stílusban. Aztán egyszer csak összejött. -Így lerövidítve nem volt olyan érdekes a történet, de legalább sejti majd, hogy nem mindig volt így, hogy a seggem alá rakták a dolgokat. Nem azt mondom, hogy nyomorúságosan szegény lettem volna, vagy ilyesmi, de azért volt, ami hiányzott a gyerekkoromból így utólag visszagondolva. |
- Csak határozott vagyok - vontam meg a vállam mosolyogva, közben ismét belekortyoltam a teámba. Azon gondolkoztam, mit kéne kérdeznem, hirtelen kifogytam a témából, de aztán eszembe jutott valami:
- Hogy kötöttél ki a szakmában? - érdeklődtem az arcát fürkészve. Úgy gondoltam, régebbi dolog lehet ez nála, de kíváncsi voltam, hogy mit mesél. |
Jó, a kávén én is elgondolkoztam már, de szerintem nem változna sok minden, ha leszoknék róla. -Pedig te kegyensúlyozottak tűnsz. -néztem meg magamnak újra Maire-t, mintha ezalatt a féltized másodperc alatt megváltozhatott volna. Megkérdeztem volna, hogy azt mondták-e már, hogy érdekes, de nem tudtam megfogalmazni rendesen, hogyan is értem igazából. Valamiért más volt, mint a legtöbb ember, akit ismerek. Emiatt a megfoghatatlan különbség miatt kísérgettem azóta, hogy a stúdió folyosóján először találkoztunk. Magamat is megleptem vele, hogy most nem a perverz értelemben véve érdekel egy csaj kívül-belül. Egyszerűen csak meg akartam érteni ezt az egészet, semmi több. |
- Hát... Ez nagyon érdekfeszítő - jegyeztem meg kissé ironikusan a tanárnőt érintő témára. - Nem hiszem, hogy rokonok lennénk - csóváltam meg a fejem és ennyivel lezártnak is tekintettem a témát. Ismét a teámba kortyoltam, míg Lou újabb kérdést tett fel:
- Igen, az vagy. Valószínűleg a sok kávé miatt. Egyébként rám is azt mondják - jegyeztem meg kissé tűnődve, kíváncsi voltam, erről mi a véleménye. |
-Egész biztos? Amúgy meg szexi tanárnő volt, nem azért mondtam. Mindig a seggét néztük mert egy vonalban volt a fejünkkel mikor ültünk, és jó segge volt. -sóhajtottam fel nosztalgikusan. Követtem Maire-t a nappaliba, majd én is helyet foglaltam a vele szemben lévő kanapén. A kávémat is vittem magammal, mivel eddig csak fél kortyot ittam belőle. Mivel ő nem szólt semmit és nekem sem jutott eszembe újabb téma, egy darabig némán figyeltem és gondolkoztam. Komolyan mondom, egész életemben nem járt ennyit az agyam mint az utóbbi néhány hétben összesen. -Szerinted hiperaktív vagyok? -kérdeztem meg végül, hátha ő külső szemlélőként el tudja dönteni. |
- Ó, csodás - nevettem el magam. Nem, egyszerűen nem tudtam elképzelni Lou-t lila hajjal és nem is próbálkoztam tovább vele, mert tudtam, hogy teljességgel reménytelen. Inkább kivettem a kanalat a bögréből és a mosogatóba tettem, aztán visszaléptem a pulthoz és kézbe vettem az italom.
- Látom - sóhajtottam fel, mikor arról beszélt, milyen jól beilleszkedett. Biztosan monta már, de most eszembe nem jutott volna, mennyi ideje él itt. - Nem, el kell, hogy szomorítsalak, de tudtommal nincselek - mosolyogtam rá szélesen. - Gyere, a nappaliban kényelmesebb lesz - indultam meg az említett helyiségbe mosolyogva, majd, mikor beértem, leültem az egyik fotelbe és belekortyoltam a teámba. Egy pillanatra lehunytam a szemeim, jól esett az ital. Majd ismét felnéztem Lou-ra, de nem szóltam. |
-Uhh, ez szomorú, pedig már árnyalatot is választottam. -Igazság szerint meg voltam elégedve a jelenlegi szőkés-barnás hajszínemmel, vagy legalább is nem gondolkoztam rajta sokat. Amethystet pedig nem láttam a múltkori találkozásunk óta a parkban, mondhatni, kezdett hiányozni. -Ja, nemrég összefutottam vele is. Látod, milyen jól beilleszkedtem a helyiek közé? -Megint csak elgondolkoztam, mikor Maire teát kezdett készíteni magának. Így bögrével a kezében teljesedett ki igazán a látványa, mintha mindig is hiányzott volna a kezébe. -Pont olyan vagy, mint azok a családanyák a tulipánokkal, akikről beszéltem. Volt egy tanárom általánosban, aki pont így tartotta a bögrét mikor bejött órára. Nincsenek véletlen New York-i felmenőid? -vigyorogtam rá, miközben teljesen beleéltem magam a történetbe. Most már egész biztos, hogy hiperaktív vagyok. Na, nem a 'családanya' volt a legütősebb csajozó szövegem, de Maire Moore a maga módján előhozta a rejtett kreativitásomat. |
- Igen, más mindenképp jobban járna vele - mondtam inkább magamnak, mint neki, de aztán ugrottunk is más témára. - Tényleg festem, bár az eredeti is vörös, csak... Már megszoktam ezt - vontam meg a vállam. A következő kérdésén úgy meglepődtem, hogy pár másodpercig nem voltam képes másra, csak pislogás nélkül meredni rá.
- Őszintén? Nem, nem állna jól - nevettem el magam. - Amethyst? Ő is a stúdiónál dolgozik - kérdeztem kíváncsian, mert akárhogy is erőlködtem, nem ugrott be, hogy ki lehet ő, még akkor sem, ha lila a haja. Lassan kiázott közben a teafilter, így kivettem a bögréből és a szemetesbe dobtam, aztán előkerestem az édesítőt, tettem kettőt a teába, vadásztam egy kiskanalat és nekiálltam megkeverni az italt, közben pedig Lou válaszát vártam. |
-Hát gondoltam, egyszer majd megleplek vele, de ha kinyúvadsz tőle, inkább valaki másnak veszek helyetted. -Én sem voltam nagy virágmániás, nem is igen randiztam az újságírók és a fanok miatt. Másnak pedig, lássuk be, felesleges ilyesmit vinni. Temetésre esetleg, de tényleg nem az én stílusom volt az ilyesmi. -Nem tudom. Olyan tulipános lánynak tűnsz. Biztosan a hajad miatt. -válaszoltam meg a következő kérdését. -Te is tuti fested, mint Amethyst, csak ő lilára. Nekem jól állna a lila? Asszem tőle is megkérdeztem, de hogy mit válaszolt, az már nem rémlik. -Közben beleittam a kávémba és kicsit távolabb léptem a konyhapulttól. |
Valahogy mindenre számítottam, de erre a kérdésre nem. - Miért, szándékodban állt virágot hozni? - kérdeztem nevetve, valahogy nem tudtam elképzelni, ahogy Lou Curtis bármilyen virággal tart felém az utcán, majd lovagiasan átnyújtja. Az ajkamba kellett harapnom, nehogy újból elnevessem magam és őrültnek nézzen, de bevallom, rettenetesen szórakoztatott ez a helyzet. - Most komolyan, miért hiányolod annyira a tulipánokat? Egyébként Hollandiába kéne elmenned, ott rengeteg van - tettem hozzá. Közben a mikró lejárt, így kivettem a bögrét, szándékosan jobb kézzel, így is jó forró volt és gyorsan vissza kellett mennem a pulthoz, hogy letehessem. Az egyik szekrényből, ahol a teát tároltuk előkerestem egy fekete tea filtert, amit aztán a bögrébe tettem. Közben persze Lou-ra figyeltem, ha válaszolt, azt már nem is szándékoztam megjegyezni, hogy a teljes nevemen szólít. Ez már a szokása marad, ha tetszik, ha nem. Bevallom, én lusta voltam minden egyes alkalommal Lou Curtis-nek hívni. |
-Sokat. -vontam vállat a cukorkérdést illetően. Néha tejjel ittam, néha anélkül, ez nagyjából a hangulatomon múlott. A cukor volt az egyetlen, amit sosem spóroltam ki. Lehet hogy nem csak a kávé hanem ez is közrejátszott a hiperaktivitásomban. Vagy legalább is én biztos vagyok benne, hogy van valami bajom. -Akkor mégis hogy hozzak neked virágot, Maire Moore? -Újból oldalra billentettem a fejem, miközben megkevertem az italomat. Még mindig ízlelgettem anevét, gondolom, örült neki. Számomra ő volt a hét megoldatlan rejtélye, vagy valami olyasmi, amit sürgősen fel kell fedezni. Figyelemfelkeltően kiegyensúlyozottnak tűnt annak ellenére, hogy azért őt is körülveszik a riporterek. Máshogy kezelte a dolgokat, mint én, és ez tetszett. |
- Mennyit? - kérdeztem még, aztán, ha megadta a választ, a kávéhoz adtam a megfelelő mennyiséget és elkevertem az italban a cukrot. A kiskanalat a biztonság kedvéért a csészében hagytam és úgy adtam át azt Lou-nak.
- Örülök, ha tetszik - mosolyodtam el. - Az a baj, hogy allergiás vagyok a virágporra, így sajnos mellőznöm kell a dísznövényeket és szerencsére Mea sem virágőrült. A művirágok meg nekem túlságosan gagyik. Az igaziakkal egyébként nem lenne gondom, csak nem szeretném folyamatosan gyógyszerezni magam miattuk. Egyébként is, most nincs is használható vázám, miután az egyik jófej bátyám véletlenül eltörte azt, ami volt a múltkor, mikor itt jártak - húztam el a szám. Közben a szekrényből előkerestem kedvenc, piros bögrémet, melyet még egyik középiskolás kori barátnőmtől kaptam és szolíd betűkkel az állt az oldalán: "Soha ne mondd, hogy soha." Sok szép emlékem volt a bögrével kapcsolatban. A csaphoz siettem, vizet engedtem bele és beraktam a mikróba, hogy felmelegítsem egy teához. |
-Öhm, cukrot, asszem. -feleltem két szobával arrébbról. Szépen körbejárkáltam, megnéztem az összes képet és díszt és akármit, ami az utamba került. Én már csak ilyen alapos vagyok. Végül visszataláltam Maire-hez a konyhába. -Otthonos. Tetszik. Csak hát ugye nincsenek tulipánok... -Először itt is szétnéztem, aztán nekidőltem a konyhapultnak és figyeltem, ahogy csinálja a kávémat. Még ezek a mindennapi mozdulatok is érdekesek lehetnek, ha idegeneket néz az ember. Valahogy megmutatkozik bennük a személyiségük. -Köszönöm. |
- Nem, nincsenek biztonságiak. És nem hinném, hogy ezért jöttél volna, úgyhogy... Vagy csak kockázatvállaló ember vagyok - mosolyodtam el. Látszólag a testvér dolog nagyon meglepte, jó, általában mások is így néznek, amikor elárulom nekik, hogy öten vagyunk. De soha nem cserélném el az életem senki máséval, még minden nyűggel együtt sem.
- Szuper - siettem el a konyha felé, hogy csináljak is neki egy italt. Bár egyikünk sem volt igazán kávés, sikerült egy olyan kávéfőzőt beszereznünk, ami frissen darálja a kávét, gyorsan kész is van, ráadásul elég erős is, jó helyeken a kávézókban manapság amúgy is mindenhol így csinálják. Az ital hamar gőzölögve a bekészített pohárba folyt, így félre is tudtam tenni.
- Mit kérsz bele? - néztem ki a konyhaajtón vállam felett hátrapillantva, hogy beízesíthessem Lou-nak a kávét.
- Na, megfelel szerény lakhelyünk az elvárásaidnak? - vigyorodtam el látva, hogy nézelődik. Eléggé szórakoztatott, miket mondott még a parkban és kíváncsi voltam, ezek után mi a véleménye. |
[213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
