|
Témaindító hozzászólás
|
2013.01.12. 22:38 - |
 |
[213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
 -Pihenni. -bólogattam olyan "ja, vettem" arckifejezéssel, miközben tovább sétáltam az ajtó irányába. -Mindenképp szólok. Búzacsíra konzerv macskáknak, Maire, a jövő találmánya. -Ez még eszembe jutott, és mindenképp meg szerettem volna osztani vele az ötletemet. Lehet, hogy egyszer tényleg feltaláljuk majd.
-Szia. -köszöntem el végül, s miután becsukta az ajtót, kivételesen kerülőút nélkül elindultam hazafelé. Eldöntöttem, hogy reggel rendbe szedem magam, talán akkor legalább fizikailag egészségesnem tűnnék. Maire tényleg sokat segített, többet, mint a whiskey tudott volna, ha egyáltalán hazatalálok az utcáról.
//duplán lezárt kör :D// |
Lou elég határozott volt, aminek örültem, mert ezek szerint tényleg javult az állapota. - Rendben, akkor minden jót, amíg nem találkozunk. És próbálj meg pihenni - mosolyogtam rá. Reméltem, hogy menni fog neki. - Ha bármi gond van, vagy, ha sikerült állatkereskedést találni, csak hívj - mosolyogtam rá. - Aztán megyünk Hópihenézőbe - tettem hozzá, kicsit olyan volt a beszélgetés hangulata, mintha egy kisgyereknek mesélnék valamit és ez valahol mélyen mulattatott is, de nem mutattam. Inkább figyeltem, ahogy az ajtó felé lépdel. - Jó éjszakát - köszöntem még el tőle halkan, aztán, ha minden igaz, akkor kilépett az ajtón. Elmentem és elmosogattam a poharat, bár igaz, csak víz volt benne, de azért a rend kedvéért. Aztán végre elkészülődtem és elmentem lefeküdni, szó serint bezuhantam az ágyba és még le sem tettem a fejem, már aludtam.
//Lezárt kör// |
-Nem hiszem, hogy jó ötlet ilyenkor egyedül kint lenni. És amúgy is, hideg van. -vontam vállat. Nem akartam, hogy az én lelkemen száradjon, ha Eugene bácsi leszállítja Maire-t a pincébe, aztán másnap eladja őt valami gazdag csávónak a távolkeleten. -Nem, én tényleg hálás vagyok. Más nem segített volna. -Vagy legalább is, ha kívülálló lennék és valaki, akit csak pár hete ismerek, be akarna jönni nem teljesen tiszta idegi állapotban, nem valószínű, hogy beengedném, vagy hogy egyáltalán ne akarnám leütni egy baseball ütővel, mielőtt kihívom a pszichiátriát és a rendőröket. -Jól leszek. -tettem még hozzá, aztán elindultam a bejárati ajtó felé. Már korábban éreztem, hogy ő más, és örültem, hogy igazam lett. |
- Biztos? - kérdeztem, aztán amikor láttam, hogy feláll, folytattam. - Ne kísérjelek haza? - álltam fel én is, mert komolyan aggódtam, nem, mintha eltévedne, vagy ilyesmi, furcsa is volt a helyzet, mert, ha még ő kérdezné tőlem, talán egy fiú egy lánynak gyakrabban teszi fel ezt a kérdést, mint fordítva, de én ettől függetlenül még teljesen komolyan gondoltam. - Lou, ez a legkevesebb, amit megtehetek érted - mosolyogtam rá őszintén. Mindenképp segítettem volna neki, teljes mértékig meg tudtam érteni, hogy nincs könnyű helyzetben és együttéreztem vele, még akkor is, ha pontosan azt nem élhettem át persze, amit ő. Ettől függetlenül igyekeztem támogatni, amennyire tudtam és tényleg szívesen elkísértem volna, ha arra kér. |
-Nem, menj csak nyugodtan. -Már azért hálás voltam, hogy egyáltalán felvette a telefont, sőt, be is engedett az éjszaka közepén a házba. -Nekem sem kéne itt ülni egész este, asszem. -álltam fel a kanapéról, a vizespoharat pedig letettem a legközelebbi asztalra vagy szekrényre. Egy sóhajtás kíséretében zsebre raktam a mobilom is, aztán újra visszafordultam Maire-hez. Hihetetlenül megkönnyebbültem attól, hogy van valaki, aki ismer egy egészen kicsit. Vagy legalább is valamivel többet tud rólam, mint a többiek. Hogy van valaki, akiben talán megbízhatok. -Köszönöm. -Ezt mndenre értettem, amit eddig értem tett, egészen az első naptól kezdve, mikor találkoztunk. |
Már a nyelvem hegyén volt, hogy valami olyasmit mondjak, hogy "Te jó ég, Lou", de aztán rájöttem, hogy most túlságosan rossz lelkiállapotban van ahhoz, hogy az ilyesféle megjegyzéseimmel traktáljam. Így csak bólintottam a mondatára, amennyire őt ismerem, biztos, hogy fog is találni valamit. A poénja viszont nem talált be, elhúztam a szám a kérdésére, aztán nagyot sóhajtottam.
- Ha őszinte akarok lenni, már pedig mindig az vagyok, majd leesik a fejem, olyan fáradt vagyok. De, ha bármiben tudok még segíteni, akkor kivételt teszek, főzök egy kávét és felőlem a lehetetlen küldetés is jöhet - mondtam. |
-Az nem gond, keresek egyet. -És elő is vettem a mobilom, hátha találok egy csupasz macskákat árusító boltot valahol a környéken. -Délutánra biztos, hogy meg lesz. -bólintottam. Előttem az éjszaka, hogy megtaláljam a tökéletes Hópihét, és rendezzem valahogy a gondolataimat. Már is jobban éreztem magam, hogy volt mit csinálnom. Egy kicsit viszont még mindig féltem az éjszakától, hogy mi lesz, ha elalszom. Vagy akkor, ha fent maradok egyedül. Valahogy egyik sem hangzott kellemesen, úgyhogy egy idő után tanácstalanul néztem Maire-re. -Le akarsz feküdni? Mármint aludni. Egyedül. -Hülye poén volt az újságcikkek után, de kihagyhatatlannak éreztem a lehetőséget. |
Érdemes volt felvetni a macskatémát, megkönnyebbülten figyeltem a nyomán megjelenő változást Lou arcán. Sokkal élénkebbnek tűnt és azt hiszem, ez már egy jó pont volt. Úgyhogy lehet, még sem vagyok annyira reménytelen segítségnyújtó? Bár, ha jobban belegondolok, tulajdonképpen ő kezdett beszélni Hópihéről.
- Jó, legyen csupasz - vontam meg a vállam. - Feltéve, ha tudod, hol lehet olyat kapni, mert én sajnos nem - elég régóta éltem Los Angelesben, ha úgy vesszük, de nem tudtam fejből a összes állatkereskedés listáját, főleg nem azokét, ahol ilyen speciális fajtájú macskákat is árulnak.
- Akkor lehet ma is, de azt hiszem, a délután jobb lenne, addig mindketten tudnánk pihenni - abban a pillanatban még örültem is a csőtörésnek, mert még semmit nem aludtam és, ha ma is dolgozni kellene mennem, valószínűleg nem is igazán sikerülne, úgyhogy szívből reméltem, Lou beleegyezik az ajánlatomba. |
-Holnap? -kérdeztem vissza, aztán eszembe jutott, hogy a stúdió még mindig fel van ázva, és én biztosan nem szeretnék térdig süllyedni a stúdió nevezetű medencében. -De csupasz macska lesz, Maire. -Ehhez még mindig ragaszkodtam, mert az én macskámnak különlegesnek kell lennie. Különben nem lenne szórakoztató a dolog, meg amúgy is törekedni kell az egyediségre. Most, hogy újra voltak terveim, felélénkültem annyira, hogy megigyam egyszerre az egész pohár vizet, és rájöjjek, hogy tényleg fáradt vagyok kicsit. -Na és mikor lesz a holnap? Mert már hajnal van. Kivéve persze, ha egy időhurkon keresztül visszautaztunk egy éjfél előtti időpontra, ami megtörténhetett, csak lehet, hogy nekem kimaradt. -ásítottam. |
- Örülök, ha tudtam segíteni - biccentettem egy aprót. Annak ellenére, hogy Lou tényleg kedvesen mondta és talán egy kicsit tudtam javítani az állapotán, mégis úgy éreztem, csak nekem szeretne örömet szerezni azzal, hogy ezt állítja, mert egyébként nagy mértékű változást nem láttam rajta. Jó, nem, mintha én egy csodatévő angyal lennék, vagy bármi ilyesmi, de azért jó lett volna nagyobb, vagy szembetűnőbb eredményt elérni.
Épp mondani szerettem volna, hogy nem sikerült életcélt találnom, mikor Hópihéről kezdett el beszélni. - Jó, akkor van életcél - mosolyodtam el hirtelen. - Menjünk el holnap és vegyünk neked egy macskát - ajánlottam és én teljesen komolyan is gondoltam. Lou akkor tényleg nem lenne egyedül, lenne valaki, akinek minden titkát elmondhatja és biztos, hogy nem fecsegi ki. Egyúttal felelősséget is vállalna Hópihéért és, ha vele van, talán sokkal stresszmentesebb is lenne, állítólag már a macskák dorombolása is stresszoldó. Kíváncsian néztem rá, mit szól neki és reméltem, örülni fog, mert ez tényleg jó ötletnek tűnt, ha elsőre furcsán is hangzott. |
-Már segítettél is. -Tényleg nem tudtam, mit csináljak, mert hogy hülyeség lett volna itt ülni az éjszaka hátralevő részében. És valószínűleg Maire aludni is szeretne egyszer, na meg előbb-utóbb felkel a nap, és akkor tényleg haza kéne menni. -Hogy állunk az életcélkereséssel? -kérdeztem, hátha azóta akadt valami jobb ötlete. Meg így legalább úgy érezheti, hogy segít. Ami persze teljesen igaz, -Nyilván nem ma nyírom ki magam, ha eddig sem tettem, de legyünk előrelátóak. Be kéne gyorsítani a macskaprojectet. -Ha lesz Hópihe, lesz életcél is, és tádáám, mindenki boldog. |
Gondterhelten sóhajtottam fel. - És őszintén, hogy tudnék segíteni? Mert szeretnék, de így nem igazán megy - fontam keresztbe magam előtt a karjaim és szomorúan néztem Loura, ugyanakkor várakozón fürkésztem az arcát, mivel még soha nem láttam ilyen állapotban, ezért nem igazán tudtam, hogyan kéne ezt kezelni. Egyébként sem hittem, hogy túl jó lennék vigasztalásban, csodálkoztam is rajta, hogy Lou engem keresett meg. De, ha már itt volt, akkor segítenem kellett, csak az volt a kérdés, hogyan. |
-Kösz. -Egyelőre csak néztem a vizet és forgattam a poharat a kezemben, és próbáltam rájönni az élet értelmére. Ha így haladok, éveken belül filozófus leszek, vagy valami hasonló. -Semmi. Mármint nem történt semmi. -Tizenhat lehettem nagyjából, mikor elkezdtek megjelenni a pánikrohamok. Már nem is emlékszem teljesen, miért, talán a stressz miatt ütött be először, de magát az érzést sosem fogom tudni elfelejteni. -Néha szarul érzem magam. Általában kiheverem egyedül. Ma egyszerűen csak...nem ment, nem tudom. -Mostanában egyre sűrűbben fordult elő, és attól féltem, hogy a végén mindennapossá válnak, ha nem kérek segítséget. Kezdésnek ez is megteszi, de még mindig nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. |
- Rendben, máris hozom - siettem el rögtön és miközben töltöttem neki azon gondolkoztam, hogy ez teljesen úgy hangzott, mintha valami pincér lettem volna. Kicsit vicces volt, de lehet, hogy a fáradtság hozott ki belőlem ilyen felettébb értelmetlen gondolatokat. Hamar vissza is értem a pohár vízzel a nappaliba és átadtam Lounak.
- Nem ébresztetted fel - ültem le a vele szemben lévő fotelbe. - de egyébként sem haragudna meg. Kemény napja volt és bár elég éberen alszik, szerintem nem lesz ebből semmi probléma - próbáltam megnyugtatni, aztán csak figyelmesen hallgattam. - Persze. Titoktartásban jó vagyok - mosolyogtam rá őszintén. - De tulajdonképpen mi történt? - kérdeztem, mert ez még mindig nem volt világos. - Már, ha szeretnél beszélni róla - tettem hozzá. |
Nem voltam benne teljesen biztos, hogy bennem maradna-e akármi is, bár már nem volt olyan erős hányingerem, mint fél órával azelőtt. Kivételesen bejöttek a számításaim, és Maire jelenléte pozitívan hatott a lelki állapotomra. -Semmit. Vagyis vizet, azt hiszem. -Amíg kiment a konyhába, rövid gondolkodás után leültem a kanapéra és a kezeimbe temettem az arcom. Hú, de gáz lesz holnap. -Figyelj, Maire... -kezdtem bele halkan, mikor visszaért a pohárral. Mea-t nem akartam felébreszteni, nem tartottam valószínűleg, hogy a mostani, ideiglenes állapotomban jó első benyomást keltenék. -Soha, senkinek nem szabad megtudnia, hogy... -Fogalmam sem volt, hogy fejezzem be, úgyhogy csak simán végigmutattam magamon. Ő volt az első, aki így látott, kivéve persze, ha beleszámolom a felvételeket, amik a bekamerázott lakásomban készültek, és amikkel a nevelőapám megzsarolt. -Ha nem beszélnél róla senkinek, akkor azt megköszönném. |
- Ugyan már, semmi baj - mosolyogtam rá őszintén, próbltam az újságírós gondolatokat már kiűzni a fejemből. - Gyere be, nehogy megfázz nekem - nyitottam szélesebbre az ajtót. Én abszolút nem lepődtem meg az esőn, mondhatni, már immunis voltam rá, hiszen otthon szinte majdnem mindig esett, úgyhogy, ha itt túl napos volt az idő, már majdhogynem hiányzott is. Mikor bejött, becsuktam az ajtót. - Nem kérsz tényleg semmit? Esetleg egy meleg teát? Semmi koffein, de egy kicsit segítene - Mea és és én is teamániások voltunk, úgyhogy annyi féle volt itthon, hogy biztos találna magának megfelelőt Lou is. Közben bekísértem a nappaliba, bár már lehet, hogy tudta nálunk a járást, nem először járt itt. Kíváncsian vártam a válaszát, hogy mehessek is készíteni valamit, ha kér. |
Szerencsére nem kezdett el ennél jobban esni, úgyhogy nem áztam meg teljesen, mire a házhoz értem. Egy kicsit persze vizes lettem, de lerendeztem annyival, hogy megráztam a fejem és megdörzsöltem a karjaimat.Mire Maire ajtót nyitott, a mobilom is zsebre raktam. Annak azért örültem, hogy nem a város másik végén lakik, mert akkor biztos, hogy összeszedtem volna reggelre egy jó kis tüdőgyulladást. -Szia. -kezdtem bele, de természetesen nem tudtam, hogyan folytassam tovább. Nem igazán vagyok otthon az őszinte beszélgetésekben, most viszont nem tűnt megfelelő válasznak, hogy "semmi, jól vagyok". -Bocs. Hogy zaklatlak. Az éjszaka közepén... -Minél tovább bővítettem, annál kevésbé hangzott jól, úgyhogy a végét már csak suttogva mondtam ki. Legfőképpen a földet bámultam, mert egyszerűen képtelen lettem volna elrejteni az érzéseimet. Általában nem okoz nehézséget, de ma, most...Nem is tudtam, mit csinálnék most Maire nélkül. Los Angeles nem oldja meg a problémákat. |
- Hagyjuk, majd remélhetőleg lecseng és akkor utána békén hagynak minket. Vagy nem. Mindig kitalálnak valamit, nem is tudom, miért álmodozom nyugalomról - gondolkodtam hangosan, miközben belül korholtam magam, hogy Lout a többi problémája mellett most még ezzel is terhelem. Végül is ő hozta szóba, az is igaz, én nem szerettem volna megemlíteni, de akkor sem kellett volna újból felidegesítenem, így is biztos voltam benne, hogy nem érzi jól magát és nem bírtam volna elviselni, ha én hozom még rosszabb helyzetbe.
Ezután sokáig csend volt a vonal másik végén, majd Lou ismételten megszólalt. - Rendben, megyek és beengedlek - feleltem, aztán hallottam, hogy a vonal megszakad. Az asztalra tettem a telefonom a nappaliban és kimentem az ajtóhoz, aztán kinyitottam, de előtte már száz módon elképzeltem, hogy milyen Lout fogok látni a másik oldalon. Reméltem, kivételesen egy fotós sincs az utcában. |
-Tudom. -Én személy szerint el sem tudtam képzelni olyannak, amilyennek az újságok leírták, de nyilván mindenki abban hisz, amiben igazán szeretne. Ezért is fogják utálni azok, akik ilyennek akarják látni. -Nem, nem kérek semmit. -Még mindig fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal, ha egyszer odaértem és ráveszem magam, hogy ilyen állapotban megjelenjek előtte. És hogy utána mi lesz, azt sem nagyon tudtam. Mármint, egyszer mégis csak haza kéne mennem, és ott van Maire húga is. Mint mindig, a dolgok komplikáltak.
Annyira el akartam mondani, hogy már most hálás vagyok mindenért, hogy segíteni próbál, de nem tudtam volna megtenni anélkül, hogy visszaesnék abba a hisztérikus állapotba, amiből nagy nehezen sikerült kirángatnia, mikor felvette a telefont. Így hát csak csendben sétáltam tovább, amilyen gyorsan tudtam, mielőtt szarrá fagynék, és legközelebb akkor szólaltam meg, mikor az ajtó előtt álltam. -Kipp-kopp. Most leteszem. |
- Hát, hajrá - mondtam a leszokási kísérletét lereagálva, én nagyjából kávéellenes voltam így is, úgyhogy tényleg csak támogatni tudtam. Egy kis ideig csend volt, aztán Lou szólalt meg ismét. A megjegyzését követően az én részemről állt be egy kis csend, aztán nagyot sóhajtottam.
- Én is sajnálom - feleltem színtelen hangon. - Szerintem ez már túlmegy a megengedhetőség határán. Lassan úgy állítanak be, mint egy... Mindegy, tudod te, miről beszélek - mondtam. - Én nagyon nem akartam ebben utazni, nem ezért csinálom ezt az egészet. Lassan még azok is megutálnak, akik eddig elfogadtak úgy, ahogy vagyok - mondtam. - Na, de nem akarok panaszkodni, térjünk vissza hozzád. Csináljak valamit, mire ideérsz? - érdeklődtem, de fejben még mindig az újságoknál tartottam. Igazából nagyon fájt, ami benne volt, mert úgy éreztem, hogy megaláztak, de tudnom kellett méltósággal viselni. |
[213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
