|
Témaindító hozzászólás
|
2013.01.12. 20:21 - |
A város szélét övezi. Természetes környezet, friss levegő, sétányok, padok és minden egyéb, ami a kikapcsolódáshoz kell. A látvány sem utolsó! |
[148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
-Jól van na. De attól függetlenül nem veszem be. - Mondtam, majd ismét felnevettem. Na, igen, ahol három bátyja is van az embernek, muszáj megtanulia, hogy ki kell állnia az álláspontja mellett , s szorult a lánytagokba egy kis makacsság. Talán belém több is, mint kellett volna. De hát ez van, ezt kell szeretni, mint mondják sokan. Miközben Mea szavait hallgattam, kishíán a fél mondanivalója után rögtön elnevettem magam, de erősen visszafogva magam elhatároztam, hogy most akkor is kivárom a végét. Magam előtt láttam a trió arckifejezését, ahogy már az egekbe húzzák szegény lány idegeit. Annyira jellemző volt rájuk. Na, persze mindig minket piszkáltak, és azt hiszem, nem is róhattuk fel nekik. Én mindig visszavágtam, húgom ezzel ellenben egy jódarabig tűrte, nála csak egyszer robbant a bomba, de az tény, hogy hatásosabb módszer volt az enyémnél, mert olyankor rendszerint a fiúk rögtön abba is hagyták, míg, ha az én agyamat húzták, képesek voltunk órákon keresztül zavartalanul szócsatázni. Mondanom sem kell, lassan már nagykorú fejjel hányszor megkaptuk szüleinktől hogy hogy lehetünk már ennyire gyerekesek. Na, igen, ez meg a pedagógus véna velejárója. Apám mindig azt mondta: Ha legalább nem okítotok másokat, viselkedjetek úgy, mintha ti magatok okultak lennétek! Jaj, de elcsépelt szöveg volt. Végül is félig ennek a gondolatfüzérnek, meg Mea szavainak köszönhetően végül ismét nevetni kezdtem.
- Jellemző. Jó kis előadás lehetett, kár, hogy nem élvezhettem az első sorból! Nem fértem már be biztosan. Na, nem baj, legközelebb majd veszek jegyet... A repülőre. - Nevettem fel másodszorra is a mondat befejeztével. - Amúgy nem is tudom, mit mondjak. Azért elég nagy a város, és nem biztos, hogy megtudtad volna, hol lakom. Ha csak nem keresel egy lesifotóst, bár hálistennek nem járkálnak utánam sokan, vagy nem mész be a stúdióba. De azt is meg kellett volna találnod előtte, bár megjegyzem, hogy feltűnő jelenség. - Fejtegettem elméleteimet húgomnak, s még mindig mosolyogtam. - Mindegy, a fő, hogy megtaláltuk egymást. - Zártam végül le a találgatást optimistán.
- Te az égig nyúlsz, hidd el, hozzám képest legalábbis biztosan. - Jegyeztem meg, mikor megállapította, hogy biztosan nőtt. - Lefogadom, hogy a fiúk egy évben legalább ötször elmondták, hogy milyen ciki már, hogy nagyobb vagy nálam, de most már sokkal. - Igen, bár ez mindig is így volt, most már még szembeszökőbb volt a látvány ,és természetesen ismertem már annyira testvéreinket, hogy meg tudjam tippelni, ezt hányszor megjegyezhették. - Rossznak mindig is rossz voltál, mondom, hogy te vagy a családban a boszorka! - Nevettem fel már nem is tudom, hányadszorra. - Úgyhogy abban nincs hiba. - Folytattam.
- Oh, kérlek. Én eddig sem unatkoztam. Sőt, talán soha. - Mondtam halvány mosollyal, majd pont annyi szünetet tartottam, hogy beszúrhassa a kérdését, mert egyébként is meséltem volna, de így még jól is jött ki a lépés.
- Zajlik az életem, azt kell, hogy mondjam. Az történt, hogy felvettek abba a bizonyos stúdióba, így az egyetemből nem lett semmi. Viszont mára eljutottam odáig, hogy a főnökükkel dolgozom, akinek egyébként mindenképp szeretnélek majd bemutatni. A többi meg titok, majd megtudod. - Mondtam titokzatosan, és vártam, mit válaszol. - Jó lenne, hogy ha legalább részmunkaidőben te is beszállnál. - tettem még hozzá, aztán kérdőn néztem rá, mit felel. Reméltem, igen lesz a válasza. |
-Ha beveszed, ha nem, akkor is így volt. Mondtam mosolyogva. -Legalább két hónapja tudom, hogy jövök, és anya ha nem győzöm meg, tegnap este szól neked ide, hogy ma érkezem, mivel nem bízott abban, hogy megtalállak. Utána meg negyed óráig győzködtem, hogy ha egy napig, akkor is megkereslek. Majd az estém azzal telt, hogy néztem, ahogy drága bátyjaim kiparodizálják, hogy tévejgek a város utcáin. Nevettem fel. Majd leültem mellé. Pár másodpercet hagytam neki, hogy felfogja, mit is mondtam, és hogy én is elgondolkozhatsak kicsit. Hihetetlen volt, hogy itt ül mellettem, és együtt mosolygunk, mivel ezt két éve nem tettük, max telefonon keresztűl, az pedig más volt, mint így személyesen. -Hát, talán nőttem kicsit. De belsőre semmit hidd el. max rosszabb lettem, mint voltam. Nevettem föl én is, és nem tudtam, mikor nevettem ilyen jóízűt utoljára. -Jövök ide egyetemre, na meg a nyakadon lógni, hogy ne unatkozz, aztán hogy mi lesz, az majd kiderül. Mondtam. -De te mesélj inkább! Nézek rá, és kíváncsian fürkésztem az arcát. |
El sem tudtam hinni. Pedig tényleg ő volt az. Már most tudtam, hogy hosszú faggatás áldozata lesz szegény. Még mindig csak álltam ott, és próbáltam felébredni a döbbenetből, de nem sikerült. Hogy történhetett ez meg? Bár félre ne értsen senki, nagyon is örültem neki, de akkor is egyszerűen hihetetlennek tartottam. Szinte lassított felvételben láttam, ahogy felém rohan, és a nyakamba ugrik. Ennek következtében megtántorodtam, végül, hogy ne a földön kössek ki a padra ültem vissza, Meara meg jóformán rámesett, én pedig az egész hátam tetemesen bevertem.
- Jahj. Ez fájt. - nyögtem fel, ami igen csak tompára sikeredett, tekintve, hogy vagy 20 cm-vel magasabb húgom még mindig szorított. Félig a heves örömkitörésétől, félig pedig a meghatottságtól csurgott le pár könnycsepp arcomon, amit heves mozdulattal azonnal le is töröltem, miután Mea elengedett. Láttam kutató tekintetét, ahogy fürkészte az arcomat, és én is kölcsönösen így tettem. Rájöttem, hogy mennyit változott két éve, mióta nem láttam, és ezt nem is tartottam magamban.
- Hihetetlen, mennyit változtál. - Mondtam lankadatlan mosollyal. Aztán csak kissé elképedve, de jókedvű csillogással tekintetemben hallgattam a következő monológját, utána pedig felnevettem, de olyan jóízűen, mint már régen nem.
- Ezt nem veszem be! TE gonosz boszorka. - Nevettem még mindig. Utána kissé komolyabbra váltottam, hogy értsem minden szavát. Határozott volt ,az biztos. Bár valószínű, a helyében én is valami ilyesmit tettem volna tekintve, hogy jó kapcsolat volt közöttünk.
- Ne viccelj már! Dehogy baj. Csak vigyázz, hogy ki is bírd, nagyrészt nem is miattam, hanem. - Félbehagytam a mondatot, aztán vállat vontam, hogy nem érdekes. Nem akartam újra visszaesni az előző letargiámba. - Mi történt veled? Mesélj már, olyan kíváncsi vagyok! - Mondtam izgatottan, miközben intettem neki, hogy üljön le mellém. Ideje volt beszámolnunk végre egymásnak. |
Csendben vártam tehát mit fog reagálni, majd mikor tovább ült, eszembe jutott, hogy talán képzelődtem, vagy hogy nem is ő ül ott. Na, nem tudom, akkor hogy magyaráztam volna ki magam, de végül erre nem lett szükség, mert megszólalt. Tényleg ő volt az, majd mikor a kérdés kibukott belőlle mégszélesebben mosolyogtam, majd én is csak néztem őt pár pillanatig. Anyjira hihetetlen volt, hogy ismét találkoztunk, ráadásúl ilyen furán jött ki a helyzet. Majd az öröm erőt vett rajtam, és elfelejtve, hogy a bőröndöm nállam van, azt elengedve rohantam oda hozzá, és ugrottam a nyakába. -Anyjira hiányoztál! Mondtam neki, félig sírva, félig nevetve. Majd csak anyjira engedtem el, hogy a könnyeimen át rá tudjak nézni. -A szülők meguntak, és én is kikészültem már, hogy nincs otthon a főbosszantóm, így utánad jöttem pár évre. Legalábbis az a terv, hogy itt maradok, ha nem bánod. Mondtam neki, és ismét megöleltem. |
Ebben a relaxációban csak az volt a veszélyes, hogy sokszor olyan érzése támad tőle az embernek, hogy mindjárt bealszik. Sőt, gyakran hallottam olyan eseteket is, mikor tényleg így is történt, hova tovább én is tapasztaltam már jópárszor. De jól esett elmerengni a padon ülve még akkor is, ha nem a pálmafás tengerparton süttettem magam, hanem a csípős hidegben, Los Angeles parkjában ücsörögtem. Legalább nem fáztam még, és nem vágytam a tűz melegére, persze ez nem jelenti azt, hogy később nem is fogok. Ahogy így múlattam az időmet sok kedves emlék eszembe jutott, s nem tudtam megállni, hogy egy boldog mosoly ne kússzon arcomra. Ugyanakkor még mindig gyötört a hiány érzése. Kicsit elszomorított, hogy ennyire elhanyagoltam úgymond a rokonaim, és már mérhetetlen bűntudatom volt miatta. De azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy tényleg nem volt rá időm, és ezt ők is meg fogják érteni, vagy jobb esetben már meg is értették. Azt is tudtam ráadásképp, hogy boldogan engedtek el, és sok sikert kívántak, így talán igazán nem neheztelnek rám, ha észlelik, hogy teljesült is. Gondolataimból egy ismerős hang szakított ki, melyre láthatóan összerezzentem. Oké, hogy itt ülök és gondolkozom, de az már tragikus volt, hogy hallucinálni is kezdjek. Ez már tényleg őrültség lett volna, de úgy tűnt, megtörtént. Mégsem néztem fel, pedig annyira valóságos volt az egész. De piszkált a gondolat, hogy mi van, ha nem igaz, és tényleg azt hallottam, akit hallani véltem? Még jódarabig viaskodtam magammal, de végső elhatározásomhoz híven végül is abba az irányba fordultam, ahol a hangot hallani véltem. És még a lélegzetem is elállt, féltem, hogy pár perc múlva neki kell bevinnie majd a kórházba. Pedig ott állt a húgom. Kerekre tágult szemekkel bámultam rá, oly mértékű döbbenettel, hogy első körben még megszólalni is elfelejtettem. Ráadásul ennek megnehezítése érdekében plusszban annyi kérdés torult a fejembe, hogy azt se tudtam, ha kinyitom a számat, melyik jön ki rajta először köszönés helyett. A legfontosabb az lett volna, hogy, hogyan kerül ide egyáltalán, De nem értem rá ezen elmélkedni, mert a döbbenet helyét - mint, ahogy az már lenni szokott -, lassan átvette az öröm első, gyengébb hulláma, s végre a hangom is visszatért.
- Szia! - Mondtam vidám mosollyal, majd lassan felálltam, s csak most tudatosodott bennem, hogy mennyire hideg is az idő valójában. El akartam indulni felé, de egyszerűen nem voltam rá képes, annyira meglepődtem. Kissé nem úgy sikerült kinyögnöm a következő szavakat, ahogy szerettem volna ,de betudtam annak, hogy még valamelyest mindig sokkhatás alatt vagyok. - Mit csinálsz te itt? - Kérdeztem hitetlenkedve. Esküszöm, úgy éreztem magam, mint aki álmodik. De tudtam, később vagy örömömben fogok sírni, mikor majd rájövök, hogy ez a valóság, vagy bánatomban, mikor majd felébredek és tudatosul bennem, hogy tényleg csak álmodtam az egészet. |
Végre megérkeztem. Enyji titkos szervezés után, és alapjáratból a hosszú repülőút végén itt voltam. Hihetetlen volt az egész legalább egy éve nem láttam Maire-t ha nem több. Mindenki otthon a lelkemre kötötte, hogy üdvözlik, és hogy adjam át, ami enélkül is természetes lett volna. Gyorsan küldtem egy esemes-t a családnak, hogy itt vagyok, minden rendben, majd izgatottan vágtam neki, az új kalandnak. Gondolataimba merülve sétáltam, majd a parkban kötöttem ki. Úgy döntöttem elég a bámészkodásból, ideje a tettek mezeére lépni, és megkeresni nővéremet. Ígyhát keresni akartam egy embert, aki megmondja merre találom az utcát, ahol nővérem lakik, mikor megpillantottam egy padot, rajta egy emberrel. Közelebb mentem, és egy pillanatig nem hittem a szememnek. Ott ült a nővérkém. Hihetetlen volt, hogy éppen itt van, de elmondhatatlanúl örültem neki. Végül nagynehezen sikerült megszólalnom. -szia Maire! Mondtam, széles mosollyal az arcomon, és éreztem, hogy perceken belűl a viszontlátás könnyeiben fogok kitörni, de még nem akartam, látni akartam, meglepett nővérem reagcióját. Volt már rólla szó, hogy kiköltözöm hozzá gimi után, de neki nem is említettük, hogy ilyen felmerül. Ígyhát tovább áltam, arcomon hatalmas mosollyal. |
Jellemző volt rám, hogy gyakran tervet változtattam, és valószínű, így kötöttem ki a parkban. Sokszor voltak ilyen megérzéseim, hogy ide vagy oda kell mennem, s általában hallgattam is ezekre. Ritka volt, amikor nem. Tehát tettem egy kis kitérőt az előbb említett hely felé, végül is így is elég könnyen hazajuthatok. Attól nem kellett félnem, hogy megfázom, hiszen be voltam öltözve, bár az arcomon így is éreztem a kissé csípős, hideg szelet, ami néha-néha feltámadt. Most sokkal jobban érezhető volt, mint a belvárosban, ahol azért az épületek nagyrészt elfedték. De nyugtató körülmény volt, hogy itt legalább csend volt, s kicsit kiszabadultam a zsongásból, amit bár még mindig nem szerettem, de legalább megszoktam mostanra. Nem kellett attól tartanom, hogy bárki is megállít, vagy esetleg autogrammot kér. Nem mondom, voltak jó kis helyzetek, s mikor jó hangulatban voltam még szívesen is csináltam, de most valahogy magányra vágytam egy kicsit, mint ez nálam időszakosan sokszor előfordult. De nem csodálkoztam rajta, hiszen hozzám tartozott, szerintem minden embernek szüksége van egy kis magánszférára. Ahogy beértem a park fái közé, amint számítottam is rá, megnyugodtam. Körbenéztem. Mindig valamiért kicsit a szülővárosomat juttatta eszembe, és újfent rájöttem, mennyire hiányzott. Restelltem magam érte, de mióta elköltöztem nem is látogattam haza, csak telefonon tartottam a kapcsolatot az otthoniakkal, mert nem várt módon olyan sűrűk lettek a teendőim, hogy minden kétséget kizárólag egyszerűen nem értem rá, és nem kerestem semilyen kifogást. Bár gondolom, ezt ők is megértették, de akkor is nagyon szégyelltem magam érte. A közeljövőben megvalósítandó elhatározásaim között szerepelt, hogy meglátogatom a családom, amint időm engedi. Apropó idő. Már most otthon kéne lennem, gyakorolni a jövő hétvégére. De még nem volt kedvem újra munkához látni. Nem lustultam, csak kikapcsolódtam. Ámbár nekem a munka is kikapcsolódás volt, de most vágytam a friss levegőre, ami felélénkítette, s kicsit megjáratta a gondolataimat két műszak között. Észrevettem a közelben egy padot, amihez oda is sétáltam. A hideg ellenére le is ültem ,majd felsóhajtottam. Azért a biztonság kedvéért magam alá tűrtem a kabátom hosszú szélét, ami megvédett attól, hogy nagyon könnyen felfázzam. Innen szemléltem a tájat, egész jó kilátás nyílt erről a helyről, és csak elmélkedtem. Tulajdonképpen semmi fontosan, csak hagytam, hogy a gondolataim menjenek, amerre akarnak. Szükségem volt egy kis relaxációra. Azt hiszem, ennyit megengedhettem magamnak. |
A város szélét övezi. Természetes környezet, friss levegő, sétányok, padok és minden egyéb, ami a kikapcsolódáshoz kell. A látvány sem utolsó! |
[148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
