|
Témaindító hozzászólás
|
2013.01.12. 20:50 - |
Hangulatos kis kávézó, békés és csendes, a választék pedig bő. A pincérek is nagyon kedvesek, ráadásul az itt kapható dolgok igazán finomak. A hely egyszóval csak arra vár, hogy te is betérj ide! |
[130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
- Ó, te szegény. - húztam el a számat és még a fejemet is megcsóváltam, aztán aggodalmas pillantást vetettem a kezemre, de úgy tűnt, hogy még kitart a szalvéta. Reméltem, hogy hamar eláll a vérzés, mert, ha még nem is bojgathatom egy darabig, legalább a véremet ne ontsam itt fölöslegesen. Felnéztem Lindsey-re és elnevettem magam a következő mondatára.
- Felhőjáró? Hát te tényleg nem változtál semmit. - nevettem fel. - Ez tiszta őrület. - mosolyogtam rá, az biztos, hogy szakmai újítás lett volna.
- Igen, legalább annyi volt. - gondolkoztam el. Nekem is úgy rémlett, hogy olyan sok idő telt el azóta, de nekem még többnek tűnt. - Tudod, nem igazán hittem, hogy valaha is találkozunk még. - törtem meg a csendet aztán. Tőlem nagyon tirkák voltak az ilyen önmeghazuttoló vallomások, úgyhogy fogadni mertem volna, hogy Lindsey ezen majd meglepődik. Hallgattam a történetét, és arcomra visszatért a mosoly, örülök, hogy magára talált, mert emlékszem, mennyit kesergett azon, hogy az édesanyja majd megőrül, mert nem tudja, mi lesz vele az érettségi után.
- Jó érzéke van a tanárodnak a pályaválasztáshoz. - jelentettem ki. Bár nekem maga a producer szó elég sok dolgot jelentett és szegény Tom jutott róla eszembe, nyugodjon békében az öreg zseni. Nagy levegőt vettem, nem akartam úgy elérzékenyülni, mint legutóbb a születésnapomon, mikor a szüleim nálam voltak. Nagyot sóhajtottam és belekezdtem a történetembe.
- A tábor utánaz életem folytatódott ugyanúgy, mint eddig. Fellépések, koncertek, sport. Aztán egyszer eljöttünk ide Los Angeles-be és eléggé megfogott, úgy döntöttem, hogy ide jövök egyetemre. Nem volt egy kis lélegzetű dolog, azért eléggé viszolyogtam, hogy külföl, meg minden, főleg, hogy Egyesült Államok. De valahogy túléltem. Nem sokáig mardt titokban, hogy mivel is foglalkozom, így hamar a Pink Studio zenekarában találtam magam. - halkabbra vettem a hangom, mert tudtam, hogy itt még a falnak is füle van és nem akartam az újságokban viszontlátni a sztorimat. - Aztán egyszer, mikor az üres próbateremben nosztalgiáztam egy kicsit, rámnyitott egy korosodó producer. Akinek a felesége történetesen ír volt és szintén hegedista egy zenekarban. Azt hiszem akkor volt két éve, hogy elment. - szünetet tartottam. - Ő meg már nyugdíjba vonulhatott volna, de kikötötte, hogy addig nem, míg velem nem dolgozhat. Így aztán ebből lett három album is. Alig, hogy kész lettünk a harmadikkal. - nagyot nyeltem. - Utána pár napra meghalt, már a megjelenést sem élte meg. - lehajtottam a fejem. - Olyan ironikus, hogy azokat az embereket szólítja el a sors, akik a legtöbbet segítenek, vagy a legtöbbet köszönhetjük nekik. - ezt már inkább csak magamnak mondtam. Aztán, ahogy visszapörgettem fejemben az utolsó mondatot rjöttem, hogy nem angolul.
- Ne haragudj, nagyon fáradt vagyok. - néztem fel Lindsey-re kifejezéstelen tekintettel. - Szóval Tom elment, a húgom meg szintén ideköltözött és az akkori stúdiótulajdonos, Jasmine Jagaciak eléggé feltornászott minket a ranglétrán, őrülte volt, komolyan. Lassan már nem egy klasszikus zenész voltam, hanem egy poppénekesnő kiemelt szólistjáa, ami elég durva váltás. És az a sok rajongó, te jó ég. Két hetente kaptam ínyhüvelygyulladást a sok aláírástól. Ne értsd félre, szeretem őket, csak... Érted, ugye? - ismét sóhajtottam. - Jasmine visszavonult pár hónapja. És ránk akarta hagyni a stúdiót, a húgomra meg rám. Képzelheted, hogy tiltakoztam, csak ez hiányzott volna. - borzongtam meg. - De aztán végre talált új tulajdonosjelöltet és így mi kiestünk a tűzkerestből, és az életem mostanában többé-kevésbé normális, örülök, hogy egy kicsit elfordultak tőlem a kamerák. - motyogtam, aztán csendben maradtam, hadd dolgozza fel a dolgot. |
-Nem tudom, de rémes volt, és fél út után már az izomlázam is kezdett jelentkezni, és úgy éreztem, kiugrok a 20 centis ablakon két percen belűl. De valahogy ottmaradtam, és nem lettem felhőjáró, amúgy valószínű nem itt ülnék, sokan lennének kíváncsiak az új hivatásra. –Nevettem. –Húúú, legalább hat, nem? –Kérdeztem eltöprengve, valamikor akkoriban volt az a bizonyos tábor. Nem nyelv, hanem névújjító jelleggel, vagy mi. Legalábbis nekem többek közt ez jött le. Lassan helyet foglaltam vele szemben. –Aha, a takarítóság mellett mosónő is leszk. De jó nekem. Még szerncs, hogy nem mosómedve. –morfondíroztam hangosan. –Hát, azért annyira nem vagyok elvont, és nem lennék képes egész nap egyhelyben ülni, és írni, így az írót kilőttük. Mit mondtál még? Ja, dalszövegek. Elvontabb pillanataimban írok azokat is, ritkán van rá esély, de azokból volt ami jól sült el. És azzal itt tartok. A producerséget egyik iskolai tanárom ajánlotta, aztán belementem, több okból is, és most itt tarotk. –Mondtam, a történet számomra egyik legfonotsabb, de legfájóbb részét kihagytam, nem volt hozzá lelki erőm, és nem itt terveztem kisírni a lelkem, főleg nem úgy, hgoy elronom az örömünket. –Halljuk. Van időm. –Néztem rá kíváncisan, tényleg érdekelt. |
Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a fél kávézó minket nézett. Valakinek a kezében pedig megláttam egy fényképezőgépet. Nem bírtam ki, hogy ne szóljak az illetőnek, kezdtem besokalni.
- Elnézést, uram. Melyik újságnak dolgozik? - Vettem elő az elbűvölő mosolyomat.
- Őőő. Egyiknek sem. - Hablatyolt.
- Akkor nagyon szépen kérem, mellőzzük a képeket, köszönöm - Füztem hozzá, aztán visszafordultam Lindsey felé, aki csa ontotta magából a szót, én pedig némán rázkódva nevettem. Ez a lány még mindig annyira lökött volt, mint akkor, amikor megismertem. Nagyon is jól emlékeztem arra az asszóra, nem esett nehezemre végigpörgetni a fejemben a képeket. Már a végén mindenki körülállta a pástot, aztán a bírónak elege lett és leállított minket. Mondott valami oyasmit a német edző, hogy velünk nem elég izgalmas a sport, Margaret meg Leonora mindig elrontja, mert nem bírnak egymással, legalábbis nekem kb. ennyi jött le szerény némettudásommal.
- Már nem is tudom, hány óra az út hozzáto? - tűnődtem el, de nem akartam kiszámolni. Úgysem vagyok jó matekos. - Hm, hány év is telt el azóta? - Kérdezem, úgy látszott, ma nagyon számoglatós kedvemben vagyok. Hát... Sok. Mikor átölelt jobb kézzel karoltam át, mivel a bal még mindig vacakul nézett ki, mostanra már át is ázott a kötés.
- Ugye ki tudod mosni a pulcsid, ha kávés lesz? - Kérdeztem, aztán mutattam, hogy üljön le és én is helyet foglaltam, aztán észrevétlenül igyekeztem átkötözni a kezem. Ez tényleg rémes volt. - Ne legyél segédtakarító. Pocsék a fizetés, ráadásul Jean kiidegelne. A francia pincér, aki az előbb itt volt. - Magyaráztam nagy sóhajjal, aztán megvártam, hogy egy kicsit lenyugodjak idegileg.
- Nem mondod, hogy producer lettél? Én azt hittem, dalszerzőnek készülsz. Vagy beállsz az ausztrál vívók sorába. Sajnálom, hogy az volt az utolsó nemzetközi edzőtábor és nem sikerült elérhetőséget cserélnünk - sóhajtottam fel. Azóta sem beszéltünk, de ki tudná őt elfelejteni? Én biztosan nem.
- Ami engem illet. Hát, az egy hosszú történet. - Mondtam kis mosollyal, nem tudtam volna most rögtön belekezdeni, így vártam, hogy esetleg rákérdez-e valami konkrétabbra, amivel megkönnyíti egy kicsit a dolgomat. |
Csak a monológom után sikerült lenéznem Mairere, és ekkor ült ki az arcomra a totális döbbenet. Annyira megörültem neki, hogy tovább sem gondoltam, mit csinálhat, és enyhén fura jelenet volt, ahogyan ő takarított, én meg hablatyoltam neki itt mindenféléről, aztán meg sem ismer lehet. Mindegy, a következő pillanatban már a pincér is színen volt valami rongyal, és valljuk be, hatékonyabban, mint a lányzó, nekiállt takarítani. A következő pillanatban azt hittem, megfulladok, tényleg a régi volt. Mostmár küszködve próbáltam megfékezni a belőllem kitörni készülő nevetést, ami végül könnyezve bár, de sikerült. Volt egy erős gyanúm, miszerint rámismert, igen, engem pedig ezzel a névvel tüntettek ki akkoriban. –Oh, értem. Nem tudom, végül mibe fogott azután az egyesek szerint passzív, szerintem tragikusan vicces asszónk után, mert engem felpakoltak egy repülőre, átutaztam a fél világot, hazaértem, kijártam a középsulit, az egyetemet is átvészeltem, és a művésztársaság idegeire megyek producerként. De mit akartam? Ja, igen. Hogy Lehet, nem kergetem őket az őrületbe tovább, beállok segédtakarítónak. Csak aztán nehogy ittis passzív legyen a munkánk. –Feleltem ezúttal angolul, annyira azért nem akartam kitolni vele, majd kész vége,, én is visítva nevettem mostmár vele együtt. Igaz, körülbelül három perces kis önéletrajzregény után, de sikerült eljutnom addig, amit eredetileg válaszolni akartam, de nem számít. Vigyorogva néztem rá, és fájó arcizmokkal léptem oda hozzá. –Szia. Örülök, hogy látlak egyébként. –Öleltem meg mosolyogva, reméltem, azért annyira nem leszek kávés, ha mégis, akkor egy ilyen kiadós nevetés, és váratlan viszontlátás után nem bánkódtam miatta. A pincér feltehetőleg idiótának nyilvánított minket és miután végzett elment, mivel én nem láttam sehol, bár nem is kerestem túlzottan. |
Azt hittem, hogy bealszom a fáradtságtól. A tenyerembe támasztottam az államat, s pár pillanatra lehunytam a szemeim. Nem túlzok, tényleg a végkimerülés szélén álltam. Az agyamban emlékképek kavarogtak. Már komolyan azt hittem, hogy elaludtam, amikor bizonytalan krákogást hallottam mellőlem és kipattantak a szemeim, majd felkaptam a fejem.
- Khm... Hölgyem, meghoztam... A... Kávéját. - nem volt kedvem felnézni Jean-re, aki az asztal mellett állt egy tálcával a kezében. Rajta egy csésze erős kávé, szerintem nagy izgalmában feketére főzte, de nagyon, mellette pedig pár ízlésesen elrendezett teasütemény. Az ital enyhén fodrokat vetett, és még táncolt a tejszínhab is rajta, ahogy Jean keze remegett. Most komolyan ennyire ijesztő vagyok?
- Köszönöm. Nem lehet, hogy összekeverte valakivel a rendelésem? Úgy emlékszem, hogy süteményt nem rendeltem. - Ráncoltam a homlokom, és abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint valami előkelő francia hölgy, pedig nem akartam olyannak tűnni. De komolyan, már csak egy kis raccsolás hiányzott és a háttérből egy jó tangó. Hú, kezdenek a gondolataim labilissá válni.
Öhm, az... Aaaz. A cég ajándéka. - Szegény szőke francia úgy elpirult, hogy az arca színe körülbelül egyenlő volt a hajaméval. Én ezt tényleg nem értem.
- Köszönöm, Jean, tegye csak le - sóhajtottam fel, de azért megengedtem magamnak egy apró moslyt. Aztán egy tizenhárom éves forma suhanc, szándékosan, láttam a szemében, meglökte a székem, én pedig felpattantam, kicsit bekattantam, túl sok volt ez már. Viszont a művelet közben megbillentettem Jean kezében a tálcát, amiről a csésze egy íves röppályát magáénak tudva lebucskázott. A kávé persze kiömlött, a meglepett tini, Jean és én is kaptam belőle. A pincér még pirosabb lett.
- Megyek, hozok valamit amivel összeszedhetem. - Dadogott, én meg a szilánkokat bámultam és mély levegőt vettem.
- Hagyja csak Jean, majd én összetakarítom - néztem rá próbálva egy kicsit bájosan mosolyogni, hogy elmenjen. Ment is és vitte a tálcát, de ez cseppet sem érdekelt. Én pedig lehajoltam és nekiálltam összeszedni a szilánkokat, remélve, hogy azért valamit amivel feltörölni is tudok, kapok majd. Bár nem kértem. De amilyen Jean volt tudtam, hogy vissza fog jönni. Felszisszentem, s néztem a bal kezem. A fenébe, a fenébe! Elvágtam az ujjam. Elég szépen. Az asztal közepén lévő szalvétatartóból kikaptam egyet ésa z ujjam köré csavartam, bár tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani. Aztán valahogy rögzítettem a kötést és szedegettem tovább a szilánkokat, mikor valaki megszólított hátulról. Szerencsére nem vágtam meg a döbbenettől az ujjamat ismét. Fel sem néztem, mikor megszólaltam.
- Jaj, Leonora, ne is kérdezze - Egyenesedtem fel, óvatosan tartva a csésze szilánkjait. Nem láttam az arcát, de így is tudtam, ki az. - Tudja, teljes csődbe mentem és jelenleg itt takarítok. De még ez a munka is veszélyes manapság. - Felnéztem és Jean állt előttem, tartva valami szemetesfélét, amibe beledobtam a szilánkokat, ő pedig elkezdte eltűntetni a kávét a padlóról. Én meg szembefordultam az idegennel és így is, hogy tudtam, kire számíthatok, meglepődtem. Aztán hangosan felnevettem. Kész őrület! Bár csak félszavakat értettem, nem tudtam valami jól németül és ezért valószínű elég vicces lett a válaszom, megerőltettem magam, de akkor is... Ez képtelenség. |
Lindsey Wells
Olyan gyorsan pörögtek az események, hogy időm sem volt szinte gondolkozni rajtuk. Túlvoltam az első megbeszélésen, ahol úgy döntöttem, inkább csak figyelek, de a végén sikerült elsütnöm pár javaslatot, egyébként már nem is én lettem volna, és még tetszett is nekik. Igaz, a vezető eléggé el volt havazva, és pattanásig feszültek az idegei ahogy én meg tudtam ítélni, de ez sem szegte kedvem. Gondoltam, beugrom valahová egy teáért, és mivel nem akadt társaságom, így egyedül vágtam neki az útnak. Hamar megtaláltam azt a helyet, amit sokan emlegettek a stúdióban. Állítólag finom. Na, majd meglátjuk. Arcomon széles mosollyal léptem be, majd tekintetemmel szabad asztal után kutattam. Nos, az nem volt, de egy összetéveszthetetlen hajkorona igen. Edzőtáborokban, amiken több ország fiataljai vettek részt jól elszórakoztattuk egymást víváson, na meg egyébként is, és alig hittem el, hogy őt látom. –Jó napot hölgyem. Maga mit csinál erre? Mert azoké, hogy én bevetem magam egy ilyen zsúfolt helyre, sosem voltam normális, főleg egy első megbeszélés után, de te Margaret? –Mondtam el az egész szöveget németül a német edzőt utánozva, akin sokat poénkodtunk annak idején, a nevét is rosszul mondta szegénynek. Remegve próbáltam visszafolytani a nevetést, kiváncsi voltam, vajon felismer-e. Én önmagamat adtam, még egy tréfa közben is túlzásba vittem a beszédet, de ha rájön, ki készíti ki éppen, akkor semmi baj. Legalábbis ha ő is a régi volt. |
Nos, jól ismertem Chloe-t. Legalább annyira maximalista volt, mint én anno. Ezért hajtotta a stúdió zenekarát megint eszelősen. Aminek persze az lett az eredménye, hogy elképesztően fáradtak lettünk egy idő után. Én is. Ráadásul Chloe a meghallgatások és miegyebek miatt ingerlékeny is volt, úgyhogy igyekeznünk kellett. Hol a színházban dolgoztunk és vagy a színészjelölteket kísértük, vagy pedig a stúdióban csináltuk a kíséreteket a dalokhoz, már ami nem techno volt. Most pedig, ritka pillanat, épp szünet volt, én pedig kiemtenm inni... Egy kávét! Egy évben velem kétszer fordul elő az ilyen, de úgy éreztem, mindjárt felrobbanok, ha nem pörgök fel egy kicsit, ugyanis a fáradtságtól én is eléggé ideges lettem és ezért igyekeztem mindenkit elkerülni, akit csak lehetett. Nem álcáztam magam. Fogtam, bementem a kávézóba és leültem egy üres asztalhoz. Persze az emberek többsége nézett, tudták, hogy ki vagyok, de nem viszonoztam a pillantásukat, tudom, ez cserbenhagyás. Nem azért, mert annyira egoista lettem volna, hogy már rájuk sem nézek, csak épp most egy kicsi legalább belső magányra volt szükségem, még, ha a kávézóban sokan is voltak. Fel voltam rá készülve, hogy várnom kell a pincérre.
- Jó... Jó napot hölgyem. Mit kér? - Felnéztem. Nem hittem a szememnek. Az a pincér volt, akit azóta rettegésben tartok, hogy egyszer kissé nagy lendülettel sikerült belöknöm az ajtót és majdnem felborítottam tálcástól. A legviccesebb az egész fiúban, hogy francia és annyira furán beszéli az angolt, hogy nem értem, az már más kérdés, hogy nekem sem az anyanyelvem. - Áh, Jean, örülök, hogy újra látom - igyekeztem mosolyogni rá, de szegény annyira remegett, hogy csak na. Most komolyan, de miért fél tőlem? Gyorsan leadtam a renelésem, ő pedig már sietett is el. Valószínű előrevett a listáján, mielőtt kedvem támad még egyszer fellökni, noha az első sem volt szándékos és végül nem is löktem fel, mivel páran csúnyán néztek rá. Én pedig halkat sóhajtottam, aztán az asztallap faerezetét bámulva vártam az én életmentőmet. Ki gondolta volna, hogy ez egyszer egy csésze kávé lesz. |
Kíváncsian vártam, mi sül ki ebből a már találkoztunk, vagy mégsem? dologból. A végeredményre számítottam, ettől eltekintve újfent meglepett, még jobban, mint, ahogy vártam. Bár én azt tartottam valószínűnek, hogy Mea akkor biztosan látta már valahol, mégis valamelyest lesokkolt, hogy húgom egyébként kifejezetten jónak nevezhető memóriája kicsit most melléfogott. Mert azért nem volt ez egy nagy baklövés, de számomra, aki már jól ismerte, nyilván feltűnt. Bár hangosan nem nevettem el magam, azért magamban akkor is jól mulattam az eseten. ÉN valószínű húgom helyében inkább nem vetettem volna fel ezt a dolgot, mert ugyan van rá esély, hogy igazam van, de az még mindig jobb, ha nem tudom, és talán tényleg ismerem, mintha zavarba hoznám saját magam egy ilyen kérdéssel bárki felé. Mondjuk az sem egy kellemes szituáció, ha aztán a másik fél közli, hogy ismerjük már egymást, úgyhogy az okfejtésnek végül is mindkét szempontból az a vége, hogy zavarban lennék. Amit utálok. Kezdtem viszont összezavarodni, úgyhogy arra az elhatározásra jutottam, nem boncolgatom tovább a témát, mert lassan én sem tudom, most mit is kéne gondolnom. Akkor inkább nem foglalok állást. Éreztem, hogy figyel valaki, így felnéztem, s alig észrevehető fejrázással viszonoztam húgom kérdő pillantását. Most úgy mégis, mit mondhattam volna? De, ahogy Natie-re néztem mégis megszólaltam.
- Los Angeles az a hely, amit soha sem fogsz megismerni igazán. Hadd ne meséljem el, hányszor eltévedtem, pedig ez a harmadik évem, hogy itt élek. Hiába, a nagyváros nagyváros. - Húztam el a számat. Semmi bajom nem volt a hellyel, a méretét és a tömeget leszámítva. Lehet, még a végén előjön a nem létező kisebbségi komplexusom, a klausztrofóbiámat nem kell hívni, az már van. Körüljárattam pillantásom a kávézón, s örömmel vettem tudomásul, hogy pár ember kifelé indul a helyiségből. Lehet, maradtak volna még a hűvösben, de tekintve, hogy nem volt már szabad hely és jópáran szerettek volna leülni, így a pincérek kitessékelték azokat, akik már rég befejezték a rendelt italuk fogyasztását. Kínos. Én sem szeretném, ha kidobnának egy kávézóból. Még szerencse, hogy nálam még volt kávé. Belekortyoltam a még mindig hideg itókámba, ami köszönhetően a mostanra elolvadt jégkockáknak még mindig kellemes hőmérsékletű volt. Közben pedig másik két asztaltársamat figyeltem. Lett volna még kérdésem, de úgy döntöttem, nem toldom meg a beszélgetést, míg Mea-éra nem kapunk választ. Még a végén szegény lány úgy érzi eltévedt, a bíróságra jött, ahol faggatják. Úgyhogy úgy döntöttem, megkímélem ezektől a kényszerképzetektől, még akkor is, ha eddig meg sem fordult a fejében ilyesmi. Legalább nem is fog, ha rajtam múlik. |
 Na, éljen. Ilyen hülye dolgokat is csak én tudok összehozni. -Igen, akkor lehet, hogy csak láttalak valahol. -Mondtam nyugodtan, bár belűl nagyon is zavart ez a kis eset, nem is tudom miért, de frusztrált az biztos. -Értem. -Mondtam egy mosollyal, mikor folytatta, hogy új errefelé. -Honnan jöttél? -Kérdeztem érdeklődve. Igyekeztem továbbvinni a beszélgetést, hogy azért mégse üljünk itt teljes csendben. Nővérem csak hallgatott, így rá is vetettem egy kérdő pillantást, de lehet egyszerűen nem volt mit mondania. Ezután már én sem tudtam mit hozzáfűzni az előbbi kérdéshez, így tovább iszogattam, várva, hogy valaki mondjon valamit, nehogymár mindig én jártassam itt a számat. Valahogy nem volt hozzá kedvem, hogy szónokoljak, és nem elhanyagolható tény az sem, hogy nem lett volna miről. A tömeg még mindig nagy volt, de lassan kezdtem hozzászokni, bár általában utáltam azokat a helyeket ahol sokan vannak. Ennek ellenére most a világért sem mentem volna ki innen, főleg, hogy itt hűvös volt a kinti viszonyokhoz képest. Meg az ital is rátett erre egy lapáttal. Miközben ezen gondolkoztam, pillantásom Maire és az ismeretlen lány között jártattam, és vártam, hogy végre mondjon valaki valamit. Valószínűnek tartottam, hogy az idegen lányzó lesz az, mivel őt kérdeztem, de az se kizárt, hogy nővérem hozzátesz még valamit az én kérdésemhez, végülis miért ne tette volna. Ha pedig nem, nekem az úgy is megfelelt. |
 - Hát sajnos én nem emlékszek rád. Sőt, szerintem nem is találkoztunk. Vagy ha még is, akkor csak látásból. - elmosolyodtam. - De beszélni nem beszéltünk még. - halvány mosoly ismét. - Még új vagyok erre, és szinte senkit sem ismerek. A helyet sem ismerem igazán, egyszer majd körbenézek úgy igazán. - mosolyogtam. |
Mosolyogva biccentettem a lánynak, majd helyet foglaltam vele szemben, Mea mellett. Jobb hely híján én is a box szélének támasztottam a hangszertokot és csak reménykedtem, hogy senki nem fog felbukni benne, mert akkor ideges leszek. De nagyon. Most viszont, ahelyett, hogy ezen gondolkodtam volna, visszafordultam a társaság felé. Pont sikerült elkapnom húgom utolsó mondatát, így tudtam, hogy a bemutatkozásnál járunk.
- Maire Moore. - Estem túl rajta én is gyorsan, aztán ismét belekortyoltam a kávémba, miközben Natie és Mea beszélgetését hallgattam. Nemigen tudtam hozzászólni, annál is inkább, mert, ha húgom ismerte is őt, én egyáltalán nem. Úgyhogy a legokosabb, amit tehetek most az volt, hogy várok, mi sül ki ebből. S bár általában nem szoktam túlságosan csendes lenni, most a helyzet megkövetelte. Úgyhogy eleget is tettem a hallgatásnak, figyeltem őket. |
-Na, igen, iszonyat meleg van. -Bólogattam, hisz engem is kezdett eléggé kikészíteni a napok óta tartó forróság, bár ezen most a hideg tea egy rövid időre segített. -értem... -Mondtam, majd egy halvány mosollyal hallgattam tovább nővérem dohogását, amit meg is tudtam érteni, rendszerint mindig belebotlott valakibe, vagy belé botlott valaki, és általában ilyenkor nem hagyták ki a lehetőséget, hogy nyúzzák a kérdéseikkel, vagy épp bármilyen mondanivalójukkal, ami az eszükbe jutott. -Hm. Lehet, van akik elfoglaltak. Én már láttam olyat is, de egy részükkel kapcsolatban igazad lehet. -Mondtam, miután kimorgolódta magát. Majd belekortyoltam a teámba. Jókedvűen iszogattam tovább, miközben nővérem újabb válaszát hallgattam. -Nem tudom, lehet nekem rémlik rosszúl, elég sokan vannak az emberek arrafelé. -Tűnődtem hangosan, de ez után nem is figyeltem a lányra nem akartam, hogy azt higyje szegény, hogy valami olyasmi miatt bámulom, ami nem tetszik rajta. Majd Mivel velem szemben voltak, hamarabb észrevettem a szőke fiatalembert, meg a családját, de nekem is időbe tellett megérteni, mit is akarnak velünk tudatni pontosan. Csak akkor lettem biztos abban, amire már elötte is gyanakodtam, mikor megláttam a papírt, amit Mairenek mutattak. Bosszús sóhajjal vettem tudomásúl, már vagy másodjára futottam bele ilyen helyzetbe, ha nem többször. Utáltam ezeket, mivel ilyenkor az ember megint nézhetett szabad hely után, és még a cuccait is át kellett vinnie az új helyre. -Igen, lehet, hogy most majd rájövünk. -Mondtam, miközben egyik kezemben csellóval, a másikban a poharammal át szlalomoztam az asztalok között. Már épp kérdeztem volna a lánytól, hogy leülhetünk e, de nővérem megelőzött. -Köszönjük szépen. -Mondtam, egy hálás mosollyal, majd letámasztottam magam mellé a hangszertokot, és letettem a poharat az asztalra, végüll helyet is foglaltam. -Örülök. Meara Moore. -Viszonoztam a bemutatkozást, még mindig mosolyogva. -Hm. Nem találkoztunk mi már valahol? Ismerősnek tűnsz, bár nem tudom. -Törtem meg a csendet kis várakozás után. Nem voltam benne biztos, de jobbnak gondoltam, ha már így összehozott minket a sors megtudakolni, mi is a helyzet valójában. Ha pedig csak egy rá hasonlító egyénnel volt dolgom, akkor itt volt az idő, hogy őt is megismerjem. |
Épp a cappuchinomból ittam, amikor két ismeretlen lány odajött hozzám. Lenyeltem a kávét, és megtöröltem a számat egy csipkés, fehér szalvétával. Látszik, hogy ez a kávézó egy puccos hely, hisz minden kis aprólék is tökéletes minőségből van. Felnéztem rájuk. - Sziasztok! Persze, foglaljatok csak helyet. -mosolyogtam. - Nathalie vagyok, de jobban szeretem ha csak Natienek hívnak. -mosoly.
|
- Semmi, szédít a meleg. - Motyogtam nem túl rózsás kedvemben. Most, hogy bejöttem a kávézóba már nem fájt annyira a fejem, de még mindig elég elviselhetetlen volt ahhoz, hogy minél sürgősebben mulasztani akarjam. Az újabb kérdésre felsóhajtottam. - Igen, az egyik producerrel beszéltem. Igazából még nem is munkáról, csak úgy megállított. Mondhatom, nagyon sok ideje van. - Háborodtam fel hirtelen, a mondat végén nem sikerült száműznöm a gúnyt a hangomból valamiért. - És még a producerek elfoglaltak. - Dohogtam tovább. Biztos mondtam volna még pár dolgot, de a pincér az asztalunk felé tartott a kávémmal, amire akaratlanul is felszakadt belőlem egy halk, de megkönnyebbült sóhaj. Mosolyogva köszöntem meg a jeges kávét a pincérnek, aki sietve távozott. Lenéztem az italra, a pohárból áradó hideg az arcomba vágott, de ez kifejezetten jól esett. Körbehordoztam tekintetem a helyiségen, de pillantásom csakhamar húgomon állapodott meg, aki ekkor ismét kérdezett:
- Fogalmam sincs. - Pillantottam az említett lány felé, majd belekortyoltam a kávémba. Igaz, hogy az ujjaim másodpercek alatt teljesen lefagytak, ahogy hozzáértek az egyalkalmi pohárhoz, így az arcom kissé megrándult, de ettől eltekintve jól esett, ahogy a hideg ital lecsorog a torkomon. Az asztalra raktam a poharat ismét, s nem túl feltűnően végigfuttattam szemeimet a lány bájos alakján, összevont szemekkel koncentrálva. - Én nem emlékszem rá. - Jelentettem aztán ki, finom mozdulattal megrázva a fejem. Majd hátrafordultam, mivel mögöttem valaki nagyon beszélt, de eddig fel sem fogtam, hogy mit. Ránéztem a magas, szőke férfira, aki mögött a felesége és vélhetőleg a két gyereke ácsorgott. Látszólag nem tudott angolul, s bár nem tudtam megtippelni, honnan jöttek, azt bőszen mutogatták, hogy elvileg ők asztalt foglaltak ide. Egy kávézóba? Na, mindegy. Még a papírt is az orrom alá tartotta, mire csak sietve, s kissé bosszúsan jeleztem, hogy jó, jó, megyünk már. Visszafordultam húgom felé, s látszólag kezdtem elveszíteni a türelmem:
- De mindjárt megtudjuk, mert már csak ott van hely, innen pedig mennünk kéne. - Álltam fel elnyomva egy bosszús sóhajt, s gyorsan összecuccoltam, megfogtam a kávém, majd elindultam a négyes box felé, ahol csak a Mea által felfedezett lányzó múlatta eddig idejét egyedül. Megálltam a blokk bejárata előtt, s a lányra néztem:
- Szia. Kiadó még két hely esetleg? Mert a másik asztaltól most lettünk épp elküldve, állítólag előre foglalták. - Érdeklődtem a helyzethez képest igencsak kedvesen. A lány így közelebbről kissé bánatosnak tűnt, úgyhogy reméltem, nem zavarom túlságosan. Türelmesen vártam a válaszát, közben pedig azon imádkoztam, ne törjenek le az ujjaim a hidegtől, míg helyet találunk, mert a pohár drasztikusan hűtötte őket, ami jó is lett volna... Csak nem ilyen mértékben. |
Tovább iszogattam, majd ismerős hangot hallottam amire meglepetten kaptam fel a fejem. Végül meg is pillantottam a gazdáját. Széles mosollyal néztem fel nővéremre, aki hegedűvel együtt lépett oda az asztalhoz. Nem furcsállottam a dolgot, nállam is ott volt a cselló, ami oldalról a széknek volt támaztva. Jópáran meg is néztek miatta, de nem zavart különösebben, lassan kezdtem megszokni. -Jé, szia. -Mondtam, miután helyet foglalt. -Helyzet? -Kérdeztem, miután rendelt, mivel a próba után láttam, hogy megint sikerült valakinek elkapnia. -Láttam, megint megtalált valaki. -Tettem még hozzá elgondolkozva. Nagy tömeg volt, lassan már nem is volt hely sehol. Tekintetemet körbejárattam az embertömegen, majd egy ismerősnek tűnő arcot fedeztem fel nemmessze tőllünk. -Hm, az a lányzó csak nekem ismerős? -Kérdeztem nővéremet, miután nem tudtam eldönteni, hogy én emlékszem e rosszúl. De ahogy tovább töprengett, valami olyasmi kezdett derengeni, mintha a táncosok között láttam volna, bár nem esküdtem volna meg rá, és ha ő volt az akit láttam, akkor is csak egyszer. Mindenesetre nem néztem tovább a lányzót, nem akartam túl feltűnő lenni, így inkább kérdőn pillantottam nővéremre, hátha neki jobb az emlékezete, mint nekem, vagy esetleg ő többször látta már, ha tényleg táncos az illető. |
|
A kávézóban üldögéltem, egy cappuccinoval előttem, rajta temérdek tejszínhabbal. Néztem a befelé tolongó embereket, és azon gondolkozván hogy hol fognak helyet foglalni, hisz alig van hely. Minden asztal zsúfolt volt, kivéve pár bárszék és természetesen az é nasztalom, ahol még volt hely. Hisz, egy négyes boxban ültem. Szerencsém volt. Pár helyes srác ment el az asztalom előtt, kacsingattak. Visszaemlékeztem a múltbéli páromra, egy aprócska alig látható könnycsepp gördült le az arcomon. Szipogtam egyet, majd letöröltem. |
Alig léptem ki a próbateremből, ami szerencsére légkondicionálva volt, már is megállított valaki. Halk sóhajjal fordultam feltartóm felé, majd körülbelül öt perces beszélgetés után végre sikerült megszabadulnom a túlságosan fontoskodó producertől. Általában jól elbeszélgettünk, de most felettébb tehernek éreztem hallgatni a fecsegését, ennek ellenére próbáltam úgy tenni, mint akit érdekel. Ám ez sem ment a végsőkig, magamhoz képest viszont így is sokáig tűrtem. Végül aztán elköszöntem, s sietve elhagytam a stúdiót nem számolva azzal, hogy a hőség mellbe fog vágni. Elkeseredetten nyögtem fel, ahogy tüdőm próbált hozzászokni a túlságosan is nehéz, párás és forró levegőhöz, szabályos légszomjam lett. De azért aztán valahogy sikerült tovább mennem. Igaz, talán hazamehettem volna, mivel már előre láthatólag semmi dolgom nem lett volna, ha csak nem hívnak vissza valami miatt, de úgy határoztam, mégsem így teszek. Bár a hangszert is le kellett volna raknom, gondoltam csak nem lesz probléma, ha ismét így jelenek meg a jól bevált francia kávézóban. Eddig is sokszor megesett már, hogy vele együtt léptem be oda, egyébként ezt a legtöbb ember megmosolyogta, vagy épp arról ismert fel. Jó, volt, amikor kínos volt, de szórakoztató helyzetek is megestek már. Bár nem azért mentem oda, hogy mulassak, nem is azért, hogy magánkoncertet adjak a vendégeknek, most épp megkívántam egy jeges kávét. Olyan ritkán ittam kávét, hogy az elképesztő, de most fájt a fejem is, ráadásul meleg volt. Úgyhogy nincs is jobb párosítás, mint a hideg és a kávé, talán mindkét felettébb kellemetlen tünetem enyhülni fog. Ám a meleggel együtt az is járt, hogy nem hordhattam semmi olyat, ami kicsit is takarná az arcomat és a feltűnően tűzvörös hajamat, így sokan megállítottak. Igyekeztem nem bosszús lenni, s válaszolni pár kérdésükre, de a legtöbben megértették, hogy sietnem kell, így elengedtek. Azért az már jó, ha az ember nem akar rosszat az egyik favoritjának, nem? Akkor jobb lesz, ha hagynak tovább menni. Igaz, nem késem el sehonnan, de nekik ezt nem kell tudniuk. Végül nagy nehezen bár, de sikerült túljutnom a kisebb csődületen, s kirobbanva közülük kissé feldúltan beesni a kávézóba. A pincér, akit egyszer korábban majdnem elgázoltam riadtan nézett rám, s már el is tűnt a konyha felé vezető ajtóban. Nem álltam meg egy kis grimaszt, de aztán körbejárattam szemem a kávézón, s legnagyobb meglepetésemre húgomat pillantottam meg. Az asztalnál, ahol ült volt még hely, ezt nyugodt mosollyal vettem tudomásul, s rögtön arra vettem az irányt.
- Nocsak, kit látnak szemeim! - Ültem le vidáman vele szemben, a hangszertokot pedig szokásomhoz híven a szék támlájára akasztottam. Megnyugvással dőltem hátra, végre újra légkondis helyiségben voltam, ami felettébb jól esett. Nemsokára egy pincér lépett az asztalhoz, akinek leadtam a rendelésem, tényleg jeges kávét kértem, ahogy eredeti tervemben is szerepelt. Aztán csendben ücsörögtem tovább, élvezve a kellemes hőmérsékletet. |
Ahogy kiértem a szabadba a zenekari próba után, megcsapott a hőség. Napok óta ilyen meleg volt, és kezdett már elegem lenni ebből, bár az időjárásnak mégsem szólhattam, hogy vegyen vissza egy kicsit a hőmérsékletből, így kénytelen voltam tovább tűrni a dolgot. Kis gondolkodás után úgy döntöttem megkönnyűtem a helyetem, így elindultam a kávézó felé. Nem sokan voltak az utcán, hisz most dél körűl tűzött a nap leginkább, de így legalább gyorsabban haladhattam az utcákon. Ahogy odaértem, és beléptem az épületbe megkönnyebbülten sóhajtottam fel. A légkondi miatt itt hidegebb volt szerencsére, mint odakint. Miután sorra kerültem, kértem magamnak egy jeges teát,Majd szabad asztal után néztem. Nemmessze találtam is egyet, így letelepedtem, és elbambulva meredtem magam elé. Néha belekortyoltam a teámba, de nem siettem el a dolgot, kivételesen volt időm bőven. |
 -Lauren Ramoon- mutatkoztam be végül én is. Végül akkor mégis csak elkéstem, ami nem igazán vallot rám. Mérges voltam kicsit magamra, így bocsánatot is kértem. Amikor elkezdte mesélni a történetet figyelmesen halgattam és bólogattam. Beletudtam képzelni magamat a szerepbe, éreztem ,hogy ezt megtudom csinálni. -Ezt jól meglehet majd csinálni, elég egyedi..- mondtam, miközben már magamban folyt az ötletelés. -Lenne viszont egxy kérdésem.. akkor a darabban nem énekel senki, lemezről megy a zene?- érdeklődtem. - Hmm, tetszik, hogy nincs sok beszéd a darabban.. ettől olyan.. egyedies lesz az egész.- mondtam mosolyogva. -Mikor lennének a próbák.. fontos lenne egyeztetni.- mondtam határozottan. Nem akartam, hogy egybe follyon a másik darabbal.. -Akkor a karakterem egy zűllöt lány, akinek, mondhatni kettős élete van..- gondolkoztam hangosan, miközben felvázoltam a jellemét, hogy így jobban áttudjam élni az egészet. -Mikor lesz a bemutató?- kérdeztem hirtelen, mivel kezdtem izgatott lenni. |
 Megérkezett a lány.Külsőleg pontosan ilyen színésznőt kerestem.Eléggé kiegyensúlyozottnak tűnt.Felálltam az asztaltol és a kezemet nyújtottam felé.-Jasmine Beth Jagaciak vagyok-mondtam komoran-Nem szeretem a késést.Foglalj helyet.-Elővettem a jegyzeteimet,amelyek szétfolytak az asztalon.-Ilyen munkát nem igazán kaphattál máshol,szóval skubizz ide.A lényeg.A sztori egy nőről szól,aki hát nem éppen fényes életet él.Pénzért ágyba vonul mindenkivel,droggal kereskedi.Ez mind éjjel.Nappal pedig gyógypedagógus.A lényege a sztorinak,hogy megismerkedik egy leokémiás gyerekkel munkája során és hát nagyon megszereti.Egyértelmű,hogy a darab arra éleződik ki,hogy a nő hogyan képes a két életformát együtt csinálni,és mit választ akkor amikor a kis Spohie-a leokémiás kislány-eltávozik az élők közül.Ez csak egy nagyon vázlat része a darabomnak.Te alakítanád ezt a nő személyt.Ez egész darab az én számaimre épűlt,talán annyival lesz könyebb az egészet előadni,hogy nincsen szöveg,vagy ha van is az nagyon kevés.Ennyi-fújtam ki a levegőt és vártam,hogy hogyna reagál Lauren. |
[130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
