|
Témaindító hozzászólás
|
2013.01.12. 20:50 - |
Hangulatos kis kávézó, békés és csendes, a választék pedig bő. A pincérek is nagyon kedvesek, ráadásul az itt kapható dolgok igazán finomak. A hely egyszóval csak arra vár, hogy te is betérj ide! |
[130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
 -AIDS-et, vagy akérmi furát. Nem vagyok orvos. És még azt sem döntöttem el, hogyan viszonyuljak egy lehetséges zombiapokalipszishez. -vontam vállat, miközben kényelmes tempóban, zsebre vágott kézzel sétáltam Maire mellett...már amennyire ezt a szűk folyosók megengedték.
-Nem tudom. Mondjuk úgy, hogy még be kell gyakorolnom ebben a formában. -Az embereket általában ez is zavarba hozza. Mármint, hogyha sokszor szólítom őket a teljes nevükön. Akár hivatalosan is hangozhatna, de az én számból valahogy semmi sem tűnik annak. -Tudod, így ízlelgetem... -egészítettem még ki a mondanivalómat mosolyogva.
Mire elkezdte az "élete történetét" mesélni, kiértünk az épületből az utcára. Mint általában, rengetegen voltak, de riportereket vagy hasonlókat nem láttam egyelőre. Számítottam amúgy még néhány csevegésre azután, hogy újra munkába álltam a stúdióváltás óta. Bólintottam egyet. -Három év? Hosszú idő. -Biztonsági okoból csak egyetlen szezonra írtam alá szerződést, de ha ő kibírta ennyi ideig, talán én is meghosszabbítom majd. -Aki ilyen szép, biztos jó hangja van. -pillantottam oldalra még egyszer. -Na, merre van az a kávézó? |
-Nem. Én azért szórakoztam olyan jól, mert a tudatalattim már akkor is sejtette, hogy imádjátok egymást. –Mosolyodtam el. –Már akkor látni lehetett abból a hatalmas tisztelettből, ahogy egymáshoz viszonyultatok. –Mondtam cinikusan. –Igen, tényleg aranyos. Tudod mi az, hogy éééédeeees? Vagy mondjam németül? –Kérdeztem, én teljesen jól elszórakoztam azon, hogy zavarban van. Néha lehetek én is gonosz, vagy nem? –Ki tudja. Aztán majd kiderül, hogy utálsz velem együtt dolgozni. Végülis eddig csak ellenfelek voltunk. Akkor meg maradhat ez a kép, bár talán elviselhető leszek. –Volntam vállat egy halvány mosollyal, tudtam, hogy nem veszi majd komolyan, ismert már, és én sem úgy gondoltam. –Óó. –Bólintottam, erre most valahogy én sem találtam megfelelő szavakat elsőre. –Ez nagyon szép gesztus. És ha már így felhoztad, ha valaminek, akkor annak mindenképp muszáj rajta lennie. –Mondtam, tényleg csak helyeselni tudtam, végülis ez egy meghatározó emlék lehetett a számára. –Rendben. Sorrendre van otleted? Mert akkor írhatom úgy rögtön. Én még nem gondolkoztam rajta, bár minden kezdet nehéz, ha ezt lehet annak nevezni. De azt sem mondanám rá. Szóval szerinted? –Kérdeztem, miközben előhalásztam egy füzetetm, amiből kitéptem egy lapot, és a táskám aljáról még tollat is sikerült szerválnom. Kyváncsi szemekkel vártam a gondolatait készen arra, hogy papírra firkantsam, hisz azt mondják, az első ötletek a legjobbak, és ezek azok voltak, úgyhogy nem ártott volna megörökíteni őket írásos formában is. |
- De nem is szeretném kipróbálni - szögeztem le. - Neked sokkal jobban állna, én továbbra is azt állítom - tettem hozzá, s habár már ő is elmondta a maga véleményét erről, én akkor sem tágítottam az álláspontomtól, továbbra sem. És valószínűleg később sem fogok. Nosztalgikus mosollyal reagáltam a visszaemlékezésre, s Kurt arca felettébb előttem volt, ahogy példás unalommal hallgatta végig a produkciót. Kedvem lett volna vonóval négybe vágni, bár valahogy megkegyelmeztem neki, azt hiszem, Lindsey volt, aki megnyugtatott, mert rendesen kiakadtam. Nem volt feltűnési viszkedegségem soha, viszont azt nem szerettem, ha én egyszer dolgozom azért, hogy jól érezze magát valaki, akkor minimálisan legalább ne figyeljen oda rám. Úgy gondoltam, annyi azért még elvárható. Vagy nem?
- Azért a németek is örülhettek. Utána valamelyik nagyokos kitalálta, hogy legyen táncház és akkor is én játszottam, mondjuk kottából, de akkor isaz ő zenéjük volt. Büszke is voltam amgamra - nevettem el magam. - Emlékszem, te meg alig tudtál a táncra koncentrálni, annyira jól szórakoztál rajtam. Vagy inkább a helyzeten? - csipkelődtem ismét, tudtam, hogy úgy sem veszi komolyan, csak épp annyira, mint azt az én esetemben szükséges.
- Édes? - horkantam fel tettetett bosszúsággal fejcsóválva. Láttam azért, hogy meghatódott, én pedig ettől szokásosan zavarba jöttem. Azért nem gondoltam volna, hogy ilyen hatást fogok kiváltani nála.
- Jó, jó - sóhajtottam és még aprókat bólogattam is hozzá. Nem nagyon akartam lelkizősre fordítani a beszélgetést, pedig barátnőm hajlamos volt elragadtatni magát. - Én is remélem, hogy ez fog róla eszembe jutni. Sőt, biztos vagyok benne. Majd meglátjuk - mondtam. - Viszont, lehetséges, hogy, ha dalszerző nem is leszek, akkor valami zeneféleséget muszáj leszek komponálni. Megígértem Tom-nak, illetve megfogadtam, ha valaha is lesz új szólóalbumom, akkor mindenképp lesz rajta egy dal az emlékére - hajtottam le a fejem. Kezdett ez a sok atrocitás megviselni mára, így az utolsó teasütiért nyúltam, hátha majd segít rajtam az endorfin. Ki tudja.
- Össze kéne írni ezeket, mert el fogjuk felejteni - sóhajtottam. Bár nálam nem volt egy darab erre alkalmas papír sem. De ki tudja, talán Lindsey-nél. Végül is az ő szakmájában inkább előírás, mint az enyémben. |
-Honnan tudod, hogy az lennél? Ki sem próbáltad még! –Csóváltam meg a fejem, néha úgy éreztem, a nulla alatt van az önbizalma, pedig nagy tehetség volt, és nem azért, mert a barátnőmnek nevezhettem. Bár ahhoz is kell valamennyi, hogy az ember elviseljen engem, de én nem pont erre gondoltam, és már megint ott járok, ahol nem kéne, vagyis nem pont itt szerettem volna kilyukadni. Lényeg a lényeg, megérdemelte azt az elismertséget, amit kapott, még úgy is, ha ő nem mindig látta így magával szemben, és talán még tud nekünk meglepetéseket okozni. Mit talán? Én ebben biztos voltam. Persze nem erőltettem a dalszerzőség dolgát, viszont ha nekiáll, én hittem a jó eredményben, de ez nem volt valószínű. Mármint azt, hogy nekiugrik. Sikerült elgondolkoznom a Maire Moore mint dalszövegíró, vagy dalszerző ügyön, és már csak a szavaira kaptam fel a fejem. –Akkor jó. Mert én már a címét nem biztos, hogy meg tudtam volna mondani. –Vallottam be. –De imádtam, az egyszer fix, és a többiek is. A németeken kívül. De az meg kit érdekel? Tényleg jó volt, és most is az lesz, a lelkesedés fél siker! Na, meg ugye egy zseni vagy, mint tudjuk! –Fecsegtem már megint, de mondjuk ez mind igaz volt, csak talán hosszúra eresztettem a mondanivalóm.. Bepörgetet az ötlet, nem is kicsit. A következő mondatára viszont elmosolyodtam. Sikerült meghatnia, azt el tudtam volna képzelni, hogy emlékszik rá valamennyire, de hogy még mindig játszogatja néhanapján. –De édes vagy! Ezt nem is gondoltam volna. De megható, tényleg. Bár tanárnak biztos nem állok. És azokat, akik tudnak, könnyű tanítani. –mOndtam, mikor a meglepettség után szóhozjutottam. –Mostmár majd talán az fog róla eszedbejutni, mikor ismét találkozhatunk, és a stúdióban bármikor zargathatsz, ha nem árulsz be, úgyhogy elképzelhető, hogy nem veszi majd el a kedved. –Tettem hozzá mosolyogva. Tudtam, hogy ez Mairetől mit jelent, és az én mondanivalóm mögött is volt valami lelkizős tartalom, bár nem akartam túlzásba vinni. –és mi az, amit még mindenképp szeretnél? –Néztem rá kíváncsian. -DE akár az előbbi két dal lehetne egymás után. Hisz egy emlékcsoport. –Vetettem fel, majd érdeklődve vártam, neki mi a véleménye. |
- Az túl hosszú lenne - ráztam meg a fejem. - Amúgy csapnivaló dalszerző lennék, hidd el, főleg, hogy bár álítólag van hangom, soha sem képeztettem - tiltakoztam. Nem sokan próbáltak meg rávenni, hogy énekeljek, legutóbb Jasmine-nek sikerült, amikor elvállaltam a Retourá mon Maison című dalához a vokált, és azért meg is kellett tanulnom pár sort franciául, bár a nyelvérzékemmel soha sem volt gondom. Aztán eszembe jutott a pletyka, ami utána bukkant fel, és aznap mentünk el ebédelni Jasmine-vel, te jó ég. És az már több, mint egy éve volt! Elég borzongató volt ebbe belegondolni. De vissza kellett kanyarodnom az eredeti témához, ami főleg akkor sikerült, mikor Lindsey elnevette magát.
- De, lehet. Biztos, hogy nekem is a véremben van valami, csak még nem találtam szövetségest. De mondjuk a country zene nem is olyan rossz - nevettem el magam. Pár barátnőmmel néha játszogattunk azt is középiskolás koromban, nagyon jó móka volt. És jól szórakoztunk. Lindsey felvetése viszont mindent vitt. - Mondjuk azt nem tudom, hogy kerültek oda ezek a vadnyugatiak - filozofáltam hangosan, még mindig ezer vattos mosollyal.
- Jaj, most már tudom, melyik az! Akko azt is listába vesszük - töprengtem. - De én ragaszkodom ahhoz az ausztrál népdalhoz is, amit még edzőtáborban tanítottál meg, mert cáfolni akartad, hogy nincs tehetségem az irányzatotokhoz - mosolyodtam el. - Ha van rá időm, még am ai napig előveszem, akármilyen meglepő, csak hát mindig eszembe jutsz róla és akkor nem lesz épp jó kedvem - vallottam színt. Ő azok közé az emberek közé tartozott, akik előtt ki tudtam nyilvánítani az érzelmeimet, pedig ilyenből, mint tudjuk, elég kevés személy akadt. A jelenlegi baráti körömből talán csak Meara és Lindsey. |
-Nem, nem az. Nekem nem lesz múzsám! És külömben is. Nem tudok verset írni. Egyszer próbáltam meg, mert kötelező feladat volt irodalomórán. Ne akard tudni az eredményét. –Mondtam az elejét durcásan, a második felét meg már csak azért is nem vagyok költő hangon. Ha egyáltalán van olyan. Ha nincs, majd feltalálom, és bejegyeztetem a külömböző hangszínek jegyzékébe. Ilyenkor jött el az a pont, amikor vagy alapból ennyire dilis vagyok, vagy agyamra ment a munka. Az ismerőseim fele az egyik, a többi pedig a másik variáció mellett voksolt, én meg úgy voltam vele, hogy lehet, jobb nem is tudni, de ami biztos, nem én fogom megítélni. Erre is jó lesz majd az új pszichológusom. –Pedig még az is lehetnél, miért nem próbálod ki? Az első dalod címe lehetne mondjuk. –Vágtam eltöprengő képet, pedig már előre tudtam, mit fogok mondani. –Óda a lovagiasan antibeképzelt Kurthoz. –Mosolyodtam el végül, mint aki tényleg egy nagyon jó ötlettel álllt elő. –Természetesen te. Csak megfertőztél, vagy telepatikus úton tanítassz, én meg gyorsan tanulok. –Mondtam a jósnős kérdésére. A következő pillanatban csak meredtem rá kerek szemekkel, úgy éreztem, tényleg megőrültünk. –Te, a kelta őslakosok nem lehet, hogy békében éldegéltek a cowboyokkkal egy ideig a smaragdzöld szigeten? –Pislogtam, ez csak azt akarta jelenteni, hogy élethű volt, de itt már én sem bírtam, némán, de könnyező szemekkel próbáltam nem megfulladni a nevetőgörcstől. –Arra, amit záróesten játszottál. –Töprengtem el, a címe még nem jutott eszembe, így most ezen agyaltamm, pedig imádtam azt a dalt, és idegesített, hogy nem jut eszembe. |
- Végül is a dalszövegírás is költészet, nem? - vigyorodtam el, nem hagytam annyiban a dolgot és felhőtlenül szórakoztam. És még ő állítja, hogy nem költő! Emlékszem, egyszer az irodalomtanárom azzal nyaggatott, hogy miért nem írok verseket. Mert az is olyan, mint a dalírás, sőt, egyszerűbb, mert nem kell hozzá dallam! Mire én közöltem vele, hogy nekem semmi közöm a dalszerzshez, ő egészen addig azt hitte, hogy azzal foglalkozom. Csak egy kicsit pirult el, mikor kiderült számára, hogy teljesen más irányzatok felé húz a szívem, a drágalátos osztályom meg persze dőlt a nevetéstől. Ja, és azt hozzá kell tennem, az a bizonyos tanár Svájcból jött és Heinrich volt a keresztneve, csak erre emlékszem. De az irodalmat jól tanította, az volt a szerencse, hogy imádta Swift meg a többi nagy alak műveit. Bár a Gulliver tényleg jó, de azt hiszem, elkanyarodtam az eredeti témától. - Pedig szeretem a balladákat -biggyesztettem le az ajkaim, mint egy durcás kisgyerek. - És nem, nincs lázam, hacsak nem kaptam sebfertőzést a csésze miatt - pislogtam sérült kezemre, melyet továbbra is igyekeztem nem mozgatni. Bár a nevetéstől már így is egész testemben rázódtam, nem mertem hangosan művelni, mert az előző akcióm is minden tekintetet rám vonzott, szóval inkább visszafolytottam, de ennek eredményeképp már a könnyeim is patakzottak.
- Kurt egy beképzelt alak - mordultam fel, egy pillanat alatt visszanyerve a józanságom, mikor szóba került a német edző fia. Az arcom is elsötétült, kevés embert viseltem el annyira negatívan, mint őt. Az első pillanattól kezdve fel tudta vinni bennem a pumpát, az első találkozásunkat azt hiszem, soha sem felejtem el. Bár arra pontosan nem emlékszem, mit szólt be rögtön köszönés helyett, de a reakciómra nagyon is. Nem szokásom az emberrel rögtön kiabálni, de neki ezt is sikerült kihoznia belőlem, az egész csapatuk minket nézett, utána a fél német vívótársaság megutált, mire közöltem velük, hogy nem ők tehetnek róla, hogy az edzőjüknek ilyen a fiuk. Persze az apja mindig próbálta rendezni a viszonyunkat, kevés sikerrel, sőt mondhatnám, semennyivel. - Amennyire karót nyelt, lehet, előző életében lovag volt - grimaszoltam. Aztán végül felkacagtam, mikor kijelentette, hogy nem verseng a lovagommal.
- Ki is a jósnő? - vigyorogtam rá. - Amúgy ha már az előbb a naplementénél tartottunk, egy cowboy sem jönne rosszul egy cowgirl-lel akik azt kiabálják hogy jiiihááááá! - bár nem hangosan csináltam, de akkor is sikerült megütnöm azt a western-es hangsúlyt és végleg kitört belőlem a nevetés, most már hangosan. Aztán végre sikerült lenyugodnom, mikor az albumról kezdtünk beszélni.
- Hm, mehetünk a régiektől az újak felére. És melyikre gondoltál? - néztem rá csillogó szemekkel. - A borítókép ötlete jó, ez tetszik - bólogattam vigyorogva, mint a vadalma, engem is tisztára belelkesített. |
--Nem, költő sem lettem, ahogy az ausztrál írók soraiba sem álltam be, hogy téged idézzelek. –Ingattam a fejem, persze jól mulattatot, hogy ő így elvan, örültem, hogy jó kedve eltt miattam. Bár azt nem tudtam, érkezésem előtt milyen volt, de talán ez feljebbviszi azt a nemlétező önbizalmamat kicsit. –Már csak akkor lennne szebb, ha pár órával későbbre járna az idő, és az ablakból látnánk a naplementét. –Dünnyögtem. –De egyébként te ki vagy, és hová tűntetted Maire-t? Romantikus? Nincs lázad? –Vigyorodtam el aztán, na, ő meg az érzelgősség, és főleg har romantika. –Ja, nem, nem írok verset ehhez a jelenethez, még akkor sem, ha tragikusan elraboltad a barátnőmet. Nem, még úgy sem, ha beillene balladának. Meg se kérj rá. –Tettem hozzá. Akkor sem vagyok költő! Nekem az nem megy, és különben is. Nem elég neki ennyi? Beavattam a szupertitkos terveimbe. Mert speciel ezt olyan sokáig lehetett volna titkolni az alany elől. –Értem tanárnő. –Bólogattam. –Azzal én még várnék, hogy nem repül a kisasszony. –Vigyorodtam el aztán. –Ki tudja, lehet, beleszerettél a német edző fiába, azért buksz ennyire a romantikára, az előbb is azon gondolkoztál, amúgy sosem mondtál volna ilyet. És a szerelmesek a föld felett járnak. Az meg a repülés, nem? -kacaktam fel. –Úgyis összeillettetek annak idején. –Szúrtam még közbe, mikor épp levegőt kaptam. Ez annyira apszurd lett volna. Egyrészt mert az előbb említett srác szintén nem tudta a nevét, és ő a Margaret után kb csak hatszáz verziót próbált ki. Nem mintha egyik is bevált volna. Na, meg egy kelta népdalra közölte, hogy ária, majd nem látta, hogy Maire hegedül, és megkérdezte a többiektől a dal alatt, hogy ki ez a béna. Végül csak hogy hab is legyen a tortán, egy nap alatt úgy ötvenszer vesztek össze, valahogy nagyon nem bírták elviselni egymást, bár én sem kedveltem a fickót, az egója a felhőket súrolta. –Igazán semmiség. De nem versengek a lovagoddal. –Mondtam teljesen komolyan. Hogy én miért tudok ekkora zöldségeket összebeszélni csak azért, hogy piszkáljam? Nos, ez számomra is titok volt. –Áh, talán menni fog. –Mosolyodtam el a kijelentését hallva a nyelvekről. Mikor az albúmcímmel folytatta, csak pislogtam. Jóll hangzott, meg minden, de mi ez? Aztán a segítségével végül én is megvilágosodtam. –Óóóóó! Ez nagyon jól hangzik! Akkor benne vagy? És legyen a régebbi dalokból? Szuper. A ruhád lehetne kék, a hajad meg hullámos a borítóképen, mint a tenger, nem? A legújjabbaktól a régi, fordítva, vagy összevissza haladjunk a dalokkal? Mindenképp legyenek rajta, amiket te a legjobban szeretsz. Asztaaa. Meg én is tudok egyet! –Indultam be, és már megint nem lehetett lelőni. Aztán ránéztem, elvileg hogy levegőt vegyek, majd csendben maradtam, és csillogó szemekkel néztem rá, tényleg nagyon örültem, de a véleménye is érdekelt legalább ennyire. |
Tágra meredt szemekkel hallgattam, amit mondott. Lindsey akár fáradt volt, akár nem, mindig képes volt összehordani ekkora sügérségeket, de imádtam a hülyeségeit, nagyon is. A szám széle már most remegett a visszafolytott nevetéstől, a végén már a vállaim is rázkódtak, aztán csak nem bírtam tovább és ki is tört belőlem.
- Ez a modern költészet! - mondtam két nevetőgörcs között, persze a fél kávézó minket nézett. Azt soha sem irigyeltem saját magamtól, hogy nyilvános helyen sem vagyok képes visszafogni magam. Pech, ugye? Enyhén megcsóváltam a fejem, barátnőm ezt akár az előző megnyilvánulására irányuló utólagos reakciómnak is vehette.
- Ha fiú lennél, akkor azt mondanám, hogy ez nagyon romantius, de, mivel nem vagy fiú... - szünetet tartottam - ezért csak aranyosnak titulálom - fejeztem be a végén, és esküszöm, ha lett volna valami olyan dolog a kezem ügyében, amitől nem kellett volna, hogy féljek, elhajlik, mint például a kiskanál, amivel inkább nem kísérleteztem, esküszöm az asztalra koppintottam volna vele, mint a bíró a kalapáccsal az ítélet kimondása után. De megfelelő eszköz hiányában inkább hanyagoltam a lehetőséget, úgy gondoltam, így mindenki a lehető legjobban jár.
- Szerintem az amúgy is az volt már a spanyol inkvizíció idején. Akkor is fújtak már a vörös hajúakra, ott pedig, mint tudjuk, elég sok ilyen hajszínnel rendelkező egyén van - folytattam professzorokhoz méltó stílusban, ha már azt mondta, sok tudásom van. Aha, tényleg. De akkor talán mégsem repülök és nem változtatom békává, akkor már azonosuljun a gondolatmenetével. Jobb alternatíva ez így, mondju úgy, hogy ez lesz a bosszúm. - De azért köszönöm a hűséged, tényleg - hajtottam fejet előtte elegánsan, aztán ismét elnevettem magam, vele együtt. Aztán, míg a terveit boncolgatta, pár pillanatra muszáj volt lehunyni a szemeimet, hogy egy kicsit megnyugodjak és relaxáljak, de úgy éreztem, ha nem nyitom ki őket sürgősen, itt helyben elalszom, pedig úgy gondoltam, már a kávé megtette a hatását. Aztán mégis csak felnéztem rá, mikor a végén leesett, hogy mire gondol.
- Én még az angolhoz is kevés vagyok most - jelentettem ki nagy sóhajjal, aztán csak merengtem magam elé és gondolkodtam.Lindsey is visszafogta magát, ahogy láttam, de szerintem neki sejtelme sem volt, hogy én már sokkal előrébb járok. De hirtelen ihletet adott és természetesen az agyam ilyenkor nekem is max fordulatszámon pörgött, szóval beindult a tervezgetés. Aztán egyszer csak felnéztem.
- Sea of Memories - mosolyodtam el, aztán nagyot sóhajtottam - Mármint nem gárgyultam meg, hanem az új album címe - magyaráztam, aztán felvont szemöldökkel vártam a hatást. |
-Mostmár egyenesen rettegek, hogy békává váltosztatsz. A producer, aki békávávált. Jó cím lenne egy újságcikhez, nem? Vagy egy balladának is beillene a történet. És te lennél a főgonosz. –Vigyorogtam. Annyira értelmetlen szócsatáink tudtak lenni néha. Vagy minek is nevezzem ezt, meg a társaikat. –Úúú. Tényleg hű de nagy tisztelet övezhet, ha ekkora tudásod van. –Mondtam, ezt akár bóknak, vagy épp idézőjeles megnyilvánulásnak is vehette akár. –Akkor rombadöntenéd az egyik elképzelésemet, és mennék utánad, akárhová is száműznek innét. Lehet, írországot a boszorkányok szigetévé varázsolod. De én oda is követlek, még békaként is. –Mondtam, majd kitört belőlem a kacagás. –Hahó. TE tényleg csak a teasütik terén vagy ekkora ész? Most nem is németül beszéltem. –Sóhajtottam fel. –Arra akartam kilyukadni, hogy az egyik tervemben szerepel Maire Moore alias te. Tudod. A vöröshajú pszichológusom. Vagy barátnőm, esetleg aki boszorkánykodásaival minden tervemet rommba dönti majd. Eddig megvan? –Pislogtam rá. –Szóval miközben végignosztalgiáztuk a délutánt, és lassan hárfázni kezdtünk egymás idegrendszerén. Szóval ott folytattuk, ahol évekkel ezelőtt abbahagytuk. Na, addig nekem forgott az agyam, és az jutott eszembe, ha nem utálsz még túlzottan, nincs kedved együtt dolgozni egy albumon? –Esett meg rajta a szívem. –Túl sokat még nem gondolkoztam rajta, miattad nem volt rá időm, de olyasmik jutottak eszembe, hogy lehetne akár a régi dalokból valami, igen, volt, amit már hallottam, vagy akár valami új, mivel ez a helyzet elvileg mindkettőnknek új. –Pörögtem túl szokás szerint, majd hírtelen hallgattam el, mivel még bele sem egyezett tuttommal, így mint akin kikapcsoltak valamit, bámultam rá. |
- Jó is, ha félsz. Legalább meglepetés már nem érhet - nevettem el magam. Nagyon hiányzott már ez az évődés valakivel, de főleg Lindsey-vel. El sem tudtam mondani, hogy mennyire örültem most annak, hogy belébotlottam. Ennél jobb már nem is történhetett volna.
- Ugyan, nincs mit - mosolyogtam rá. Kivégeztem a kávém, így lassan letettem a csészét az asztalra, aztán én is elcsentem egy sütit, mielőtt még rosszullennék a délután hátralévő részében. Azt inkább nem kockáztatnám meg. Ahogy lenyeltem az első falatot rá kellett, hogy jöjjek, teljes mértékig osztom Lindsey véleményét.
- Tudod, mit? - néztem rá hamiskás mosollyal - Az összesből együttvéve! - Húztam ki magam tettetett büszkeséggel, csak, hogy teljesen jó legyen az imidzsem, ami még szerintem így sem sikerült. De azért én próbálkoztam.
- Jaj, szegény, komolyan nem is tudom, mit tegyek, hogy ez ne így történjen - csóváltam meg a fejem. - Ha én repülök, hát akkor... Akkor nem is tudom, mit csinálok - gondolkoztam el. Komolyan, még tényleg nem igazán barátkoztam a gondolattal, hogy mi lenne, ha kivágnának az állásomból, talán, mert annyira nem kerültem közel ehhez az állapothoz.Persze ennek nem az volt az oka, hogy annyira biztos lettem volna magamban. De mielőtt elmerülhettem volna ezekben az alternatívákban, Lindsey újra megszólalt.
- Hogyhogy rólam? - lehet, hogy annyira fáradt voltam, hogy már ennek a jelentését sem tudtam felfogni, pedig nagyon egyszerű, de azért inkább megkérdeztem, jobb volt biztosra menni. Közben eltüntettem szegény sütimet, komolyan jobban éreztem magam már ennyi után is. |
-Hajaj, én félek. De tudod mit? Lehet, neked van igazad, és ott a helyem. –Nevettem fel hallkan.. –Hah. De akkor te magyarázod ki, hová tűntem. –Vágtam bosszúálló arcot pár pillanatig. –Köszi. –Vettem el egyet mosolyogva, ugyanis reggel az idegességtől nem tudtam enni, későb pedig nem volt rá időm. –Most ezt a színéből, alakjából, illatából, vagy az eddig szintén titkolt látói képességedből álapítottad meg? –Találgattam, habár az volt a legvalószínűbb, hogy már evett ilyet. -TE tényleg boszorkány vagy! –Nevettem, mivel tényleg nem volt rossz a süti. –Most iszonyatosan megiedtem. –Állapítottam meg, mikor lereagálta az ez utáni megjegyzésemet. Habár nem pont ilyesmi válaszra vártam, de ez akkor is jó volt így. Az ilyen visszavágásait is szerettem. –Akkor mégkegyetlenebb leszel, és elvesztem életem nagy lehetőségét miattad. Vaaagy. Én árullak be Miss Smarternek, és te fogsz repülni. –Mondtam, ez már szinte a gyerekek visszavágósdiát utánozta, de én élveztem. –Nem mondom meeeeg. –Nyújtottam ki a nyelvem totál ovodásan. –Amiért ilyen gonosz vagy, ezért titok, de mióta idejöttem, már rólad is gondolkoztam. –Mondtam, igaz, gonosz húzás volt, de hagy legyen most kíváncsi. Ha ő meg tudott lepni az előbbivel, akkor én is megérdemlek ennyit. |
- Hm, még az is lehet - nevettem el magam, persze tudtam, hogy ő is pontosan tudja, nem gondoltam ezt komolyan, ahogy ő sem. De azért, ha már megkérdezte, muszáj voltam válaszolni. Ördögi mosollyal fürkésztem az arcát, de közben tovább iszogattam a kkávémat.
- Teasütit? Egész finomak - toltam hozzá közelebb a kis tálkát, én még rájuk sem néztem, bár lehet, jobb lett volna bekapni pár falatot, mielőtt visszamegyek dolgozni. Szerencsére már a kávé hatása is kezdett érződni, de lehet, hogy csak Lindsey jelenléte dobott fel ennyire. Vagy mindkettő.
- Igen, emlékszem - sóhajtottam fel. - Nem semmi volt az a nap. Meg az egész tábor. De persze nem tört el a csuklóm - mosolyogtam. Bár mondjuk később majdnem mégis, mert akkor is mondott valamit az ező, én elkezdtem nevetni, és pont védeni akartam egy szúrást, már nem Lindsey-vel vívtunk, amikor megbotlottam a saját lábamban és kiterültem a páston, acsuklóm pedig alámfordult. Mondjuk szerencsére nem az, amivel vívtam, de így is egy napig kényszerpihenős voltam, viszont hallgathattam a német edző kioktatását arról, hogy kedves Margaret, legközelebb jobban vigyázzon magára! Mondhatom, nagyon üdítő volt, de komolyan. De szerencsére hamar felépültem az alkalmi sérülésemből és folytathattam az edzést. Gondolataimból kiszakította barátnőm szavai.
- Na, látod, ezt én sem tudom. Vigyázz, mert a végén még valaki szól a feletteseidnek, hogy egy titkosállású művésszel cimborálsz - vigyorogtam rá. Lehet, hogy ő azt várta, majd kiakadok egy kicsit, és engedek a piszkálásának, ahogy az esete 90%ában, de úgy döntöttem, most inkább így intézem el. Végül is miért ne mehetnék bele a játékba?
- Nem, sajnos mostanában nincs rá túl sok időm. De nagyon hiányzik, amikor van egy pár percem arra, hogy ilyesmikre gondoljak. Bár tényleg nem fér bele az időbeosztásomba - sóhajtottam fel szomorkásan. Azért nosztalgiázni persze nagyon jó volt a korábbi évekről, de ideje volt, hogy a jövőbe nézzünk, ezért is örültem, hogy másról kezdtünk el beszélni, így kissé előrehajolva, kíváncsi mosollyal kérdeztem:
- Na, és milyen kezdeményezések voltak azok? - tudtam, hogy Lindsey mindig egy kész ötlettár, így nem csodáltam, hogy még bár jóformán el sem kezdett dolgozni, máris elárasztotta Chloe-t az elképzeléseivel. Biztos voltam benne, hogy a tulaj is lát bennük fantáziát, maximum nincs jelenleg ideje, hogy foglalkozzon velük. Addigis reméltem, hogy Lindsey velem is megosztja a terveit. |
-Mert ha nem, akkor mi lesz? Bevitetsz a diliházba, vagy mi? –Kérdeztem egy széles mosollyal. És egyébként is úgy nézett ki, mint egy pszichológus. Legalábbis most, így nyugiban, ahogy kávézgatott. Ezt azomban minden esetben már nem mondtam volna el. Vagy egy anyuka a regggeli kávéja mellett, ahogy magyaráz a gyerekének, miszerint hozzá bármikor jöhet, és elmondhat neki mindent. Jó, annak talán fiatal lenne. De ha ez nem is, akkor örülök, hogy nem adott időpontot, mikor vár a rendelőében. –Óó, értem. Tényleg hasonlíthat rád. Te vagy az ilyen hírtelen meglepetések embere. Legalábbis néha beváltak. –Fintorogtam, az egyik asszónkat emlegetve, amikor én épp az előbb emlegetett két edző szócsatáján röhögtem, ő meg közben oldalról betalált, amit a könyeimtől nem láthattam, így megnyerte az asszót. –Akkor kihasználtad, hogy előnytelen helyzetbe kerültem. Tényleg. Nem is értem, hogy ülhetek egy ilyen kegyetlen művésszel együtt, akinek titkos állása van. –Gondolkoztam hangosan, és bíztam benne, hogy így az ezredik alkalommal is eltűri a dilijeimet. Végülis, ha eddig nem volt gond, akkor miért pont most lenne? Bár az előbb emlegettem, hogy tud a meglepetések embere is lenni, ha úgy akarja. –Ő belelátta azt is, ha róllad volt szó, ne aggódj te amiatt. –Nevettem fel hallkan. –Igen, az az volt. Azt hiszem, akkor hitték, hogy eltörrted a csuklód,, de ezzel akarta felrázni a csapatot egy reggeli edzésen. Én meg pont olyan szerencsés voltam, hogy szintén résztvetttem azon a csodásan hajnali eseményen. Mondanom sem kell, hogy nem keltek fel miatta. –Idéztem vissza kuncogva azt az emléket. –Egyébként te sportolsz még? –Kérdeztem, nekem nem nagyon volt rá időm, de amikor mégis, akkor igyekeztem kihasználni az alkalmat, hogy amennyire lehet, formában tartsam magam. –Nem, nem nagyon. Eléggé sok dolga lehetett, ahogy elnéztem. Bár eleinte igyekeztem a csendes megfigyelő szerepébe bújni, de nem vagyok színész, na meg amúgy is vannnak ötletkezdeményeim, és inkább felvetettem őket. –Vázoltam röviden a megbeszélésen történteket. Na, meg ez akár a bevezetője is lehetett annak, amin épp most is törrtem a fejem. Talán egyszerűbb lett volna Mel után egy olyan emberrel dolgozni, aki nem idegen, sőtt a barátnőmnek mondhatom. Na, meg ezt az alkalmat nem hagytam volna ki. Persze még nem volt kész tervem, de annál jobb, minél több dolog van benne, ami közöss döntések után születik. És már megint sikerült fejben előrerohannom, de végülis már hozzá kellett, hogy szokjak. Ez a munka ezzel járt. Legalábbis ha az embert Lindsey Wellsnek hívták, akkor biztosan. |
- Ezt sürgősen fejezd be! - villantottam rá a szemeim, mikor elkezdett pszichológus nénizni meg anyucizni. Persze a halvány mosoly nem tűnt el az arcomról, na, de akkor is. Mindig szokott így ugratni, nem is volt újdonság, sőt, be kell, hogy valljam, hiányzott is már, hogy ilyeneket halljak. Mert ugyan Mea is gyakran ugratott, de azért ő máshogy. Kevergettem még kicsit akávémat, aztán a kanalat a tányérra tettem és újabbat kortyoltam az italból. Közben bólogattam Lindsey szavaira, de nem kívántam tovább feszegetni a témát, szerintem így is elég kínos volt mindkettőnknek, vagy épp lehangoló. És nem volt hangulatom beárnyékolni ez a bár kissé érdekesen, de ugyanakkor vidáman induló találkozást.
- Nem mondta - ráztam meg a fejem mosolyogva. - Egyszer üldögéltem a parkban a belvárosban és valaki odalépett hozzám egy rakat bőrönddel. Arra már nem emlékszem, hogy mit mondott, de az biztos, hogy nagyon meglepett - folytattam a mesélést. Közben visszaidéztem emlékképek formájában is azt a napot. Nem volt egy átlagos, az biztos. Tovább töprengtem, míg újból meg nem szólalt, aztán nagyot sóhajtottam.
- De hát a teában nincs is koffein - forgattam meg a szemeim és legalább olyan durcás arcot vágtam, mint akkor azon esetkor. Nem volt bajom azzal az edzővel, de nem igazán szívleltem a megjegyzéseit és egy bizonyos idő múltával igen is zavart, hogy nem tudja megtanulni a nevemet. Pedig hányszor elmondtam neki. De ez őt nem hatotta meg. Szabályosan rámszállt és a vége felé már kezdett nagyon idegesítő lenni. Persze a mi edzőnk megpróbált többször is közbelépni, kevés sikerrel. Ez csak azt eredményezte, hogy az ő viszonyuk sem lett valami jó, sőt... Még jó, hogy Lindsey is megemlegette. Nosztalgikus mosollyal hallgattam.
- Az már egy csapatszlogennek is felfogható lett volna. De persze, hogy emlékszem. Nagyon szerettem a mestert, kivéve, amikor asszó közben is szórta a poénokat és már étrét görnyedtem a nevetéstől. Ő meg elintézte anyival, hogy nem baj, legalább megtanulsz jól koncentrálni! Kedves, ugye? - sóhajtottam fel, de még mindig mosolyogtam, persze nem gondoltam ezt véresen komolyan. Újabbat kortyoltam a kávémból.
- Nagyszerű - feleltem, mikor azt mondta, hogy visszajön velem. Örültem, hogy ennyire lelkes, meg aztán ott is fog dolgozni a jövőben, akkor már csak jó, ha látja is a helyet.
- És tudtatok is beszélni pár szót azon kívül, hogy megállapítottad, hogy feszült? - érdeklődtem, miközben ismét körbefuttattam a pillantásom a kávézón és megállapítottam, hogy a tömeg csak még nagyobb lett. Azon már meg sem lepődtem, hogy egy csomóan néztek, igyekeztem teljesen természetesen viselkedni. Ennyit arról, hogy, ha egy híres énekesnővel dolgozol közel egy évig. Megmarad a mellékhatása, vagy mi. |
-Jól van anyuci. Vagy pszichológusnéni? –Pislogtam rá egy halvány mosollyal. Tuti, hogy ezzel nem fog egyet érteni, bár én néha el tudtam képzelni. Az részletkérdés, hogy esetleg az ötszázadik dilis beteg után örjöngve őt is egy kollégájához kéne vitetni, de nem számít. Úgy látszott, nekem kész eszt a szerepet is eljátszani, habár köze sem volt a színészethez. Jó, talán azok az esetek kivételt képeznek, amikor kísérte őket. –Ó, értem. Ennek tényleg örülök. Bár a közös munka tényleg jobban össze tudja hozni az embereket. Én is tapasztaltam már, és néha azt hiszi az ember, hogy annál jobban nem lehet, mivel így is jóban vannak, de mégis. –Töprengtem hangosan. Ezt a szituációt tényleg volt már szerencsém átélni. -De gondolom meglepődtél mikor felvetette, hogy utánad jön, nem? –Beszéltem tovább, reméltem, nem un majd meg rövidtávon, habár ha kibírta az éjszakába nyúló edzőtábori holtfáradt csevegéseinket, akkor ez sétagalopp lesz neki. –Értem, akkor van bőven mit csinálni. De ha sejtem, nem is zavar. Én is úgy láttam, hogy zajlik az élet, de talán ez kell most. Meg mikor nem végülis? Ezt nem lehet megunni. Valahol talán ugyanazt csinálja az ember, de mégis nagyon változatos. –Filozofálgattam. –Igen, egyébként a tulajjal nekem is volt szerencsém összefutni reggel. Elég feszültnek tűnt, de talán a nagy váltás miatt van. Végülis az volt szerintem. Vagyis úgy látszott. Meg ez nem kis dolog. De nem volt vészes, bár most voltam arra először. –Mondtam, mikor eszembe jutott, hogy ő is arról a… Hogy is hívják? Nem jut eszembe, de a lényeg, hogy a főnökasszonyról beszél. –Te bolond. –Nevettem fel. –Azon is ki volt akadva, hogy már reggel teát iszol. Mert… -Álltam meg pár pillanatra, hogy pontosan felidézzem mit szokott mondogatni. –„Margaret kedves, a hajnali órákban a legfrissebb az ember, maga nem veszi észre? Persze, ha koffeinnal tömi a szervezetét, el fog lustulni!” –Mondtam direkt németes akcentussal. –Ja meeg. Emlékszel, mikor utánajött a ti edzőtök, és elkezdett szavalni, hogy „Frisssek vagyunk, fiatalok, megmásszuk a sivatagot.” –Emlékeztem vissza a humoros ír edzőre, aki nem ápolt túl jó viszonyt a németek pártfogójával. Vagy a német vívók szerint életük megrontójával. Vagyis néha így emlegették. –Mindezt vigyorogva gondoltam, és mondtam végig, a visszatartott nevetéstől a végén már fájtak az arcizmaim. Ritkán nosztalgiáztam ilyen jót. –De, persze, ha gondolod, visszamegyek veled. –Mentem bele rögtön. Ezek után a fantáziám sem bírt magával, közös munka, meg stúdió, felötlött bennem, ha majd megszokja a váltást, dolgozhatnánk együtt, de még nem vetettem fel, ráértem vele, ha úgy nézzük. Na, meg elsietni sem szerettem volna. |
- Jaj, Lindsey, ne szórakozz már! Én öszönöm, hogy elmondtad. Tudod, hogy hozzám bármikor jöhetsz ilyenekkel, remélem, hogy nem felejtetted el. - Csak azért mondtam ezt kissé eréjesebben, hogy biztos legyen benne, komolyan gondolom, no, meg ezt az is erősítette, hogy a szemeibe néztem. Aztán már ott is volt Jean és áttértünk egy kicsit kellemesebb témákra, ami őszinte és nagymértékű megkönnyebbüléssel töltött el.
- Biztos? - kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, de mikor komolyabban is megerősítette, csak egy mosollyal reagáltam le és néztem az elsétáló Jean-t. Utána pedig már jött is a következő kérdésadag. MiközbenLindsey szavait hallgattam, lassan beleszórtam a cukrot a kávémba és a kiskanalat használatba véve kevergetni kezdtem az italt.
- Mea-val jobb a kapcsolatunk, mint eddig bármikor. Szerintem összekovácsolt minket a közös munka méginkább, mint amennyire eddig bármikor is összetartoztunk. - kezdtem, aztán áttértem a következőre való válaszadásra. - Miután Jasmine elment? Van új tulajdonos, úgyhogy el vagyunk látva, jelenleg csak a stúdió zenekarában dolgozunk és segítünk az alapokat megvalósítani, hogy az énekeseknek legyen mire ráénekelni. Meg a színházban kísérjük a darabokat, mint, ahogy eddig is, bár most ott is nagy változások vannak. A színház a stúdió társvállalata. - Kivettem a pohárból a kiskanalat, aztán belekortyoltam a kávémba.
- Nem szívesen mondom, de ez most írtó jól esik. - mosolyodtam el. - Ha ezt a német edző látná. Margaret, a túl sok koffein árt a sportolóknak és doppingszernek is minősül! - utánoztam az említettet a visszafolytott nevetéstől remegve, de aztán rájöttem, hogy talán nem a kávézóban kéne hülyét csinálni magamból, meg máshol sem. Szóval visszafogtam magam és ismét kortyoltam a kávémból. - Ha gondolod, bejöhetnél velem a stúdióba, még úgyis megyek vissza. - ajánlottam. |
-Jajj, ugyan már. Nem tudhattad. És egyébként is. –Nevettem fel, de tudtam, mit jelent nálla ez, így örültem neki, bár azért jó lett volna, ha nem esik túlzásokb. –De egyébként nagoyn köszönöm. –Vigyorogtam, gondoltam jobb, ha ő is tudja, hogy én is tudom, vagy hogy van az. Biztos, hogy nem így, de végülis mindegy. Csak magamat fárasztottam vele legalábbis egyenlőre. –Köszönöm, tényleg. És ne haragúdj, hogy ezzel pont téged terhellek. Csak egyrészt nincs nagyon más erre, másrészt meg ha már te is elmondtad, gondoltam, én is. Meg ki tudja, mikor lesz időnk megint beszélgetni. –Magyarázkodtam, bár így éreztem, és úgy gondoltam, jobb ha ezt is megosztom vele. Halk sóhajjal néztem fel a közeledő pincérre, majd visszafolytott vigyorral lestem, ahogy leteszi az utánpótlást Maire elé. –Áh, nem szükséges, max egy segédnek való állást melléd, de ezt már mondtam. –Nevettem, tényleg nem kértem semmit, mostanra elmúlt a szomjúságom, na meg akkor inkább beszélgessünk, bár azt ivás közben is lehet. Jó, nem egyszerre. De azért valahogy meg lehet oldani. Remélhetőleg Mairenek is sikerülni fog. Ha nem, majd beszélek én, csak ne untassam túlzottan. És igen, ismét sikerült elgondolkozonmm, így visszanéztem rá. –Egyébként nem, köszönöm. –Mondtam kicsit komolyabban, majd a pincér lassan távozott, én meg ismét barátnémra pillantottam. –És a húgoddal még mindig olyan jól megvagytok? Gondolom, ha utánad jött? És most, hogy Jasmine elment, mit csináltok? Gondolom nem unatkoztok. –Kezdtem el faggatni, jó lett volna elterelni a gondolataim Melről, és most ezt úgy szándékoztam elérni, hogy lefárasztom. Vagyis nem pont ezzel, de hozzá tartozott ez is.
|
Vele együtt nevettem. - Szerintem inkább maradj a producerségnél, ha már itt vagy, mert én legalább annyira örülök ennek, mint te. - mondtam őszintén. Tényleg, egy ilyen fárasztóbb nap után el sem tudtam volna képzelni egy kellemesebb meglepetést, mint Lindsey. Lehet, hogy tudta, hogy éppen rossz hangulatomban vagyok? Nos, amilyen megérzései voltak drágalátos barátnőmnek, ebben nem kételkedtem volna, ki tudja? Ha voltak is még kételyeim azzal kapcsolatban, hogy Lindsey változott-e, akkor azok is eloszlottak mostanra, mert ő teljességgel a régi önmaga volt. A jókedvem kezdett visszatérni egészen addig, míg az élettörténetünkről nem kezdtünk el beszélgetni. Felhősödő tekintettel mosolyogtam rá, mikor dicséretét közbeszúrta, aztán töretlenül folytattam, majd a végén egy nagyot sóhajtottam és keserűséggel pillantottam rá. Láttam a tekintetén, hogy együttérez és nagyon hálás voltam érte.
- Köszönöm, igazán. De azért nagyjából túlléptem már rajta. Nagyjából. - tettem hozzá, az utolsó szóval azt hiszem, még magamat is igyekeztem meggyőzni, nem csak szegény Lindsey-t. Több-kevesebb sikerrel. Gondoltam, hogy ő is mesélni fog, s eleinte mosolyogva hallgattam, hiszen úgy tűnt, hogy boldog volt. Persze, hogy emlékeztem Melanie-ra, az edzőtáborban egy csomót mesélt a lányról és még képet is mutatott róla. Amikor a cd-re terelődött a szó, agyalni kezdtem.
- Azt hiszem, azokat a dalokat hallottam. Jól sikerültek, gondolhattam volna, hogy a te kezed van az ügyben. - nevettem fel röviden, s ez tőlem egy burkolt dicséretnek is simán elment. Aztán hallgattam tovább, s nem kétség, a következő szavaitól teljesen megrendültem. Még a levegővételt is elfelejtettem pár pillanatra.
- Istenem - suttogtam. - Őszinte részvétem. - néztem a szemeibe. Örültem, hogy legalább elmondta nekem. - Én is köszönöm, hogy elmondtad. - Már csak az illem is megkívánta, hogy én is elmondjam ezt neki, mármint, hogy bízhat bennem, hiszen ez azzal is egyenértékű volt. Aztán körbenéztem, és megjelent Jean.
- Hoztam friss kávét - mielőtt bármit is tehettem volna, letette elém atálcát.
- Köszönöm - néztem rá egy sugárzó mosolyt erőltetve az arcomra. - Lindsey, kérsz valamit? - fordultam a lány felé és közben jeleztem a teintetemmel Jean-nak, hogy várjon egy percet. Bár lehet, amúgy sem ment volna még el egy ideig, mondjuk felügyelte volna, nem esik-e baja a kávénak, mielőtt belekortyolok. |
-Hát végülis túléltem. De ki tudja, ez kinek pozitívum. Lehet vannak, akiknek nem. Bár amúgy nem találkoztunk volna megint. –Tűnődtem hangosan. –Senki sem mondta, hogy változtam. Vagy igen? De azt hiszem te sem, a köszöntőd magáért beszélt, ha már itt tartunk. –Kuncogtam fel. –Akkor számolni még tudok, bár a mosónőt nem cserélem matematikusra azt hiszem. –Fűztem hozzá a helyesléséhez. –Óó, igazából ameddig be nem léptem ide, addig én sem. De őszintén örülök, hogy végül így alakult. –Mosolyogtam rá. Nem számítottam efféle érzelgősségre, és én is túlzottan feldobódtam ahhoz, hogy ilyesmire vetemedjek, de azért viszonozni mindenképp akartam, mert egyet értettem vele. Nagyon is. Sok volt az a hat vagy hány év. De két hét alatt eléggé össze tudtunk barátkozni annak idején. Ha nem is sok, de esetleg lesz rá időnk, hogy folytassuk a dolgot. Ahogy láttam, elég nagy a pezsgés, vagyis olyannak ígérkezik az itteni munka. De amire szeretnénk, arra van időnk, és én szt szerettem volna. Végülis elválik idővel. De Elkezdett mesélni, így a gondolataim helyett inkább próbáltam rá figyelni. Örültem, hogy felfelé ívelt a karrierje, drukkoltam neki, fiatalon hallottam már játszani, és nagyon ügyesnek tartottam, el sem tudtam képzelni, mit fejlődhetett azóta. –Húha. Akkor gratulálok, ügyes vagy! –Szóltam közbe, mikor Jasmineról beszélt, hallottam már róla. Csak ez után jött a mese nagyja, így kíváncsian hajoltam közelebb, és egyre érdeklődőbben hallgattam. Bennem is kezdtek felszínre törni az emlékek, Mel egy csomót nyaralt arra nyaranta, egyszer el is kísértem, de ez a tábor után volt, ha jól emékszem. Melanie járt már arra korábban is, de engem csak az után sikerült magával hurcolnia. Úgyhogy Maire erről még nem tudhatott, de csodás heteket töltöttünk ott. Igyekeztem magam nem teljesen átadni az emlékek folyamának, és inkább rá koncentrálni, és végül sikerült is. –Igazán sajnálom. –Suttogtam, úgy éreztem, tudom, mi lehet most benne. –Köszönöm, hogy ezt elmondtad. –Néztem rá részvétteljesen, majd nagy csend borult ránk, bár körülöttünk tömeg volt. –Nem akartam ennyire belefolyni az érzelmesebb dolgokba, és félbeszakítani az örömködést. De egyrészt viszonoznom kéne az őszinteséged, másrészt pedig úgy érzem, ezek után, na meg egyébként is, jogod van tudni. Itt senki nem hallotta még. –Vezettem be, igen, úgy döntöttem, én is beavatom az első sikertörténetembe. Már ha ezt lehet annak nevezni. –Meséltem Melanieról, ugye? Igen, az a barátnőm, aki öt évesen ismertem meg. Nos, a tábor után is folytatódott a barátságunk, a nővéremnek nevezhettem lassan, bár csak két hónappal volt idősebb nállam, de komolyabb talán századokkal néha. –Meséltem, és az utolsó mondatnál halványan el is mosolyodtam. –Szóval ő ének szakra ment, és leginkább a külömböző nemzetek népdalai vonzották. Az egyetem után vele dolgoztam együtt először. Sikerült egy albumot összehoznunk, két ír népdal is volt rajta egyébként, sokat nyaralt arra. Én is jártam vele egyszer ott, gondoltam is rád. Aztán eléggé felkapott lett, hogy magamat idézzem, felhőjáró lett a boldogságtól. végül álmodozott, és összehoztunk egy turnét. –Meséltem tovább, majd nagyot nyeltem. –Már a reptérre mentünk együtt, mikor egy elmebeteg valamit félrenézett, és nekünkjöttek. Ketten voltunk az autóban barátnőmmel. Nem élte túl a balesetet. –Felyeztem be végül. –Én meg valamennyire összeszedtem magam, és kaptam az új lehetőségen, muszály volt, több okból is. –Tettem méghozzá, majd csendben maradtam, hagytam, hagy gondolja át, vagy emésztgesse a hallottakat. Nem is tudtam, mit várjak most igazából, de örültem, hogy ilyen őszinték tudtunk lenni egymással, főleg ennyi idő, és ilyen kicsi, bár annál többet érő ismeretség után.
 [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
| | | |
AJÁNLOM AZ OLDALT
