|
Témaindító hozzászólás
|
2013.01.12. 20:50 - |
Hangulatos kis kávézó, békés és csendes, a választék pedig bő. A pincérek is nagyon kedvesek, ráadásul az itt kapható dolgok igazán finomak. A hely egyszóval csak arra vár, hogy te is betérj ide! |
[130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
 Néha én sem bírtam velük nagyon sokáig, de volt, hogy kifejezetten feldobott a társaságuk. Ott van például a karácsonyi twittcamezés, meg ilyenek. Így nem érzem olyan egyedül magam. -Azt hiszem, nekem sincs nincs bajom a pihenés kompatibilis helyekkel.-értettem egyet Maire-rel, közben eegánsan letöröltem a tejszíncsíkot a számról. Egy vékony dzseki volt rajtam, alatta pedig rövidujjú, mivel a télhez képest elég tűrhető volt az idő. -Uhh, hát egy második albumon. Egyelőre nagyon az elején tartok. Majd valamikor nyár végén lesz készen szerintem. Vagy legalább is remélem. Még össze kell kaparnom hozzá egy kis életkedvet. -Nem volt olyan hatalmas titok, tavaly decemberben már megosztottam a hírt a rajongókkal. |
- Én alapjában véve nyitottnak tartom magam feléjük, meg egyébként is, csak... Néha egy kicsit kínos, bár személyes ilyen esetem nem volt még olyan sok, de nézni is elég rossz. Én legalábbis rosszul vagyok, mikor egy helyes fiatalembert, akárkit, akit annak tartanak és elég híres hozzá, meglátva a tinilányok elkezdenek visítani - borzongtam meg észrevehetetlenl, de ezt tényleg ki nem állhattam. Jó is, hogy másra terelődött a szó.
- Nem rossz ötlet - feleltem a közös képre mosolyogva, a vidám gesztus pedig akkor is az arcomon maradt, mikor a kávéról mondott véleményt. - Örülök, hogy egyetértesz. És általában a sajtó is elkerüli a helyet, szerintem azt hiszik, felkapottabb környékre mennek a stúdió dolgozói - folytattam a kávém iszogatását, míg a beszélgetésben szünet állt be.
- Mondtad, hogy most kezdtél el hasznos dolgokat csinálni, ahogy fogalmaztál, kíváncsiskodhatok, min dolgozol? - kérdeztem, visszaterelve a témát a munkára, de úgy gondoltam, Lou talán szívesen beszé lerről. |
Sokszor gondolkoztam már rajta, milyen lenne egy testvér vagy egy kiskutya. Valószínűleg akkor máshogy alakultak volna a dolgaim. -Szerintem meg csak türelmesnek kell lenni velük, és rögtön máshogy közelednek. -Tapasztalatból tudtam, hogy jobban jár az ember, ha egyenértékűként kezeli a rajongókat és leáll velük beszélgetni időnként. Egy kis közvetlenséggel majdnem minden megoldható. Egyedül a karmolászást nem szerettem, pedig időnként bőven kijutott abból is. -Ami viszont téged illet, benne lennék egy közös képben. -Kicsit előre dőltem és a kávém mellé könyököltem. A másik kezemmel még mindig a kanalat csesztettem, aztán félreérthetetlen arckifejezéssel lenyaltam róla a habot. -Teljesen igazad volt, isteni itt a kávé. -ittam bele én is az italomba. |
Körülpillantottam, míg Lou válaszára vártam, szerencsére nem voltak sokan a kávézóban, aminek kifejezetten örültem. Mikor kérdezett, visszanéztem rá.
- Igen, ő is - bólintottam. - Később költözött ide, mint én, nem is tudtam, hogy jön, de mióta itt van, ő is a stúdiónál dolgozik - meséltem röviden, aztán figyeltem az ő válaszát, ami rövidebb volt az enyémnél, de nem igazán bántam, attól függetlenül lényegre törő volt.
- Igen, kedvesek - jegyeztem meg egy kisé kételkedve. - Ha engem kérdezel, túl sok az elvetemült rajongó egyes sztárok esetében. És az újságíróktól is hányingerem an. Egyszerűen felfordul a gyomrom attól, hogy szétcincálják az ember életét. Főleg ezen a környéken - fintorodtam el, aztán halkat sóhajtottam, próbáltam lenyugtatni magam, nem is tudom, miért húzott fel ez ennyire. Ismét a kávémba kortyoltam, reméltem, esetleg Lou talál valami kevésbé megosztó témát, hogy folytathassuk a beszélgetést. |
Lassan bólintottam egyet. Szóval a menő rock- és popsztárokat azért kedvelik, mert megjátsszák magukat. Nagyjából sikeresen leírta az életemet ezzel a két mondattal, magam sem tudtam volna jobban megfogalmazni. Ez az élet rendje. Elég valószínű, hogy a rég elveszett, fele ilyen hangos énemet nem sokan kedvelték volna. Persze rezzenéstelen arccal bámultam rá vissza, mivel ez volt az egyik dolog, amiben nagyon jó voltam. És mert végül is pontosan erről volt szó az eőbb, bár kétlem, hogy személyesen nekem címezte volna. -Szóval van egy húgod. Ő is zenész? -kérdeztem kíváncsian. És uhh, hogy elégedett vagyok-e? Bólintottam egyet. -Nagyjából ja. Én megszoktam a nyüzsgést New Yorkban, úgyhogy ez nem okoz problémát. A stúdió sem vészes annyira, az emberek meg többé kevésbé kedvesek. |
Figyelmesen hallgattam a szavait. - Reméljük, itt akkor több sikerrel jársz majd - mosolyogtam rá. Befejeztem a kávém ízesítését és hátradőltem kissé, úgy figyeltem Lou-t. A kérdésére összeráncoltam a homlokom, végül úgy döntöttem, teljesen őszinte leszek hozzá.
- Ez attól függ, honnan nézzük. Munka szempontjából igen, sok a lehetőség és az sohasem baj. Másrészt viszont nem igazán kedvelem a nagyvárosokat és a túlzott felhajtást sem, egyszerűen nem nekem való. Ideges és kibírhatatlan leszek tőle, úgyhogy inkább meg sem szólalok, ha nem muszáj. Nem arról van szó, hogy ne tudnék színészkedni, de utálom megjátszani magam és megváltozni sem fogok csak azért, hogy mindenki imádjon. Ezért sem lettem soha szólista, meg itt egyébként sem az ilyesmi a divat, a rockereket és a menő popsztárokat valahogy jobban kedveli az átlag, úgy veszem észre. Úgyhogy megfelel nekem a háttérmunka, meg néha egy-egy koncert esetleg szólóban, de mégsem fordul rám ennyi figyelem és ez így jó is. A pletykáknak is kevésbé vagyok így kitéve, amit szintén nem bánok, rögtön az első nap, mikor kezdtem a stúdiónál, megkaptam a feketelevest, az elég is volt. Szóval, voltam én elégedettebb is, de megvagyok, mondjuk úgy. Meg aztán a húgomra is gondolnom kell - itt elhallgattam, mert úgy éreztem, még hozzám képest is sokat beszéltem és próbaképp belekortyoltam a kávémba. Kellemesen meleg volt és még finom is.
- És te? Elégedett vagy itt? - kérdeztem kíváncsian rápillantva, a csészémet visszatéve az asztalra. Ezek után tényleg érdekelt, ő mit felel ugyanerre a kérdésre. |
-Ja, mostanában valamikor. Azaz csak mostanában csináltam először valami hasznosat, amúgy már hónapokkal ezelőtt...átpártoltam ide. -Nem is tudtam, hogy írjam le kíméletesen és lehetőleg kevésbé valósághűen a stúdióváltás okait. Szívesen elmondtam volna mindenkinek, de elég sok olyan dolgom van náluk, aminek nem szabadna nyilvánosságra kerülnie. -Mondjuk úgy, hogy lejárt a szerződésem. -Annyira azért nem bántam meg a környezetváltozást, tényleg tetszett Los Angeles. Olyan, mintha itt mindig nyár lenne. Egy kicsit talán kevesebb időt töltöttem mostanában társaságban mint amúgy szoktam, úgyhogy jól esett beszélgetni valakivel. -Te gondolom elégedett vagy itt. Vagy rosszul látom? Szerintem kiváló emberismerő vagyok. -vigyorogtam rá ismét. |
Vele együtt nevettem, de inkább a szóhasználatán. Kevés énekes használná azt a szót, hogy kornyikálni, bár ez hozzátartozott Lou lazaságához, amennyire sikerült ezt megfigyelnem. Tovább kevergettem a kávémat szórakozottan, biztos voltam benne, hogy még forró és ezért nem kockáztattam meg, hogy igyak belőle, viszont kíváncsian figyeltem, Lou miként vélekedik majd saját italáról, ami lehet, nem volt már olyan forró, a habos része legalábbis biztosan nem.
- És ennél a stúdiónál nemrég kezdtél, ugye? - folytattam a beszélgetést, mr csak azért is, hogy ne telepedjen ránk teljesen a csend, közben továbbra is kíváncsian figyeltem a velem szemben ülőt. |
Óvatosan megkevertem a kanállal a latte tetején a habot. Még mindig nem estem el, úgyhogy sínen vagyunk. -Öt éve, kábé. De már előtte is szerettem kornyikálni. -Újból felnevettem, mivel eszembe jutott néhány érdekes gyerekkori emlék. A szobatársaim például kifejezetten utálták, hogy egész nap dudorászom. Egy percre sem lehetett elhallgattatni, és egy idő után idegesítette őket. Nem mondom, hogy én voltam a rangidős vagy a legerősebb, de mégis mindig azt csináltam, amit akartam. Lassan visszaültem az asztalhoz, hogy megkóstoljam ezt a kávémat is. Ilyen pozitúrában inkább nem kockáztattam volna meg az ivást, hiába volt viszonylag jó az egyensúly érzékem. |
Viszonoztam Lou pillantását és közben még mindig azt lestem, hogy meddig bírja a szék két lábán egyensúlyozva anélkül, hogy elesne. Úgy tűnt, különös tehetsége van ehhez a furcsa szórakozáshoz.
- Köszönöm - mosolyogtam a pincérre, mikor letette elém a kávét és reméltem most, hogy megjött a rendelésünk, talán Lou is újra négy lábra engedi a székét. Estem már csúnyán és tudtam, milyen következményei lehetnek.
- Pontosan mióta foglalkozol énekléssel? - kérdeztem végül, a kávémat kevergetve, puszta kíváncsiságból. |
Lehet, hogy az ehhez hasonló fura megnyilvánulásaim miatt kezelnek még sokan gyereknek, de legyen, nem bánom. Ha én így érzem jól magam, veszélyesen élek...badass Lou.
Gondolkoztam egy darabig azon, hogy mit kérdezzek, aztán viszont feladtam és csak simán pislogás nélkül bámultam rá. Még mindig a szék két lábán egyensúlyozva dülöngéltem előre-hátra, de tökéletesen biztosnágban éreztem magam így is. Talán senki sem tud róla, de már vagy tizenöt éve élek teljesen önálló életet. A gond ott kezdődik, hogy azóta elfelejtettem, hogyan is viselkedjek felnőttként. Ha egy jó darabig mindent az ember segge alá raknak, valószínűleg hozzám hasonlóan elkénselmesedik. Egészen addig nem szóltam semmit, amíg ki nem hozták a kávéinkat. |
Csak vállat vontam, mikor azt mondta, vannak számára is bonyolult elképzelései. Mikor mondta, hogy állja a két kávét, végül megköszöntem, az már tényleg udvariatlan lett volna, ha visszautasítom, bár az elején még fordítva volt és tényleg csak kedvességből szerettem volna meghívni, meg köszönetképp, hogy elkísért, pedig biztosan lett volna jobb dolga is. Annak viszont nem lett volna semmi haszna, ha most nekiállok vitatkozni. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy hintázni kezd a székkel és azon aggódtam, el ne essen. |
Megráztam a fejem. -Áááh, nem hinném, hogyel tudom magyarázni. -nevettem fel halkan. Mondjuk úgy, hogy vannak még a saját magam számára is bonyolult elképzeléseim. -Latte. -bólintottam. -De én állom őket. -Az igaz, hogy az asztaltól nem állok fel rendelni, de ennyi lovagiasság azért csak szorult belém. Persze emlékeztem rá, hogy Maire meg akart hívni a stúdióban, de "az én időmben" még pont fordítva csinálták az emberek. Volt még amúgy egy kis félretett lóvém, amit nem nyúltak le New Yorkban. És ha minden igaz és beválik az új album, akkor már nem lesz gondom ezzel sem. Hintázni kezdtem a székemen és az egyik térdemmel kitámasztottam magam az asztal szélén. Ha szerencsétlen lennék, valószínűleg irtó nagyot zakóznék innen hátra. |
Sajnáltam, hogy Lou nem indokolta meg jobban, miért is talál annyira érdekesnek. - Ha csak a hosszúság a probléma, szívesen meghallgatom, de ahogy szeretnéd - bólintottam végül. Jobban örültem volna, ha megindokolja, hogy miért is talál érdekesnek.
- Ó, van - bólintottam és körülnéztem, hogy merre lehet. Az egyik pincért, aki tényleg francia volt, már régóta ismertem és volt egy olyan érzésem, hogy tart egy kissé tőlem. Pedig nem hiszem, hogy annyira ijesztő lennék. Sajnos most nem ő volt épp munkában, de a kollégája nemsokára odajött az asztalunkhoz.
- Akkor latte? - kérdetem Lout, mielőtt a pincér odalépett volna és, ha igent mondott, akkor azt kértem neki, ha mást mondott, akkor pedig azt, magamnak pedig egy cappuccinot, kivételesen nekem is jól esett volna valami kávéféleség és tudtam, hogy itt tényleg finom, még nekem is,aki egyébként nem egy kávérajongó. |
-Bonyolult. Mondjuk úgy, hogy még hosszú ideig foglak Maire Moore-nak szólítani. -Ott van például, hogy alacsony, és mégis első ránézésre saját magamnál vagy öt évvel idősebbnek tippelném. Nem csak azért, mert állítólag mi, férfiak későn érünk. Vagy ez is a határozott kisugárzás mellékhatása lenne? -Csak egy Latte lesz, ha megtalálom a pincért. Ténleg, van itt olyan? -kezdtem el nyújtogatni a nyakam. Nem akartam kimenni rendelni, már túlságosan megszoktam, hogy kiszolgálnak. Én innen fel nem állok, az biztos. És talán elpatkolni sem fogok, mert ebben a kávéban azért több a tej és kevesebb a koffein, mint az előzőben. |
Szerencsére eléggé hamar találtam szabad asztalt, ahol helyet tudtunk foglalni, Lou velem szemben ült le. Mondatára meglepetten húztam össze a szemöldököm.
- Érdekes? Már miért lennék érdekes? - viszonoztam a pillantását, nagyon kíváncsi voltam, hogy erre mit fog válaszolni és reméltem, nem intézi el egy szóval. Már egészen megszoktam, hogy mindig a teljes nevemen hív, még jó, hogy nem kilométer hosszú.
- Jó, akkor mit szeretnél inni, enni? - kérdeztem a vékony kis ét- és itallapszerűségre mutatva, ami az asztal közepén hevert. Én nagyjából már tudtam, mit takar a választék, úgyhogy eldöntöttem, mit fogok venni, de mivel szerettem volna állni a szavam és meghívni valamire, ha legalább már elkísért, így mindenképp jó lett volna tudni, mit kér. |
Előre engedtem Mairet, majd utána én is beléptem a kávézóba. Körülnéztem a helyiségben, amíg ő talált egy szabad asztalt. -Klassz hely. Sokat jársz ide? -ültem le végül a vele szembeni székre. Egy pillanatra elgondolkoztam amúgy a sütis ajánlatán, mert hallottam már koffein túladagolásban meghalt emberekről. Nem biztos, hogy jó lenne ma elpatkolni. -Érdekes lány vagy te, Maire Moore. -Félig oldalra dönött fejjel néztem, próbáltam kitalálni, mit gondolhat. Tényleg más volt kicsit, mint az átlagos hírességek nagy része. Összeszedettnek és határozottnak tűnt, vagy tudjam is én, hogyan lehetne jellemezni a viselkedését. Persze a legtöbbször én is igyekeztem megfelelni, de látszólag sokkal nehezebben ment, mint neki. |
Teljesen megértettem az álláspontját, én sem hittem, hogy valaha is késztetést érezzek arra, hogy akármilyen filmben szerepeljek.
- Igen, ez az - bólintottam és a kávézó felé fordultam, hamarosan pedig már az ajtónál is voltam. Két középkorú férfi épp kilépett, így mi is be tudtunk menni. Kíváncsian pillantottam Loura, mit gondol a helyről, mert minden bizonnyal most jár itt először.
- A sütijeik is nagyon jók, ha ennél valamit - ajánlottam, miközben szabad asztalt kerestem. |
-Nem is tudom, valahogy nem érzem magam színész-típusnak. -Legalább is nem abban az értelemben, gondoltam. Konkrétan néha már én sem tudtam, mit érzek igazából, annyira belemerültem a tettetésbe. Először csak a kamerák előtt és a színpadon voltam gondtalan, később viszont már az emberek előtt is. Ha tükörbe nézek, csak nagyon ritkán látom saját magamat. -Ez lesz az? -intettem egy nem túl forgalmasnak tűnő kávézó felé nem sokkal arrébb. Az ilyen helyeket általában nekünk találják ki. Nem olyan népszerű, hogy itt keressenek, de nem is olyan lepukkant, hogy ne tudnánk kényelembe helyezni magunkat. És persze ha Maire ide jár, biztosan finom a kávéjuk is. |
- Zombi apokalipszis - nevettem el magam, megismételve a szavait. - A filmiparban megismerkedhetnél a zombi apokalipszissel, az is csak egy ugrás innen - próbáltam vicces stílusban folytatni a dolgot. Ami azt illeti, simán el tudtam képzelni Lout egy zombis filmben, de nem a világot megmentő hős szerepében, inkább, mint valami rosszfiút, vagy nem is tudom.
Amikor a neves kérdésemre válaszolt, csak bólintottam, de nem fűtem hozzá egyebet. A bókszerűségére, vagy nem tudom, minek szánta, is csak vonogattam a vállam, szerintem nem volt jó hangom.
- Itt ballra - mondtam és be is fordultam a sarkon - már nem messze. Azért is szoktam ide járni, mert közel van és a minősége is jó - magyaráztam. Kíváncsian vártam, felvet-e valami témát, én jelen pillanatban kifogytam. |
[130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
