|
Témaindító hozzászólás
|
2013.01.12. 20:55 - |
Valahogy így néznek ki a los angelesi utcák, amin karaktered is biztos sokszor megfordul. Hangulatosak, mutatósak, de az emberek miatt mégis meglehetősen forgalmasak. |
[78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
Míg Loura vártam, előkotortam a telefonom és megnéztem az állatkereskedéseket a városban. Találtam is egy jónak tűnőt nem messze, amit úgy döntötem, mindenkép megmutatok Lounak, ha ideér. Kivételesen nem is kellett rá sokat várnom, meg is érkezett.
- Szia - köszöntem neki mosolyogva. Sokkal normálisabban nézett ki, mint a múltkor, aminek őszintén örültem. - Mi újság? - érdeklődtem kíváncsian, de aztán szinte azonnal folytattam is. - Találtam egy jó kis állatboltot - mutattam meg neki a térképet, amin be volt jelölve az említett hely a főutcán. Innen nem is volt olyan messze, szóval, ha Lounak tetszett az ötlet, akkor el is indulhattunk.
//Folyt. köv: Főutca// |
 Kora délután úgy döntöttem, hogy összeszedtem magam eléggé a macskavásárláshoz. Az utóbbi időben nem igazán kerestem Maire társaságát, kicsit a saját érdekemben, kicsit pedig az övében. Neki is volt jobb dolga, gondoltam, mint engem szórakoztatni, nekem pedig valószínűleg nem tenne jót, ha elbíznám magam, és a végén megutálna. Szóval miután készen voltam a szokásos ház körüli teendőkkel, küldtem egy SMS-t, és lassan elindultam. Sétáltam előtte egy kicsit, hogy pont időre érkezzem meg. Maire nyilván már fél órája várt rám, pont úgy festett az út szélén, mint aki hajnali hétkor felkelt, hogy megihassa a búzacsíra teáját. -Hola -köszöntem a szokásos vigyorral, vagy talán még barátiasabbal, miközben mellé léptem. Nem akartam nálam, vagy náluk találkozni, jó volt itt a forgalom közepén is. Egy kicsit normálisabbnak tűnt tőle ez az egész. |
Louval elég régen beszéltem ahhoz képest, hogy általában mennyit szoktunk, úgyhogy már kezdtem hiányolni a sajátos társaságát, amikor rámírt, hogy most lenne ideje megvenni Hópihét. Én félig viccesen gondoltam, hogy segítek neki macskát választani, de az nem volt világos, hogy ő ezt teljesen komolyan meg is akarja csinálni. Végül is miért ne? Úgysem volt épp semmi különösebb programom, ami ritka, a mai napom kifújt azzal, hogy végre sikerült szereznem Meának és magamnak kétszabad hetet, amikor haza tudtunk menni és már a repülőjegy is megvolt. Jó lesz újra látni az otthoniakat, de addig még eltelik némi idő, többek között Lou macskájának megvételével. A megbeszélt időpontnál előbb, szokás szerint, már ott vártam rá a találkozóhelyünkön, amit leegyeztettünk és reméltem, hogy hamar ideér. Mivel nem volt hiny állatkereskedésekből, fogalmam sem volt, melyikbe akar menni, de volt egy olyan sejtésem, hogy még jópárat végigjárunk a ma délután folyamán. Érdekes programnak ígérkezett. |
Lou nem igazán sietett a válasszal, én pedig türelmesen vártam. Időközben fel-alá kezdtem járkálni, mert nem tudtam eldönteni, mit is kellene csinálnom. Elinduljak megkeresni, vagy végül csakelmondja, hol van? Már vártam ezt az információt, de ehelyett elnevette magát.
- Lou? - kérdeztem bizonytalanul, bár kezdtem sejteni, hogy talán a feszültség jön ki így rajta. Nem sokkal később sikerült egy kicsit lenyugodnia. - Persze, gyere csak - feleltem. Reméltem, Meát nem keltjük fel, de ő sem haragudna biztosan, ha megtudná, miért van itt Lou, meg egyébként is. Nem hittem volna, hogy bármi bajuk lenne egymással, főleg, ha jól tudom, még nem is találkoztak talán. - Csináljak valamit? Kávét, szendvicset, ilyesmit, mire ideérsz - kérdeztem, ha ezzel még segíteni tudok, én annak csak örültem volna. |
 -Már azzal segítettél, hogy felvetted. -Visszasétáltam az első olyan utcáig, amit még ismertem, innentől kezdve pedig már nagyjából tudtam, merre is vagyok. Nagyjából félúton lehettem a stúdió és Maire-ék háza között, a sajátomtól pedig kétszer annyira. Megálltam egy pillanatra, amíg eldöntöttem, merre kanyarodjak, aztán végül a rövidebb utat választottam. Fél egy volt, és már így is eleget zaklattam aznap, de mégsem mertem hazamenni. Fogalmam sem volt, mihez kezdenék magammal, ha nem a sötét szobám egyik sarkában üldögélnék a múltkori whiskey maradékával.
Végiggondoltam a napomat és hangosan nevetni kezdtem, mint aki abszolút nincs beszámítható állapotban. -Ennél mélyebbre már nem süllyedhetek, ugye? Mit szólnál, ha öt perc múlva találkoznánk az ajtó előtt? -Mostmár őszintén mindegy, mit csinálok, mert akárhogy is végződik a mai nap, baromira fogom szégyellni az egészet. Kezdtem úgy érezni, hogy ebből búcsúbuli lesz, ha nem találom ki hamarosan, mit kezdjek az életemmel. |
Körülbelül úgy álltam most már a nappalink közepén, mint egy szobor és próbáltam teljes mértékig odafigyelni Loura, aki továbbra is beszélt.
- Igen, ismerem - szakítottam félbe csak egy válasz erejéig, de aztán figyeltem tovább, végül gondterhelten sóhajtottam.
- Tudom, hogy ez rossz úgy, ahogy van. És sajnos változtatni sem lehet rajta - mondtam, amikor elmesélte, hogy került a stúdióhoz. - Ha egy kis időt más közegben töltenél, biztos, hogy energikusabban térnél vissza. Ha bármiben tudok segíteni ezzel kapcsolatban, vagy akárhogy, mondd ám - ajánlottam rögtön, így is gondoltam. Nagyon aggódtam érte és szerettem volna könnyebbé tenni ezt az időszakot. |
Hiába állította Maire olyan elszántan az ellenkezőjét, én pontosan tudtam, hogy elcsesztem. Ha nem megyek bele annak idején Walt Northon feltételeibe, most végeztem volna a suliban. Lehet, hogy a mekiben dolgoznék, de az is lehet, hogy továbbtanulnék jövőre, de a lényeg, hogy lennének barátaim, meg ismerőseim, és nem is zaklatnának folyamatosan elvetemült rajongók. Nagyon durván rábasztam, eleinte nem is tudtam róla, most meg már képtelen vagyok akármit is csinálni.
-Ismered a NYC Blast Records-ot? -szólaltam meg némi gondolkodás után. Innen szerződtem át már majdnem egy évvel ezelőtt. -Bekamerázták a lakásomat. Meg kellett szakítanom a kapcsolatot mindenkivel, akit addig ismertem. Eltűnt a legjobb barátom, és talán az apám is. A másik lehetőség pedig az, hogy azért nem keresett soha, mert tulajdonképpen leszarja, mi van velem. Most mondd, hogy nem csesztem el. -Megbíztam benne, ő volt az első ember hosszú idő óta, akivel kapcsolatban így éreztem, és még így is nehezemre esett elmondanom ezeket. Talán azért, mert még sosem beszéltem róluk senkinek.
-Tegyük fel, hogy elmegyek és befejezem az albumot Hawaii-on. Mit csinálok, ha visszajöttem? -Én úgy fejeztem volna be, hogy akkor már nyugodtan fejbelőhetem magam, de gondoltam, Maire-nek más ötletei akadnak majd ezzel kapcsolatban. |
Még telefonon keresztül is átjött, mennyire kétségbe van esve. Halkat sóhajtottam, egyszerűen nem így ismertem meg a fiút és fájt látni. Vártam már, hogy megmondja, merre van, mert úgy véltem, sokkal könnyebb lenne ilyenekről személyesen beszélgetni, de nem szerettem volna sürgetni sem, nyilván ő jobban tudja, neki, hogyan jobb.
- Nem, egyáltalán nem cseszted el - mondtam még mindig határozottan. - Egyszerűen csak mélyponton vagy, ismerjük el. Egyébként mi a helyzet az albummal? - kérdeztem hirtelen. - Figyelj, azért a Pink Studiohoz sem szerződtetnek le akárkit, úgyhogy hidd el, hogy többet látnak benned, mint egyszerű pénzforrás. De, ha egy kis nyugalomra vágysz, miért nem utazol el? Nem, mintha el akarnálak küldeni, csak érted... Valami csendes helyre, titokban - próbáltam kitalálni valamit. Bár lehet, hogy akkor is magányos lenne, úgyhogy utólag már nem volt a legjobb ötlet. De lényegtelen volt, mert már kimondtam és nem tudtam visszaszívni. |
Szerettem a rajongókat és tényleg sokat jelentettek, de teljesen mindegy volt, hányan vannak, mikor egyedül ülök otthon. -Tehetség. -nevettem fel megint halkan. Sosem tartottam magam annak, hiszen pontosan tudtam, hogy még mindig az utcán játszanék a szerződés nélkül. Reklámozni kellett, hogy beinduljon a karrierem és megtérüljön a befektetésük. Csak azért vagyok ma híres, mert valamikor valaki pénzkeresési lehetőséget látott bennem és én belementem, mert azt hittem, kellek majd valakinek, ha az emberek ismerni fognak. Hogy kevésbé leszek magányos. Rossz döntéseket hoztam, ezek miatt pedig méginkább azzá váltam. Ez az oka, amiért elveszítettem az egyetlen barátomat és az akkori barátnőmet is.
-Na és mi van akkor, ha fogytán van a 'kitartásom'? Akkor mit csináljak, Maire, hm? -Nem akartam bunkó lenni, abszolút nem érdemelte meg, sőt, hálásnak kellett volna lennem a segítségéért. Hogy megpróbálja. Felsóhajtottam és megint megálltam egy pillanatra. -Az a helyzet, hogy az emberek Lou Curtist szeretik. Ha viszont nem tudok már, csak Lou lenni...Nem kellenék senkinek. Akármit csinálok, nincs olyan, hogy jó vége lesz. Ebből már nem tudok kihátrálni. Nem is biztos, hogy akarok. Én...Maire, annyira elcsesztem! |
Feszülten hallgattam Lout, közben a bögre is bekerült a szekrénybe. Cseppet sem dobott fel a helyzete, még akkor sem, ha azt mondta, hogy nyugodtabb, sőt, bevallom az egész meglehetősen aggasztott.
- Valami csak kellett, hogy legyen - mondtam már kissé én is kétségbeesve, mert olyan nincs, hogy nincs semmi. - És mi a helyzet az eddig elért sikereiddel? Jó, tudom, a hírnév és a pénz nem boldogít. De Lou, az emberek imádnak. És tudom, hogy ez megterhelő, de ne mondd, hogy nincs semmid és senkid. Van egy kiváló adottságod. Van egy hatalmas rajongótáborod. Van tehetséged. Van kitartásod. Akkor jövőd is van! - magyaráztam egész belelkesülve, mint egy szónok, de hát muszáj volt lelket öntenem belé. Egyébként is így gondoltam, ha én kellek ahhoz, hogy felrázzam, hát akkor megteszem. |
-Nyugodt vagyok. -sóhajtottam fel, közben elindultam arra, amerről eredetileg jöttem. Vagy legalább is egy kicsit nyugodtabb, mint néhány perccel korábban, helyesbítettem magamban. Azt viszont nem tudtam, hogyan legyek "elégedett a szituációval".
-Pedig nincs, Maire. -Tényleg biztos voltam benne, hogy eddig csak és kizárólag a semmi miatt éltem, vagy konkrétan csak azért, hogy felkelhessek a következő reggel is, este pedig leihassam magam, hogy elfelejtsem a napot. Ezt persze már megint nem tudtam hangosan kifejteni, úgyhogy vártam néhány másodpercet, aztán kimondtam a nyilvánvalót:
-Semmim nincs...senkim. -Félúton persze megint elcsuklott a hangom, és ezért rettentő szánalmasnak éreztem magam. Bármennyire is utáltam a nevelőapámat, 'az istent', ebben az egyben teljesen igaza volt. Annyira gyenge vagyok. -Jótékonykodjak, vagy mit csináljak? -nevettem fel cseppet sem viccesen, mert nem volt más ötletem, honnan lehetne végül életcélom. Maire-t sajnáltam viszont a legjobban, akit önző módon az éjszaka közepén használok érzelmi szemetesnek. Ennél mélyebbre azt hiszem, már nem igazán süllyedhetek. |
- Rendben, akkor majd mindenképp odaadom - mosolyodtam el, bár tudtam, hogy nem látja. Örültem, hogy beleegyezett, hogy eljön és jelen pillanatban még az sem érdekelt, hogy ez újabb pletykálkodásra ad majd okot az újságíróknak, pedig, ha rájuk gondoltam, már hányingerem volt. - Meg tudom érteni - halkat sóhajtottam Lou sokkal jobban benne volt a pácban, ha fogalmazhatok így, mint én és biztos voltam benne, hogy ez rendesen ki is készíti. Én is így reagáltam volna a helyében, azt hiszem, bár nagyon profin mutatta, hogy jól bírja. De akkor is eléggé kétségbeejtett, amit mondott, főleg, amikor folytatta. Tettem-vettem közben a szabad kezemmel halkan a házban, de megálltam épp egy bögrével a kezemben, amit a szekrénybe készültem rakni.
- Életcélt? - kérdeztem vissza úgy, mint aki rosszul hall. - Te jó ég, Lou. Szerintem először kicsit meg kéne nyugodnod és első körben elérni azt, hogy elégedett legyél a környezeteddel és úgy általánosságban az alap szituációval. De biztos van életcélod, én adhatok tanácsot, bár nem vagyok jó ebben, de igazából ezt csak te tudhatod - folytattam idegesen. El sem hittem, hogy ilyesmire kért. Komolyan szerettem volna látni most az arcát, úgy éreztem, ez túl személytelen így, hogy telefonban beszélünk ilyesmiről. |
-Igyekszem. -Körülnéztem, hátha találok egy táblát ahol ki van írva, milyen utcában is járok pontosan. Persze nem akartam, hogy Maire vagy egyáltalán akárki más meglásson ilyen állapotban, úgyhogy egyelőre nem árultam el a tartózkodási helyem. A csőtörés híre hozzám is eljutott, de én amúgy is szabadnapos voltam ma. Általában szerettem magam hasznosnak érezni és dolgozni, de ez valahogy nagyon nem volt az én napom. -Örülnék neki. -válaszoltam röviden. Tényleg így volt, attól függetlenül, hogy nem nagyon vágtam ezt a klasszikus zene dolgot, szívesen beültem volna meghallgatni Maire-éket. -Nem tudom. Fáradt vagyok. -Ennél bővebben nem tudtam hangosan kifejteni a dolgot. Fizikailag és lelkileg is baromi fáradt voltam, csak kezdtem úgy érezni, hogy az utóbbi fajtát sosem fogom tudni kialudni. -Segíts életcélt találni. Mi az értelme ennek az egésznek, Maire? -Már rég megvolt az utcanév és az elhatározás is, de azt akartam, hogy előtte válaszoljon a kérdésemre. |
Nem tudtam, hogy mire véljem, nem tudja, merre van. - Szólj, ha sikerül bemérni a koordinátáid és akkor odamegyek - sétáltam be a nappaliba és leültem az egyik fotelbe. Csodálkoztam, hogy Mea nem ébredt még fel a ténykedésemre, bár igyekeztem nem túl hangosan, de érthetően beszélni, hogy Lou is halljon a vonal másik végén. Kicsit éles volt a témaváltása, de gyanítottam, hogy talán figyelemelterelésnek kell, én pedig tudtam akármennyit beszélni, ha arról van szó. Talán segíthetek.
- Nagyon fárasztóan. Délelőtt próbálni mentem a stúdióba, míg nem jött a csőtörés. Durva volt, mi pont bent voltunk az épületben és már vízben gázoltunk kifelé. Tisztára, mintha tűzriadó lett volna, bár ez inkább vízriadó volt - húztam el a szám, de ezt a fiú nem láthatta. - Készülünk a nagykoncertre Mea-val. Szerettem volna neked vinni jegyet, már, ha kíváncsi vagy rá, lehet, hogy beiktatom éjszakai ajándéknak, ha megtaláljuk egymást ebben a nyüzsgő méhkasban. Hm, érdemes most ilyenekkel zaklatnom? - érdeklődtem. - És a tiéd? - kérdeztem vissza, bár nem tudtam, hogy ez most jó ötlet volt-e, de, ha csak beszélgetni szeretne, végül is az egy két irányú dolog. |
| /Lou/ -Nem tudom, Maire. -nevettem fel halkan és kínosan, mert tényleg fogalmam sem volt, merre vagyok. Ahogy volt annyi levegőm, hogy összeszedjem magam, eljöttem otthonról. Vagy inkább a házból, ahol mostanában éltem. -Nem akartalak megijeszteni. Én azt hiszem, azt hiszem, csak beszélgetni szeretnék. Mesélj valamit. -Hallottam, hogy ideges, ebből pedig arra következtettem, hogy úgy hangzom, ahogy kinézek. Izzadt voltam és borostás, a szemeim meg karikásak, de legalább biztos lehettem benne, hogy nem fognak felismerni. Ha rá tudom venni, hogy beszéljen helyettem, talán össze tudok kaparni annyi lelkierőt, hogy ma se nyírjam ki magam. Talán megérdemelném, ha meghalnék. Nem Lou vagyok, aki hiányozna a családjának, hanem Lou, aki ha elpatkolt, kap egy kétoldalas cikket a függőségeiről és néhány emlékoldalt twitteren. Nagyon hamar elfelejtenének, azt hiszem. -Milyen volt a napod,Maire Moore? |
- Lou? - kérdeztem pár másodperc csend után, mert csak utcazajt hallottam a vonal másik végéről. A félelem egyre csak kúszott felfelé bennem és el sem tudtam képzelni, mi történhetett. Kezdtem azt hinni, hogy annak idején, mikor megadtam a számom neki, nem gondoltam elég komolyan az egészet, mert Lou is olyan laza tudott lenni. De ez most annak hangzott. Összepakoltam fél kézzel az asztalomon, míg a válaszára vártam, amikor pedig megszólalt, elsápadtam:
- Hol vagy? - kérdeztem idegesen, közben pedig már kint is voltam az előszobában, hogy összeszedjem magam. Szerencsére még utcai ruhában voltam, úgyhogy nem kellett nagyon készülődnöm. Tényleg aggódtam, hogy valami nagy dolog történt, úgyhogy sürgettem az időt, hogy Lou mondja már meg, hol keressem és oda tudjak menni. |
| Lou
Egy pillanatra becsuktam a szemem, mikor felvette. Fogalmam sincs, mit csináltam volna, ha nem teszi, és újra egyedül maradok a gondolataimmal. Lassan kifújtam a levegőt, és vártam néhány másodpercet. Fejben könnyen eltervezi az ember, mit fog mondani, de ha egyszer eljut odáig, nem hagyják el a szavak a száját. Hogyan is mondhatnám ki hangosan, mennyire szar egyedül sétálni a tömegben? Senki sincs az utcán, és én akkor is úgy érzem, hogy elvesztem. Még egyszer kinyitottam, aztán becsuktam a számat, közben tovább sétáltam a járdán. -Én csak...-kezdtem bele rekedten, aztán megköszörültem a torkom. -Ráérsz egy kicsit? |
Az életem soha sem volt normális, de az utóbbi pár napban főleg nem. Az újságoktól a gyomrom is felfordult, Lou is látta, remélem, de hát el kellett viselni. Örültem, hogy eddig legalább nem vettek elő. Nem viseltem túl jól, még rosszabb alvó lettem, mint általában és most is épp azzal foglaltam el magam otthon, hogy a júiusi koncerttervet nézegettem, mikor csörgött a telefonom.
- Éjjelibagoly szolgálat, jó estét kívánok, miben segíthetek? - vettem fel, amikor láttam, hogy Lou az. Csodáltam, hogy eddig még nem hívott és komolyan kezdtem félni, hogy most miért keres, de azt hiszem, hogy már nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam. |
Lou Curtis (tab version :D)
Éjfél múlt negyed órája, mikor úgy döntöttem, megosztom Maire-rel, a legeslegjobb barátommal a fejleményeket. Baromi fáradt voltam, félig a kávémegvonásra fogtam a dolgot, félig pedig arra, hogy épp most vészeltem át a mostanában heti rendszerességgel előforduló rohamot. Azt olvastam, sem a koffein, sem az alkohol nem segít az ilyesmin, igazából ezért is döntöttem úgy, hogy lemondok a napi három-négy káávéadagomról. Úgy látszik, abszolút semmi haszna nem volt és lehet, hogy nem élem túl a következőt. Hiába gondolom így minden alkalommal persze, sosem lesz vége a szenvedéseimnek ilyen egyszerűen. Szóval az éjszaka közepén a segélyhívó helyett Maire számát tárcsáztam, biztos voltam benne, hogy örülni fog! hogy hallja a hangomat. |
Csak elnevettem magam, de nem szóltam semmit, nem tudtam, hogy erre mégis mit mondhatnék. Inkább csendben követtem. Nem tudtam, mire számítsak, amikor megpróbáltam elképzelni, hogyan is nézhet ki a háza, de biztos, hogy nem erre számítottam.
- Lou, ez olyan, mint egy... Mint egy erőd - néztem rá egy kicsit hitetlenkedve. Amikor odaértünk a kapuhoz és megpillantottam a biztonságiakat egy kicsit ismét meghökkentem, de persze visszaköszöntem és próbáltam nem ostobának tűnni. Nem voltak túl vidám gondolataim arról, mit is gondolhatnak rólam, szóval csak simán bementem Louval és próbáltam észhez térni, mielőtt bármi mást is csináltam volna. |
[78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
